Dózsa György vereséget szenved Temesvár alatt

Szerző: Tarján M. Tamás

1514. július 15-én győzedelmeskedett Szapolyai János vajda felmentő serege a Temesvárt ostromló Dózsa György paraszthadai felett. A jobbágyok döntő veresége megpecsételte a felkelés sorsát, melyet véres megtorlás és a „második jobbágyság” intézményének bevezetése követett.

Miután Bakócz Tamás az 1513. évi pápaválasztáson alulmaradt riválisával, a későbbi X. Leóval szemben, „kárpótlásul” egy európai keresztes haderő megszervezését kapta feladatul, melynek gerincét a magyarok adták volna. Miután az 1512-ben trónra lépett I. Szelim (ur. 1512-1520) keleti irányban – Perzsia ellen – indított hódító háborút, az 1514-es év elején látszólag megfelelő alkalom kínálkozott a bánságok visszafoglalására. Bakócz 1514 áprilisában kihirdette Leó bulláját, és megkezdte a keresztesek toborzását, amiben elsősorban az obszerváns ferencesek segítették. A török ellen szervezett haderő élére egy székely lófő, Dózsa György került, aki korábban azzal tüntette ki magát, hogy párbajban megölt egy török tisztet.

A gyülekező ugyanakkor nem volt mentes a feszültségektől, mivel a földbirtokosok vonakodva engedték el jobbágyaikat a nyári betakarítás előtt, majd később azt is sikerült elérniük II. Ulászlónál (ur. 1490-1516), hogy tiltsa be a szervezkedést. A Pest környékén állomásozó hadak java része azonban nem akart hazavonulni, sőt, a radikális ferences szerzetes, Lőrinc pap – Dózsa alvezére – egyenesen kinyilatkoztatta, hogy a hadjáratot hátráltatók a pogányok barátai, akikkel még a török elleni harcot megelőzően le kell számolni. A feszültséget fokozta, hogy a keresztesek ellátása megoldatlan maradt, a meginduló katonák között gyakorivá váltak a kihágások, főleg a lopások; ezek a kellemetlenségek idézték elő a Mezőtúr melletti incidenst, és az a csatát követő – keresztesek ellen hozott – véres ítéleteket.

Dózsa ekkor már a Tiszántúlon járt, és nem törődött Bakócz tiltó rendelkezésével, mivel úgy vélte, Szapolyai erdélyi vajdában még alkalmas segítőtársat találhat, akivel közösen megindulhatnak a török ellen. A keresztesek fővezére a mezőtúri események után jött rá, hogy az együttműködésnek nincs reális esélye, miközben csapatait minden oldalról körbevették a bárók vagy a megyék támadó szándékú erői. Dózsa végül a Maros és a Körösök között gyülekező seregtestek ellen indult, előőrsei azonban május 23-án – Balogh István vezetésével – az apátfalvi csatában súlyos vereséget szenvedtek.

Furcsa módon éppen ez a vereség hozta meg a Dózsa-féle felkelés sikersorozatát, ugyanis az elbizakodott Báthory István temesi ispán – későbbi nádor – és Csáky Miklós csanádi püspök alvezéreikkel Nagylakra vonultak, hogy megünnepeljék a diadalt. A nemesek azt hitték, Apátfalva mellett a parasztok főseregét verték meg, nemsokára azonban kellemetlen meglepetésben lett részük, ugyanis Dózsa megérkezett Nagylak alá, és a kastélyt a lakomázó urakra gyújtatta. A vezérek nagy része bennégett az erődben, egyedül Báthory és a püspök menekültek meg, de utóbbit később elfogták a jobbágyok, és karóba húzták.

A győzelmet követően Dózsáék elfoglalták a Maros menti sókamarákat és pénzverő központokat – Lippa, Arad, Solymos –, miközben Lőrinc pap önálló vállalkozásba fogott, és Biharba vonult. A mintegy 40 000 fős sereg a Maros völgyében aratott győzelmek után Báthory ispán nyomába eredt, és június 15-én elérte Temesvárt, ahol a gőgös főúr ismét csapdába esett. Az ostromlott Báthory kiszolgáltatott helyzetben volt, egyedül ősi ellenségében, Szapolyaiban bízhatott, aki végül kimentette őt szorult helyzetéből.

Közben leáldozott a felkelők csillaga, ugyanis míg Dózsa és Lőrinc pap az ország keleti és déli felében diadalmasan haladt előre, a Buda környékén gyülekező nemesek kitörtek a kelepcéből: Pest mellett Bornemisza János és Tomori Pál szétverték a keresztesek táborát, majd eredményesen elfojtották a Kárpátok hegykoszorújáig terjedő északi felkelést. Délen ezalatt Szapolyai mintegy 20 000 fős sereget gyűjtött, és a Temesvárt ostromló parasztseregek ellen indult, melynek fővezére, Dózsa György teljesen elfeledkezett erről az eshetőségről. 1514. július 15-én, kereken egy hónapnyi ostrom után így a feleakkora, palotásokból és közszékelyekből álló erdélyi sereg meglepte az elnyúló ostrom során demoralizálódó felkelőket, és súlyos vereséget mért rájuk. A Dózsa György és öccse, Gergely által vezetett keresztesek ugyan kitartóan küzdöttek a náluk képzettebb katonák ellen, Petrovics Péter azonban egy kedvező pillanatban – élve – elfogta Dózsát, így a jobbágyok harci kedve egy pillanat alatt megtört. A harc hamarosan vérfürdőbe torkollott, és a paraszthad nagy része futva menekült el Temesvár alól. Szapolyai abszolút győzelmet aratott, és a diadalt követően elrettentő példát akart statuálni a felkelés vezérének, Dózsa Györgynek a sorsával.

Dózsa megkínzásának története mindenki számára ismert: a legenda szerint a fővezért – miután öccsét, Gergelyt a szeme előtt többfelé vágták – egy még izzó vasból készült trónra ültették, és hasonló koronát tettek a fejére, majd alvezéreit arra kényszerítették, hogy fogukkal tépjék szét parancsnokukat. A leírt tortúra annyiban eltér a valóságtól, hogy az „izzó vastrón” forradalmár költőnk, Petőfi Sándor kitalálása, de a tüzes koronázást a korabeli krónikák is megerősítik. A Dózsa György-féle parasztfelkelés alapjaiban rázta meg a magyar társadalmat, olyan indulatokat szabadított el, melyek elrettentették a nemességet, és évszázadokra elidegenítették az alsó rétegektől. Az 1514. évi országgyűlés során hozott törvények ezen traumát követően konzerválták a lázadók alávetettségét, és – a nyugati, bérmunkán alapuló modellel szemben – létrehozták a „második jobbágyság” jóval fejletlenebb intézményét, amit csak az 1848. évi áprilisi törvények töröltek el teljesen.