Kolumbusz Kristóf halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Felségeitek egy másik világot szereztek itt, amelynek révén szent hitünk jelentős mértékben terjedhet, és amelyből hatalmas gazdagság nyerhető.”
(Kolumbusz Kristóf, 1498)

1506. május 20-án fejezte be életét Kolumbusz Kristóf, az amerikai kontinens felfedezője, aki egész életében azt hitte, hogy a Távol-Keletre jutott el. Az admirális négy expedíciójával megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gyarmatosítás révén Spanyolország világhatalommá nőjön, ő maga azonban szegényen és kegyvesztetten hunyt el.

Kolumbusz Kristóf – akinek „galamb” jelentéssel bíró vezetéknevét latinul Columbus, spanyolul Colón, olaszul és portugálul Colombo formában őrizték meg – 1451-ben, egy tehetős genovai posztókereskedő família legidősebb fiaként látta meg a napvilágot. Származása ellenére a felfedező gyermekkorában súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül, ugyanis azután, hogy II. Mehmed oszmán szultán (ur. 1444-1446/1451-1481) 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, az itáliai kereskedők fokozatosan elvesztették keleti piacukat, így a Colombo család is elszegényedett. A fiatalember édesapja (adós)társaként a paviai gyapjúszövők iskolájába került, legkésőbb 1473–74 táján azonban végleg szakított mesterségével, és a tengeren próbált szerencsét.

Bár keveset tudunk Kolumbusz korai pályafutásáról, annyi bizonyos, hogy 1476-ban egy genovai kereskedőtársaság megbízásából kihajózott az Atlanti-óceánra, és a portugál partoknál kalózok támadták meg. A tengerésznek szerencséje volt, ugyanis épségben elérte a szárazföldet, ez a katasztrófa pedig jövőjét is meghatározta: a férfi Lisszabonban telepedett le, megházasodott, és a következő évtized során behatóan megismerkedett a portugál hajózási technikával, ami akkoriban az élvonalat képviselte Európában. Kolumbusz rengeteg tapasztalatot szerzett a luzitán karavellák fedélzetén, időközben pedig igyekezett bebocsátást nyerni V. Alfonz (ur. 1432-1481), majd II. János (ur. 1481-1495) udvarába, akiket egy nyugati irányú expedíció ötletével ostromolt.

A bátor hajósnak minden alkalommal csalódnia kellett, kudarcát azonban a közhiedelemmel ellentétben nem az okozta, hogy a portugálok a Földet laposnak gondolták: a műveltebb rétegek már ekkor is meg voltak győződve bolygónk gömb alakjáról, a lisszaboni udvarnak azonban nem állt érdekében a kockázatos kísérlet támogatása. Portugália ekkor már fél évszázada azon munkálkodott, hogy Afrika megkerülésével eljusson Indiába, a Jóreménység fokának elérésével (1488) pedig ez a vállalkozás végső stádiumába jutott. Maga Kolumbusz egyébként ugyancsak a gazdag távol-keleti fűszertermő szigeteket akarta elérni nyugati expedíciójával, miután a Föld kerületét a valóságosnál jóval kisebbnek becsülte.

Kolumbusz Kristóf 1485-re belátta, hogy hiába ostromolja a lisszaboni udvart, ezért a sziget másik erős királyságában, az Aragóniai Ferdinánd (ur. 1479-1516) és Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) házassága nyomán de facto egyesülő Spanyolországban próbált szerencsét. A tengerész 1486 januárjában, Córdobában mutatta be először tervét a katolikus uralkodópárnak, miután azonban a birodalom ebben az időben a Granada elleni háborúban kötötte le erejét, Kolumbusz csupán néhány ezer maravédi segélyre számíthatott a spanyol udvartól. Izabella és Ferdinánd hőn áhított jóváhagyására egészen 1492 januárjáig kellett várnia, a felfedező és a monarchia számára egyaránt sorsdöntő találkozóra pedig szimbolikus módon éppen a legyőzött mórok fellegvárában, az Alhambrában került sor.

A genovai hajós április 17-én megkapta az engedélyt az indiai expedícióra, két héttel később pedig már admirálisnak címezhette magát. Kolumbusz a katolikus uralkodók támogatásával a zsebében Palos kikötőjébe ment, ahol három hajót – a Santa Mariát, a Ninát és a Pintát – szerelt fel, majd augusztus 3-án neki is vágott az Atlanti-óceánnak.

Az első nyugati vállalkozás eredménye jól ismert: számos megpróbáltatás után, már-már a lázadás küszöbén 1492. október 12-én Kolumbuszék elérték a Bahama-szigetek egyik tagját – Guanahanít, valószínűleg a mai Watling-szigetet –, majd a későbbiek során felfedezték Kuba és Hispaniola északi partvidékét. A hajós természetesen nem tudott róla, hogy egy „új világba” jutott el. Hispaniolát következetesen Japánnak gondolta, a látszólag kiterjedt kubai partvidékre pedig mint Cathay, azaz Kína földjére hivatkozott. Kolumbusz ennek következtében a szigeteken talált bennszülötteket is indián névvel illette, bár sem ekkor, sem a későbbi három expedíció során nem talált olyan földet, mely megfelelt volna az általa elképzelt Indiának. Ennek következtében a Ferdinánd és Izabella által remélt hatalmas mennyiségű arany és fűszer lelőhelyét sem sikerült megismerni, az indián foglyokkal és ismeretlen növényekkel – vélhetően dohánnyal és kukoricával – visszatérő Kolumbuszt azonban 1493 márciusában így is hősként fogadták Spanyolországban.

Az „óceánok admirálisává” és alkirállyá kinevezett felfedezőnek nem sok ideje maradt a pihenésre, ugyanis a Távol-Kelet gazdagsága után sóvárgó spanyol uralkodópár fél év után, 1493 szeptemberében ismét a tengerre küldte őt. Kolumbusz második expedíciójára már 17 hajóval és több mint 1500 telepessel indult el Cádizból, ez a vállalkozás azonban messze alulmúlta a megbízók elvárásait. Jóllehet, az admirális a majdnem három évig tartó utazás során felfedezte a Kis-Antillák szigeteit, Jamaicát, illetve Puerto Ricót, a hőn áhított arany és egzotikus fűszerek nyomára ismét nem sikerült rábukkannia, a kolonizációs kísérletek pedig nagyrészt kudarcba fulladtak. A telepesek túlnyomó része elesett az indiánokkal vívott harcokban, vagy belehalt az ismeretlen betegségekbe, a kudarcok következtében pedig az 1496 júniusában hazatérő tengerészt is jóval hűvösebben fogadták Spanyolországban.

Kolumbusz csak 1498 tavaszán nyert újabb esélyt a bizonyításra, és ekkor már csupán hét hajót kapott a katolikus uralkodóktól; a felfedező ez alkalommal Barbadoson kötött ki, majd – első európai emberként – a dél-amerikai szárazföldet is lábával érinthette, expedíciója azonban ismét balszerencsésre sikerült. A hajós súlyos betegen tért vissza Hispaniolára, ahonnan a türelmét vesztő spanyol királyi pár bilincsben szállíttatta őt Európába. Bár Kolumbusz rövid időn belül tisztázta magát a sikkasztás vádja alól, Ferdinánd és Izabella környezete élete végéig azzal gyanúsította az admirálist, hogy saját magának tartotta meg a mesés gazdagság élvezetét.

1500. évi dicstelen hazatérése után Kolumbusz már csak egy alkalommal, 1502-ben vághatott neki az Atlanti-óceánnak. A katolikus uralkodópár elvárása ezúttal az volt, hogy a felfedező találja meg az indiai szubkontinens felé vezető átjárót, ő azonban hiába kutatta fel a közép-amerikai partvidéket, szükségszerűen kudarcot vallott. Kolumbusz ráadásul negyedik expedícióján hajótörést szenvedett Jamaicán, és csak 1504 novemberében tért vissza Spanyolországba; ekkor már igencsak kínozta a köszvény, ráadásul a balsors is tovább kísértette a felfedezőt, ugyanis három héttel érkezése után fő patrónusa, Izabella királynő befejezte életét. Miután kiesett Ferdinánd kegyeiből, Kolumbusz szegényen és elfeledve élte le utolsó éveit, és 1506. május 20-án elhagyottan fejezte be életét.

Az admirális abban a hitben hunyta le a szemét, hogy Ázsiába jutott el, ám néhány évvel később nyilvánvalóvá vált tévedése, és ezzel felfedezéseinek valódi jelentősége is feltárult: Kolumbusz Kristófról bebizonyosodott, hogy egy „új világot” hódított meg, mely néhány évtizeden belül azt a temérdek kincset is megadta, amiről a 16. században világhatalommá terebélyesedő Spanyolország uralkodói álmodtak.