Luther Márton közzéteszi 95 tételét

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az igazság kiderítése s és (sic!) igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya, a szabad művészetek és a szent teológia magisztere s ugyanott ezeknek rendes előadója elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen.”
(Részlet a Luther által írt dokumentumból)

1517. október 31-én tette közzé Luther Márton wittenbergi ágoston rendi szerzetes híres 95 tételét, melyeket a bűnbocsánat és a búcsúcédula-árusítás gyakorlatának kapcsán fogalmazott meg. A vitaindító írásnak szánt dokumentum, melyet Luther állítólag a wittenbergi vártemplom kapujára is felszegezett, utóbb korszakhatárnak bizonyult a kereszténység történetében, mivel a szerzetes és a katolikus klérus között kiéleződő konfliktus hamarosan – a reformációval bekövetkező – egyházszakadáshoz vezetett. Ki kell hangsúlyozni, hogy állítólag: ma a történészek többsége ugyanis úgy vélekedik, hogy a tételek nem kerültek fel a vártemplom kapujára.

A wittenbergi egyetem elismert teológusának, Luther Márton fellépésének legfőbb előzménye az 1516-ban kezdődő búcsúcédula-árusítás volt, melyet Johannes Tetzel dominikánus szerzetes és társai a Szent Péter-székesegyház újjáépítése, valamint – nem hivatalosan – Albert mainzi érsek adósságainak lefaragása érdekében indítottak. A búcsúcédulák osztogatása a 16. század elejére már a háborúk és fényűző építkezések nyomán túlköltekező pápák bevett pénzszerzési módszerévé vált, annak tehát jól kialakult gyakorlata volt: a hívek megfelelő adományért cserében igazolást kaptak arról, hogy bűneik bocsánatot nyertek. „Amint a pénz a ládikába hullik, a tisztítótűzből a lélek kiugrik” – mondta állítólag Tetzel, a neki tulajdonított kijelentés pedig kiválóan rávilágít arra, hogy ez a szokás etikai szempontból bizony ugyancsak aggályos volt.

A búcsúcédula-árusítás gyakorlata Luther is felháborította, aki ugyan Bölcs Frigyes szász választó (ur. 1486–1525) alattvalójaként nem találkozott Tetzelékkel – hiszen a fejedelem nem engedte be őket országába –, hívei közül viszont 1516–17 során sokan útra keltek a bűnbocsánat elnyerésére, és utóbb beszámoltak neki tapasztalataikról. A ferences rendi szerzetes a hallottak nyomán úgy döntött, panaszlevelet ír Albert érseknek, melyet 1517. október 31-én küldött el Mainzba. Az üzenettel együtt Luther egy 95 tézisből álló vitairatot is eljuttatott feletteséhez.

Való igaz tehát, hogy Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517-ben lépett a nyilvánosság elé tanaival. Az is igaz, hogy ebben a korban a templomajtó az egyetemi hirdetőtábla szerepét töltötte be, s több közérdekű közleményt itt helyeztek el. Csakhogy Luther kezdetben nem a széles nyilvánosság előtt akarta meghirdetni tanait, hanem az illetékes egyházi hatóságoknak akarta felhívni a figyelmét a visszaélésekre. A tételek eredeti címe ez volt: Luther Márton disputációja a búcsúcédulák hatalmáról és hatékonyságáról. Nem valószínű, hogy megérte volna kiszögezni meglehetősen hosszú írását a templomkapura: vajon a wittenbergi járókelők közül hányan tudták akkoriban latin nyelven elolvasni?

Valószínűbb, hogy a mainzi érsekhez elküldött latin nyelvű írását lefordították, lemásolták, levél és plakát formájában szétküldték a birodalomban, s így terjedt el pár hét alatt a Német-római Császárságban.  A kiszögezés történetét a titkára írta le egy jegyzetben, majd barátja és harcostársa, Philip Melanchthon terjesztette el Luther műveihez írt előszavában 1546-ban, vagyis csaknem húsz évvel a történtek után. Melanchthon azonban 1517-ben nem tartózkodott Wittenbergben.

A lutheri 95 pont kapcsán fontos leszögezni, hogy „mindössze” a katolicizmust igyekezett megreformálni oly módon, hogy a búcsúcédula-árusítás károsnak ítélt gyakorlatát kiiktatja. Ezzel együtt a később kibontakozó lutheri reformáció alaptézisei – mint például a hit általi kizárólagos megigazulás, vagy a sola scriptura tana – sem forradalmi újításokként, csupán a pénzért adott bűnbocsánat elleni érvelés részeként jelentek meg. Luther először azt gondolta, hogy a búcsúcédulák árusítása a pápa, X. Leó (1513–1521) tudta nélkül történik, mikor azonban az egyházfő kiátkozással fenyegette meg őt, akkor vállhatott egyértelművé, hogy az egész az ő jóváhagyásával és támogatásával is folyik.

Ez a felismerés – és az ebből eredő konfliktushelyzet – vezetett aztán oda, hogy Luther rövid időn belül szakított a katolicizmussal, és „a Német nemzet keresztyén nemességéhez” című, 1520-as művében a pápaságot már az Antikrisztussal azonosította. Luther, akit előbb X. Leó, majd V. Károly császár (ur. 1519-1556) is átokkal sújtott végül, 1521-re látszólag reménytelen helyzetbe került, – hiszen kitaszították őt a társadalomból – „lázadása” ugyanakkor mégis visszafordíthatatlanul megindította a reformáció folyamatát.

Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban az, hogy a törvényen kívülinek nyilvánított Luther hitelveivel – főként az apostoli szegénység és egyszerűség hirdetésével, valamint a nemzeti nyelvvel – rövid időn belül népes tábort gyűjtött maga mögé, ám az sem volt elhanyagolható, hogy a független – kvázi „nemzeti” – egyház gondolatával a – pápai és császári ellenőrzés alól szabadulni vágyó – német fejedelmek támogatását is elnyerte. A későbbi fejlemények nyomán tehát a wittenbergi teológus 1517. október 31-i vitairata történelmi jelentőségre emelkedett, hiszen – miután találkozott a katolikus klérus merev álláspontjával – megfogalmazott téziseivel a keresztény vallás újabb szakadását eredményezte.

Luther tanainak térhódítása súlyos csapást jelentett a katolicizmus számára, ráadásul a hittudós munkássága – Zwingli, Kálvin, majd Szervét Mihály személyében – hamarosan újabb hitújítók fellépését, vagyis újabb reformált keresztény irányzatok születését eredményezte. A 16. század során kibontakozó reformáció – a vallásháborúkkal – aztán néhány évtized múlva lángba borította Európát, másfelől viszont egy újfajta etikát is megteremtett, mely az egyszerűség, a takarékosság és a felhalmozás propagálásával a gazdasági és társadalmi változások – a kapitalista fejlődés – egyik legfőbb motorjának bizonyult.

Fontos kihangsúlyozni egyúttal azt is, hogy Luther fellépésének nem csak negatív következményei voltak a katolikus egyházra nézve: fellépésével ugyanis önvizsgálatra kényszerítette, reformokra ösztönözte és ezzel megújulásra is késztette, vagyis végső soron megerősítette a katolicizmust.