Lucrezia Borgia halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1519. június 24-én hunyt el Lucrezia Borgia, VI. Sándor pápa lánya, a reneszánsz Itália egyik leghíresebb – és leghírhedtebb – nőalakja.

Lucrezia Borgia már abban az időben született, amikor apja, Rodrigo Borgia bíboros volt a pápai Kúriánál, így törvénytelen leányát előkelő nevelésben részesíthette. Amellett, hogy Lucrezia felnőttként a kor szépségideálja lett, széleskörű reneszánsz műveltséget is szerzett, 16 éves korában már hat nyelven beszélt, írt, és olvasott. A hercegnő máig tartó rossz híre miatt apját okolhatta, aki VI. Sándor pápaként lányát saját hatalmi ambícióihoz akarta felhasználni: Lucreziát ennek megfelelően már 13 évesen, 1493-ban férjhez adta a pesarói Giovanni Sforzához, a nagy hatalmú milánói hercegi család rokonához. Nemsokára azonban – az 1494-ben kirobbant itáliai háborúk következményeként – a Sforzák hatalma jó időre lehanyatlott, ezért Sándor másik kérő után akart nézni, aki jobban elősegíti befolyása növekedését.

A pápa 1497-ben – a férj impotenciájára hivatkozva – érvénytelenítette lánya első házasságát, és hamarosan új vőlegényt szerzett számára. Lucrezia éppen a válóper alatt esett teherbe, ami igencsak kényes helyzetbe hozta Sándort: a hercegnőt arra utasította, hogy titokban szülje meg gyermekét, akit aztán a rosszindulatú pletykák fivérének, a zsoldosvezér Cesare Borgiának tulajdonítottak, és vérfertőzéssel vádolták meg Sándor gyermekeit. Sokan egyébként a pápa követét, Perrottót vélik Giovanni herceg apjának, aki a csecsemő születése után – rejtélyes körülmények között – hamarosan életét vesztette.

Ami a vérfertőzés vádját illeti: kétségtelen, hogy a testvéreket szoros kötelék fűzte össze, amit aztán a népszerűtlen Borgia-pápa és Cesare ellenségei szívesen magyaráztak a lehető legrosszindulatúbban, de bizonyítékkal sosem szolgáltak. Gyanúra azonban volt ok, hiszen miután Lucrezia feleségül ment a nápolyi uralkodó fiához, Aragóniai Alfonzhoz – rajta keresztül Sándor a déli királyság meghódítására törekedett – Cesare, akit ebben az időben a szifilisz is elcsúfított, mind görcsösebben akarta megtartani húga érdeklődését, miközben gyűlölte új sógorát. A hercegnő vélhetően szerelmes volt második férjébe, akit aztán vatikáni tartózkodása idején – vélhetően Cesare emberei – kis híján meggyilkolták a Szent Péter-bazilikánál, valamivel később pedig betegágyában meg is fojtották. Lucreziát állítólag megviselte második férje halála – tőle egy fia, Rodrigo született – ennek ellenére a következő évben, 1501 során Sándor és Cesare hozzákényszerítette őt Alfonso d'Este ferrarai herceghez. Két férj „elfogyasztása” után Lucreziát – mint a végzet asszonyát – nem fogadták tárt karokkal Ferrarában, ám élete végére mégis rendkívül népszerűvé vált.

Miután Sándor 1503-ban meghalt, a Borgiák csillaga leáldozott Itáliában, és ezzel a hercegnőre is nyugodt évek köszöntöttek: férjével – akinek hat gyermeket szült – pompás reneszánsz udvart rendezett be az itáliai városban, ahol olyan híres művészek fordultak meg, mint a festő Tiziano és Pietro Bembo költő, aki egy ideig a hercegné szeretője is volt. Lucrezia Borgia élete végén a vallás felé fordult, kolostort alapított városában, és támogatta a ferences szerzeteseket is. 1519 júniusában, 39 esztendősen hunyt el vérmérgezésben, miután életet adott utolsó gyermekének.

Három házasságának, a vérszomjas Cesare Borgiának és apja, VI. Sándor mesterkedéseinek következtében Lucrezia halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt asszonya, a femme fatale klasszikus megtestesítője lett, akit többek között vérfertőzéssel, méregkeveréssel, hataloméhséggel és féktelen kicsapongással is megvádoltak. Egészen a 20. századig kellett várni a hányatott sorsú hercegnőt rehabilitáló történelmi munkákra, melyek fokozatosan leleplezték a pletykák valótlanságát. Ennek dacára a Lucrezia Borgiáról szóló mendemondák jóval nagyobb hatást gyakorolnak az emberekre, mint a történelmi tények, és valószínűleg ez már örökké így is marad.