Spanyolország ratifikálja a tordesillasi szerződést

Szerző: Tarján M. Tamás

„A magas szerződő felek meghatalmazott képviselőik útján a már felfedezett és a jövőben felfedezendő szigetekkel és földrészekkel kapcsolatban felmerült kétségek és viták eloszlatására megállapodtak és megegyeztek abban, hogy sarktól sarkig, azaz az arktikus sarktól az antarktikus sarkig, északtól délre egy egyenes vonalat húznak a Zöldfoki-szigetektől 370 legua távolságra nyugat felé. Ezt a távolságot fokokban vagy más módon állapítják meg, lehető legjobban úgy, hogy se többet, se kevesebbet ne mutasson.”
(Részlet a tordesillasi szerződés szövegéből)

1494. július 2-án ratifikálta Aragóniai Ferdinánd (ur. 1479-1516) és Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) – a „katolikus uralkodópár” – a tordesillasi szerződést, melyben Spanyolország és Portugália felosztotta egymás között a világtengereket. Az egyezmény értelmében a Zöld-foki-szigetektől 370 liga – hozzávetőlegesen 2000 kilométer – távolságra egy meridiánt húztak a két sarkpont között, amelytől nyugatra a spanyol, keletre pedig a portugál uralkodó tarthatott igényt a megismert és még fel nem fedezett területekre.

Mint ismeretes, az 1490-es években – Kolumbusz Kristóf és Vasco da Gama expedíciójának köszönhetően – Európa belépett a nagy földrajzi felfedezések, a világtengerek meghódításának korába, a látványos eredmények mögött azonban több évtizedes kitartó munka állt. A folyamat egyesek szerint már az észak-afrikai portugál terjeszkedéssel, Ceuta elfoglalásával (1415) megkezdődött, abban pedig a legtöbb történész egyetért, hogy a Bojador-fok átlépése (1434) szimbolikus jelentőséggel bírt. A következő évtizedekben a luzitánok benépesítették az Azori-szigeteket, kolóniákat alapítottak a Zöld-foki-szigeteken, miközben expedícióik során egyre délebbre merészkedtek az afrikai partvonal mentén. A 15. század második felében Portugália már kiterjedt kereskedelmi hálózattal rendelkezett a fekete kontinensen, így Lisszabonba végeláthatatlanul özönlöttek a nemesfém-, fűszer- és rabszolgaszállítmányok.

Afrika kincseinek kiaknázása mellett ugyanakkor egy másik szempont is előtérbe került: 1453-ban az oszmánok meghódították Konstantinápolyt, majd sorra elfoglalták a virágzó fekete-tengeri kikötővárosokat, aminek következtében a keleti és levantei kereskedelem hanyatlásnak indult. A fűszerek hazája, India áthatolhatatlan fal mögé került, melyet a portugálok Afrika körülhajózásával szerettek volna megkerülni. Számos expedíció után a luzitán karavellák 1471-ben végre áthaladtak az Egyenlítőn, majd – tévedésből – felhajóztak a Kongón, 1488-ban pedig Bartholomeu Dias vezetésével elérték a Jóreménység fokát. Pedro de Covilha és Afonso de Paiva személyében a portugálok még ebben az évben két utazót küldtek Afrika keleti partvidékére, akik a térség politikai-kereskedelmi viszonyainak feltérképezését kapták feladatul.

Portugália tehát magabiztosan haladt előre az indiai szubkontinens és a mesés vagyont ígérő fűszerek felé, ám 1492-ben váratlan események zavarták meg a diadalmas „menetelést.” Ebben az évben a „katolikus uralkodópár” elfoglalta az utolsó ibériai emírséget, Granadát, majd az Atlanti-óceánra küldte Kolumbusz Kristófot, aki októberre sikeresen megérkezett a karibi szigetvilágba. Hamarosan elterjedt a hír, hogy Spanyolország hajói eljutottak Indiába, ami egy csapásra diplomáciai bonyodalmakat idézett elő a két királyság között; úgy tűnt, hogy a spanyolok egyetlen expedícióval felülmúlták a portugálok addigi összes eredményét. A kibontakozó vitában természetesen az egyházfő, VI. Sándor is igyekezett érvényesíteni akaratát, aki az új földrészek megismerését elsősorban nem gazdasági és kereskedelmi érdekek miatt, hanem a hittérítés szempontjából tekintette fontosnak. Róma – egész pontosan IV. Sixtus pápa – már 1481-ben, az Aeterni regis kezdetű bulla kiadásával igyekezett elősegíteni a keresztény hit terjedését, így a Kanári-szigetektől délre felfedezett területeken elismerte a portugál király fennhatóságát.

Valószínűleg a származás is szerepet játszott abban, hogy VI. Sándor, a „Borgia-pápa” 1493-as Inter caetera kezdetű bullájában a spanyolok számára kedvező módon bírálta felül elődje rendelkezését. Az új oklevél csupán a „katolikus uralkodópárral” foglalkozott, és jogos igényterületeik határát a Zöld-foki-szigetektől 100 liga távolságra nyugatra állapította meg. II. János portugál király (ur. 1481-1495) tehát 1493–94 során elsősorban nem amiatt törekedett a bulla felülvizsgálatára, mert kevesellte a neki juttatott részt, hanem azért, mert a pápai oklevél szövege alapján a már meghódított birtokok feletti rendelkezési jogát is kétségbe lehetett vonni. VI. Sándor egyébként 1493 során még egy bullát kiadott, melyben elismerte a spanyol uralkodópár indiai uralmát; ez ismét joggal nyugtalanította a lisszaboni udvart, főként úgy, hogy – mint utóbb kiderült – Kolumbusz valójában igen messze járt a szubkontinenstől.

A portugál fél erőfeszítéseinek eredményeként 1494. június 7-én, a Valladolid közelében fekvő Tordesillas városában megszületett az a szerződés, mely – először a történelem során – felosztotta a világot. Az egyezmény a VI. Sándor-féle bullák rendelkezéseit annyiban módosította, hogy a spanyol érdekszféra határát a Zöld-foki-szigetektől nem 100, hanem 370 liga távolságra állapította meg, és kiemelte, hogy a meridiántól keletre fekvő terület a portugál király fennhatósága alá tartozik. A tordesillasi szerződésben szereplő választóvonal pontos helyét egy közös expedíciónak kellett volna kijelölnie, erre azonban soha nem került sor, így a Spanyolországban július 2-án, Lisszabonban pedig szeptember 5-én ratifikált egyezményt a későbbiekben meglehetősen szabadon értelmezték. A bizonytalanságot jól mutatja, hogy az elkövetkező 50 évben hat meridiánt is megállapítottak, mely vonalnak egyébként mindössze az 1500-ban felfedezett Brazília gyarmatosításakor volt gyakorlati jelentősége.

A tordesillasi szerződés kapcsán azt is fontos megemlítenünk, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az csak a Föld egyik oldalán jelölte ki az érdekszférák határát. Ez a hiányosság az 1520-as években, a Magellán-expedíció és a Fűszer-szigetek körül támadó spanyol–portugál konfliktus nyomán vált zavaróvá, az 1527-es zaragozai szerződés azonban a csendes-óceáni területi vitákra is megoldást szolgáltatott. A világ teljes felosztására tehát csak Zaragozában került sor, igaz, ez a második egyezmény sem rendelkezett annyi gyakorlati jelentőséggel, hogy a 16. század végén kibontakozó brit, holland és francia gyarmatosítást megakadályozhassa.