V. Károly császárrá választása

Szerző: Hahner Péter

A világtörténelem egyik legnagyobb, három kontinensre kiterjedő birodalma különösebb háborúskodás nélkül egyszerűen az ölébe hullott egy szerencsés fiatalembernek. V. Károly nem meghódította, hanem megörökölte birodalmát burgundiai, kasztíliai, aragóniai és Habsburg őseitől.

Burgundi Mária és I. Miksa császár fiához, Szép Fülöphöz a németalföldi Antwerpenben adták hozzá Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella lányát, Johannát. Gyermekük, Károly 1500. február 24-én született meg. Szép Fülöp váratlan halála (1506) után Johanna megőrült, s fiát nagynénje, a szellemes és okos Ausztriai Margit nevelte fel. Károly, akit születési helyéről Genti Károly néven emlegettek, humanista oktatásban részesült Utrechti Hadriántól, az utrechti egyetem alrektorától (a későbbi VI. Hadrián pápától. Nevelői 1515-ben nagykorúvá nyilváníttatták Brüsszelben a németalföldi tartományok képviselőivel. Amikor pedig nagyapja, Aragóniai Ferdinánd meghalt, királyi esküt tett Kasztília és Aragónia rendjei előtt (e két királyság ekkoriban még teljesen független volt egymástól). Mire I. Károly néven királlyá nyilvánították, már Kasztília kezén voltak az Atlanti-óceán és a Karib-tenger szigetei, Florida, Vasco Núñez de Balboa pedig átkelt a közép-amerikai földszoroson, s megpillantotta a Csendes-óceánt. A mai marokkói, algériai és tunéziai parton féltucatnyi telepet létesítettek Károly kasztíliai alattvalói, Aragónia pedig már régóta hatalmába kerítette a Baleárokat, Szardíniát, Szicíliát és a Nápolyi Királyságot – vagyis gyakorlatilag a Földközi-tenger nyugati medencéjét.

Két kisebb felkelés után a németalföldi fiatalembernek sikerült megnyernie mind a helyi nemesség, mind a katolikus egyház támogatását. Viselkedésében és öltözködésében is egyre jobban azonosult új alattvalóival, s az ettől kezdve Spanyolország néven emlegetett terület lakói uralkodása végéig hűek maradtak hozzá.

Alig kezdett azonban Károly ismerkedni új alattvalóival, máris megürült a császári trón. Mercurino Arborio di Gattinara, Károly főkancellárja ekkorra már meggyőzte urát, hogy neki olyan egyetemes keresztény birodalmat kell kiépítenie, amely sikerrel veheti fel a harcot az iszlám birodalmaival szemben. A császári rang ekkor már távolról sem volt olyan jelentős, mint háromszáz évvel korábban, a német fejedelmek kivívták belpolitikai önállóságukat, az Itália feletti császári hatalom pedig szinte teljesen jelképessé vált. De mégis általános volt a meggyőződés, hogy a császár valamilyen módon a többi uralkodó felett áll, ő a keresztények világi vezetője, ahogyan a pápa a spirituális vezetőjük.

Az ifjú spanyol király 1519-ben elindult a frankfurti császárválasztásra. Németül még nem tudott, de a Habsburgok leszármazottja volt, és a választófejedelmek szemében így is jóval „németebbnek” tűnt, mint fő riválisa, I. Ferenc francia király. Nagynénje, Ausztriai Margit megszerezte a számára Franz von Sickingen német lovag és zsoldos kapitány támogatását, aki bekerítette a várost. A francia király így nem szállíthatott nagyobb pénzmennyiséget Frankfurtba. Károly viszont firenzei, genovai és augsburgi bankárok 300 000 rajnai forint értékű váltóit osztogathatta el a választófejedelmek között, majd Jacob Fugger még félmilliós összeget bocsátott a rendelkezésére. Frankfurt népe lázadással fenyegetett, ha a francia királyt megválasztják, s I. Ferencnek sikerült elidegenítenie magától fő támogatóját, X. Leó pápát is, mert az urbinói hercegséget követelte tőle. Így aztán 1519. június 28-án V. Károly néven a Habsburgok leszármazottját választották német-római császárrá.

Az 1520-as évekre soha nem látott méretű birodalom bontakozott ki a kortársak szeme előtt. Károly sorozatos sikereiben fontos szerepe volt a vesztegetésnek, a diplomáciai nyomásnak, s szükség esetén egy-egy hadsereg megfelelő időben történő felvonultatásának is. A legfontosabb tényező azonban mégiscsak a biológiai véletlen maradt, a születések és halálozások „lottójátéka”, vagyis az a tény, hogy esetleges riválisai igen gyorsan meghaltak, s megnyitották előtte az utat. Az 1520-as és 1530-as években úgy tűnt, hogy V. Károly hatalmával senki sem szegülhet szembe. A spanyol és német zsoldosok legyőzhetetlennek bizonyultak, Amerikából pedig egyre több nemesfém érkezett. A pápa 1530-ban Bolognában császárrá koronázta Károlyt – ő volt az utolsó császár, aki ilyen megtiszteltetésben részesült Szent Péter utódaitól.

A történészek becslései szerint (nem számítva a latin-amerikai indiánokat) körülbelül annyi alattvalója lehetett, mint a 18 millió alattvalóval rendelkező I. Ferenc francia királynak, s valamivel kevesebb, mint az oszmán szultánnak. Csakhogy mind a francia, mind az oszmán uralkodó egységes területtel rendelkezett, amelyet egyetlen központból kormányoztak, V. Károly viszont egy rendkívül széttagolt birodalom élén állt. Német és itáliai alattvalóinak nagy része felett nem is rendelkezett közvetlen fennhatósággal, az egyes tartományokat az uralkodó személyén kívül semmi sem kötötte össze egymással, a kommunikáció és közlekedés lassúsága pedig rendkívül megnehezítette a döntések gyors végrehajtását. Birodalma különböző tartományainak egészen eltérőek voltak az érdekei, valamennyi féltékenyen őrizte ősi kiváltságait, s idegennek tekintette Károly más területről érkező alattvalóit. A rendelkezésére álló erőforrások egyáltalán nem voltak elegendőek e stratégiailag „túlterjeszkedett” birodalom megőrzéséhez: a császár túl sok európai tartományban volt érdekelt, és túl sok ellenfele fogott össze ellene újra meg újra. Franciaország ellen öt háborút vívott, miközben harcra kényszerült az Oszmán Birodalom és a német protestáns fejedelmek ellen is.

Céljait nem tudta megvalósítani: nem sikerült az egyesült európai hadseregek élén győzedelmes keresztes háborút folytatnia a „hitetlenekkel”, nem sikerült visszaállítania ősei Burgundiáját, s nem sikerült felszámolnia a politikai és vallási megosztottságot. Törekvéseit végső soron anyagi erőforrásainak szűkössége, más fejedelmek ambíciói valamint a 16. század világának nehézkessége és korlátozott lehetőségei hiúsították meg.

1555. október 25-én a brüsszeli palota tróntermében reszketeg hangon közölte a jelenlévőkkel, hogy negyven éve e teremben nyilvánították nagykorúvá, s azóta önmagát nem kímélve, fáradhatatlanul tevékenykedett. Elmondta, hogy tízszer járt Németalföldön, kilencszer a Német-Római Császárságban, hétszer Itáliában, hatszor Spanyolországban, négyszer Franciaországban, kétszer Angliában és kétszer Afrikában. Életét teljesen alárendelte eszméinek és kötelességeinek, nagy reményei voltak, melyekből csak kevés valósult meg. 1556. január 16-án lemondott spanyol királyi címéről, fia, II. Fülöp javára, 1556. szeptember 12-én pedig öccsére, Ferdinándra ruházta császári rangját. Utolsó éveit az extremadurai Yuste város Szent Jeromos kolostora mellett megépített házában töltötte, s itt is halt meg 1558. szeptember 21-én. Az Escorialban temették el.