V. Károly császárrá választása

Szerző: Tarján M. Tamás

1519. június 28-án választották német-római császárrá Habsburg V. Károlyt (ur. 1519-1556), Spanyolország királyát, Burgundia és Németalföld uralkodóját. A választófejedelmek döntésével egy gigantikus birodalom jött létre a Habsburg-dinasztia fősége alatt, mely Európa mellett az Újvilágban, Ázsiában és az óceáni szigetvilágban is fokozatosan növelte befolyását.

Károly a kasztíliai Trástamara, a német Habsburg és a burgundi Valois dinasztiákkal is vérségi kapcsolatban állt, így aztán életének első húsz évében folyamatosan újabb és újabb koronákat szerzett. Már 1515-ben – 15 esztendősen – nagykorúvá nyilvánították, ezzel megkapta Burgundia hercegi címét – ide tartoztak szülőföldje, Németalföld birtokai is –. következő évben pedig megörökölte apja, az 1506-ban elhunyt I. Fülöp (ur. 1504-1506) kasztíliai trónját is. Spanyolországgal pedig nem csupán az 1492 óta gyarapodó gyarmatok kerültek Károly uralma alá, hanem a Nápoly-Szicíliai Királyság és néhány lombardiai városállam területe is. Három évvel később aztán elhunyt apai nagyapja, I. Miksa császár (ur. 1493-1518), és ezt követően a német rendek – olyan neves jelöltekkel szemben, mint VIII. Henrik és I. Ferenc – őt hívták meg a birodalom trónjára.

1519 után egy rövid ideig V. Károly irányítása alá került valamennyi Habsburg-birtok, ugyanis öccse, Ferdinánd – a későbbi magyar király – csak 1521-ben érte el a megfelelő életkort ahhoz, hogy az osztrák örökös tartományok irányítására alkalmas legyen. A császár 1556-os lemondásáig a konkvisztádorok és felfedezők hódításai révén aztán hatalma többek között a közép-amerikai azték, és a perui inka civilizációk területére és az ázsiai fűszerszigetek egy részére is kiterjedt. Utódai joggal mondták róla, hogy olyan uralkodó volt, akinek (világ)birodalmában soha nem nyugodott le a nap.

Károly ugyanakkor 1519-ben a császári címmel nem csak több hatalmat, hanem rengeteg problémát is örökölt: nem elég, hogy németalföldi tanácsadói, idegen származása és abszolutista módszerei miatt korábban már Spanyolországban is lázadásokkal kellett szembenéznie, új trónjával megkapta a kezdődő lutheri reformáció, később pedig az Oszmán Birodalom terjeszkedésével járó gondokat is. A császár-király az abszolút uralkodói hatalom híve volt, aki országlása során a keserves munkával kiépített spanyol mintához hasonlóan centralizálni akarta a Német-Római Császárságot is, de ebben mindvégig megakadályozták a reformációból politikai tőkét kovácsoló, függetlenedő fejedelmek. Emellett Károly életre szóló ellenfelet szerzett I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) személyében, akit ugyan számos alkalommal – például 1525-ben Pavia mellett, a lovagkor utolsó csatájában – legyőzött, de megtörni sohasem tudott, bár Franciaországot minden irányból elszigetelte a Habsburgok birtokaival.

A „legkeresztényibb király” még arra is hajlandó volt, hogy I. Szulejmán oszmán szultánnal (ur. 1520-1566), szövetkezzen Károly ellen; a dinasztia ezzel kétfrontos harcra készült, míg ugyanis a császár Hajreddin Barbarossa algíri kalózvezérrel küzdött az észak-afrikai partoknál, addig öccse a három részre szakadó Magyarországon került szembe a törökökkel. Az állandósuló diplomáciai, belpolitikai, vallási konfliktusok aztán nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy V. Károly halála előtt két évvel, 1556-ban lemondott hatalmáról, és kettéosztotta birodalmát: császári hatalmát Ferdinánd (ur. 1527-1564) és annak utódai, spanyol birtokait pedig fia, Fülöp (ur. 1556-1598) örökölte meg, ezzel százötven évre meghatározta Európa nagyhatalmi helyzetét.

Károly uralkodásának három és fél évtizedéről könyvtárnyi irodalom szól, hiszen kora valóságos mérföldkő volt Európa történetében: keleten a török előrenyomulás, nyugaton a keresztény vallás reformja, és további szakadása, a nagy földrajzi felfedezések, és a kapitalizmus kibontakozása mind-mind erre az időszakra tehetőek. Károly volt az az uralkodó, aki az átalakulás zűrzavarában, szerencsés választások következtében megszerezte, okos kormányzással pedig megtartotta a Habsburgok világbirodalmát, ügyesen egyensúlyozva saját abszolutista céljai és lehetőségei között.

Számos szempontból ugyanakkor egy letűnt kor utolsó gyermekének tekinthetjük őt: Károlyt ugyanis még a pápa koronázta meg, és ugyancsak ő volt az utolsó császár, aki komolyan hitt a Német-Római Birodalom valós erejében. Bár ennek visszaállítását még ő sem tudta végrehajtani, mégsem mondhatjuk azt, hogy kudarcot vallott volna. Fia, II. Fülöp spanyol király ugyanis erőszakosabb próbálkozásaival csak tekintélyromboló kudarcokig, és a birodalom leggazdagabb területének, Németalföldnek az elvesztéséig jutott.