A Sixtus-kápolna mennyezeti freskóinak bemutatása

Szerző: Tarján M. Tamás 

„Ha az emberek tudnák azt, milyen keményen kell dolgoznom a kiválóságomért, akkor nem látnának bennem semmiféle csodát.”
(Michelangelo Buonarroti)

1512. november 1-jén, mindenszentek ünnepén mutatták be először a laikus közönségnek a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóit, melyeket a híres firenzei művész, Michelangelo készített, II. Gyula pápa megrendelésére. A mintegy 460 négyzetméteres falfelületen látható bibliai jelenetek, próféták, szibillák és más alakok ezen a napon kápráztatták el először a kápolna látogatóit, a kegyhely pedig – Az utolsó ítélet című mestermunkával kiegészülve – Michelangelo zsenialitása nyomán hamarosan a világ egyik leghíresebb emberi alkotása lett.

1512. november 1-jén, mindenszentek ünnepén mutatták be először a laikus közönségnek a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóit, melyeket a híres firenzei művész, Michelangelo készített, II. Gyula pápa megrendelésére. A mintegy 460 négyzetméteres falfelületen látható bibliai jelenetek, próféták, szibillák és más alakok ezen a napon kápráztatták el először a kápolna látogatóit, a kegyhely pedig – Az utolsó ítélet című mestermunkával kiegészülve – Michelangelo zsenialitása nyomán hamarosan a világ egyik leghíresebb emberi alkotása lett.

A Sixtus-kápolna története a szent hely névadójának, IV. Sixtusnak a pontifikátusáig nyúlik vissza, aki 1473 és 1481 között – Giovanni de Dolci vagy Baccio Pontelli tervei nyomán – emeltette az akkor még védelmi funkcióval is bíró épületet. Miután az egyházfő házi kápolnája – mely később a pápaválasztásnak, azaz a konklávénak is otthont adott – Michelangelo nyomán lett világhírű, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Sixtus-kápolna páratlan szépségén már a 15. század utolsó évtizedeiben is olyan zseniális művészek munkálkodtak, mint például Botticelli, Perugino vagy Signorelli. E kiváló mesterek falfestményei többek között Jézus és Mózes életének híres jelenteit ábrázolták, a hatalmas mennyezetet pedig – valószínűleg – a kor divatja nyomán eredetileg a csillagos égbolt képe töltötte be.

Mintegy két évtizeddel később  II. Gyula, a reneszánsz korának egyik legjelentősebb pápája – aki fegyverrel próbálta meg kiterjeszteni az Egyházi Állam itáliai hatalmát –, úgy érezte, az „egyszerű” mennyezet nem tölti be azt az ikonográfiai – és persze reprezentációs – szerepet, amire az egyházfői kápolna hivatott, ezért 1508-ban megbízta Michelangelót a ma látható freskók elkészítésével. A neves firenzei művész és II. Gyula kapcsolata ugyanakkor az 1508 májusában megkötött szerződés idején korántsem volt felhőtlen; ennek oka a mester előző megbízatásában rejlett.

A fiatal – 1475-ös születésű – Michelangelo, aki a Pietà, majd Dávid szobrának megalkotása után egyszeriben Itália egyik leghíresebb szobrásza lett, először 1505-ben érkezett Rómába, hogy elkészítse II. Gyula pápa monumentális síremlékét. Az egyházfő, bár hódítói ambíciói mellett reprezentációja tekintetében is felül akarta múlni elődeit, nagy terveihez már nem rendelkezett megfelelő anyagi forrásokkal, a kifizetetlen Michelangelo ezért a következő évben távozott Rómából. A pápa csak 1508-ban tudta visszacsábítani a művészt az Örök Városba, ekkor azonban már más feladattal, a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésével bízta meg őt; a mester hiába tiltakozott az egyházfő terve ellen – mondván, ő nem festőművész, hanem szobrász –, II. Gyula nem tűrt el semmiféle kifogást, így 1508 augusztusában Michelangelo kényszeredetten munkához látott. Mivel nem volt biztos saját tudásában, a művész kezdetben firenzei festőkkel együtt dolgozott, – túlságosan önálló – segédjei nagy részét azonban hamarosan szinte mind egy szálig elzavarta; Michelangelo végül egyedül valósította meg elképzeléseit, és összesen négy évnyi munkát fektetett a Sixtus-kápolna mennyezetébe. A pápai kegyhely később világhírűvé vált freskói 1512 októberében készültek el, és mindenszentek ünnepén kerültek először nyilvános bemutatásra.

Michelangelo a mintegy 460 négyzetméteres falfelületen az európai festészet egyik leggrandiózusabb remekművét teremtette meg, mely mesterien örökítette meg az alkotás pillanatát, a vallásos lelkület és a reneszánsz életérzés összetalálkozását. A Sixtus-kápolna mennyezetének centrumában 9 bibliai témájú tabló tárult az első látogatók szeme elé – ezek közül az Ádám teremtését ábrázoló freskó talán a leghíresebb –, a jelenetek pedig Michelangelo ecsetvonásai nyomán soha nem látott érzelmi gazdagságot tükröztek; ezeket vették körül Jézus Krisztus őseinek, az ókor legjelentősebb prófétáinak, valamint a pogány mondavilág – jövendőmondó – szibilláinak elevennek ható alakjai, melyek szinte szólásra emelkedtek a szemlélődők feje felett. Ezen alkotások mellett a látogatók a mennyezet sarkait díszítő 4 Szentírásból vett jelenetet is megcsodálhatták, az alaposabb megfigyelők pedig a tízparancsolat törvényeit felidéző medalionokban, és a nagyobb tablókat „tartó” ignudik – fiúalakok – látványában is gyönyörködhettek.

A Sixtus-kápolnát díszítő csodálatos alkotásokat ugyanakkor ez a képzeletbeli utazás, de a mester rejtett üzeneteiről, festészeti technikájáról, improvizatív megoldásairól szóló könyvtárnyi irodalom sem képes méltóképpen szavakba önteni; ahhoz a Michelangelo alkotói energiájától eleven képeket látni kell, de az emberi elme valószínűleg úgy sem képes egészében felfogni ezt a hatalmas műalkotást. A Sixtus-kápolna mennyezete, mely sok szempontból magában egyesíti a történelem letűnt korait, a pogány hagyományokat, a keresztény múltat és az akkori reneszánsz jelent, olyan szintézist adott, amit egyedül Michelangelo tudott később kiegészíteni, mikor 1535-ben visszatért Rómába, és – ugyanezen a kegyhelyen – megfestette Az utolsó ítélet jelenetét.