Kolumbusz Kristóf hazaindul első expedíciójáról

Szerző: Tarján M. Tamás

„Papagájokat hoztak nekünk, és gyapotfonalat gombolyagban, hajítódárdákat és sok más holmit, s mindezt elcserélték más tárgyakra, amelyeket mi adtunk nekik. De nekem úgy tűnt, hogy ezek az emberek szegények. Mind meztelenül jártak, ahogy az anyjuk megszülte őket […] Nem viselnek és nem ismernek vasfegyvereket: amikor megmutattam nekik kardjainkat, megragadták az élénél és tudatlanságukban megvágták ujjaikat…”
(Kolumbusz Kristóf)

1493. január 15-én indult vissza az Óvilágba első expedíciójáról Kolumbusz Kristóf admirális, miután a Santa Maria, Nina és Pinta hajókkal első európaiként felfedezte a karib-tengeri szigetvilágot. A hajós, aki élete végéig abban a hitben maradt, hogy Indiát találta meg, az Újvilágban töltött három hónap alatt bejárta a Bahama-szigeteket, partra szállt Kubában és Hispaniolán, majd fűszerekkel, ismeretlen növényekkel, kevés nemesfémmel és idegen foglyokkal megrakodva tért vissza az Óvilágba, ahol hősként fogadták.

Kolumbusz Kristóf, aki egy hajótörés következtében került Portugália fővárosába, már az 1480-as évek közepétől az ibériai udvarokat járta nagyszabású expedíciós tervével, ám sem a portugál II. János (ur. 1481-1495), sem a katolikus spanyol uralkodópár – Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) és Aragóniai Ferdinánd (ur. 1479-1516) – érdeklődését nem sikerült felkeltenie. Kudarcának igen egyszerű oka volt: az Afrika déli csúcsán túlhaladó portugálok ekkor már nem szorultak rá Kolumbusz ötleteire, a Granadáért háborúzó hispánok pedig még nem tudtak kellő figyelmet fordítani az óceánok felfedezésére. Ez a helyzet 1492 januárjában, az utolsó ibériai arab állam bukásával aztán gyökeresen megváltozott, Izabella és Ferdinánd pedig hamarosan fogadta is a merész terveket dédelgető hajóst, aki admirálisi rangot, valamint három hajót kapott „India” meghódítására.

Kolumbusz az uralkodói adománylevél értelmében Palos kikötőjében gyűjtött magának legénységet, és 1492. augusztus 3-án a Santa Maria, Nina és Pinta hajókból álló flotta végre nekivághatott az óceánnak. Egy hónap után azonban vélhetően kevesen fogadtak volna a spanyolok sikerére, ugyanis a Pinta sérülései miatt az expedíció már a Kanári-szigeteknél elakadt, a további utazás pedig messze nem a várakozások szerint alakult. Egyfelől, a Kolumbusz által szerzett és/vagy szerkesztett térkép jelentősen alábecsülte az óceán szélességét – nem is beszélve arról, hogy az Indiába igyekvő hajós Amerikát és a Csendes-óceánt is „kihagyta” számításaiból –, másfelől pedig a kapitányok az út során gyakran számoltak be az iránytűk furcsa viselkedéséről. A legénység az admirális napról napra fokozódó bizonytalanságát látva joggal gondolta, hogy a biztos halálba hajózik, tehát Rodrigo de Triana, a Pinta matróza 1492. október 12-én szinte a zendülés előtti utolsó pillanatban adott hírt a közeli szárazföldről.

Kolumbusz és legénysége a Bahamákon, a Megváltóról elnevezett San Salvador szigeten lépett először az Újvilág földjére, melyet a felfedező következetesen India részének vélt, ennek megfelelően pedig az ott élő törzseket is indiánoknak nevezte el. A Bahamák szigettengerében hajózva az expedíció a következő hetekben megismerte az ottani emberek tárgyi kultúráját, és azt is felmérte, hogy az indiánok technikai színvonal tekintetében messze elmaradnak az európaiaktól. Kolumbuszék meglepetten tapasztalták, hogy a bennszülöttek alig ruházkodnak, nem ismerik a vasat, és hitviláguk csupán szellemek és kultikus tárgyak imádatára koncentrál; ezek a felfedezések a későbbi gyarmatosítás és a kereszténység terjesztésének szempontjából egyaránt ígéretesnek tűntek. Emellett a hajósok számos új növénnyel – például a kukoricával – is megismerkedtek, rengeteg fűszert gyűjtöttek, a Bahama-szigetek azonban mégis csalódást okoztak számukra, hiszen a vállalkozás fő célja, a bőséges aranylelőhelyek felfedezése még váratott magára.

Kolumbusz belátta, hogy a szigetek indiánjai szegény emberek, ezért rövid idő múlva továbbhajózott, majd október 24-én kikötött Kuba északi partvidékén, amit Kathay – azaz Kína – földjének gondolt. A spanyolok aranyéhségét ugyanakkor az új sziget javai sem csillapították, így aztán a három hajó november 13-án ismét útra kelt, hogy megtalálja az indiánok elbeszélései nyomán egyre misztikusabbá váló „Arany-szigetet.” A felfedezők kapzsiságát jelzi, hogy a Pinta a gyorsabb meggazdagodás reményében néhány napon belül otthagyta Kolumbuszt, aki december 24-én a zátonyra futó Santa Mariát is elvesztette. Az admirális expedíciója egyébként Kuba után Hispaniola – a mai Haiti és a Dominikai Köztársaság – északi partvonalát követte, ahol két alkalommal is kikötött: először január 2-án, amikor a legénység egy részével kolóniát alapíttatott, másodszor pedig január 13-án, a mai Samana-öbölben, ahol a helyi ellenséges törzs tagjaiból körülbelül 10-15 embert a fedélzetre hurcoltatott

Két nappal a „Nyíl-öbölben” vívott kis csatát követően, 1493. január 15-én aztán Kolumbusz úgy ítélte meg, hogy ideje visszatérnie Spanyolországba. Bár a megálmodott mesés kincseket nem sikerült megtalálnia, a Nina a január 6-án megkerült – később újra elvesző – Pintával együtt felszedte a horgonyt, és észak felé indult, hogy az északi szélesség 37. foka mentén ismét átszelje az Atlanti-óceánt. A viharoktól és más veszedelmektől – például a rivális portugálok kellemetlenkedéseitől – sem mentes hajóút március 15-én ért véget, a Palos kikötőjébe egyedül visszatérő Ninát pedig egész Spanyolország ujjongva fogadta, miközben a „katolikus uralkodók” elhalmozták Kolumbuszt címekkel és kitüntetésekkel.

A sikerek eredményeként Ferdinánd és Izabella még abban a hónapban külön hivatalt alapított az „Indiákkal” folytatott kereskedelem és a további felfedezések koordinálására, az admirálist pedig megbízták egy újabb, nagyobb volumenű expedíció megszervezésével. A felfedező fél év múltán, 1493 szeptemberében ismét hajóra szállt, élete során pedig még két másik alkalommal is visszatért Közép-Amerika és a karibi szigetvilág térségébe, melyet haláláig India és a misztikumba burkolózó Távol-Kelet részének hitt.