A kenyérmezei csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„…az akindzsik zsebei úgy telve voltak ezüsttel és arannyal, mint a tavaszidő nárcisszal és bimbókkal, kezük és markuk oly üres és terméketlen maradt, mint őszidőn a mandulafenyő és a platán. Bár vágyaik kongó serlege és kívánságuk üres erszénye megtelt, és a zsákmányolt kincs mézének íze megédesítette szájukat, a vereség mérges fullánkjának keserétől boldogságuk szomorúságra fordult.”
(Kemalpasazádé török történetíró a kenyérmezei csatáról) 

1479. október 13-án ütközött meg Kenyérmezőnél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán egyesült serege az Ali Kodzsa bég vezette portyázó oszmánokkal, akik a csatát megelőző néhány napban végigfosztogatták Erdély déli részét. A véres ütközetben Báthory és Kinizsi egyesült seregei megsemmisítő győzelmet arattak a törökök felett.

Bár II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) 1456-os sikertelen, Nándorfehérvár elleni támadása után a Porta hosszú ideig nem indított hadjáratot Magyarország ellen, a főseregek elmaradása korántsem jelentette azt, hogy a határokat fenyegető veszély elhárult volna. A balkáni királyságokból kialakított szandzsákok bégjei a „békeévek” alatt gyakran szerveztek portyázó hadjáratokat a királyság területére, melyek célja a zsákmány- és adott esetben élelemszerzés mellett az ellenfél folyamatos pusztítása, gyengítése volt. A fosztogatások ellen a határ őrei gyakran tehetetlennek bizonyultak, így Magyarországot hiába védte a Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) által kiépített végvárrendszer, a Délvidék néhány évtized alatt nagyon komoly veszteségeket szenvedett el. E pusztítás hosszú távú következményeit az 1458-ban trónra kerülő Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) is belátta, és bár nem tudott hadjáratot indítani a török kiűzésére, arra mégis képes volt, hogy a Balkánon kialakított ütközőzónát tovább szélesítse: erre szolgált a boszniai Jajca 1464-es bevétele, majd Zvornik elfoglalása – 1476-ban –, és ezért lett volna fontos a sikertelenül ostromolt szendrői vár meghódítása is, 1476 telén. 

A magyar támadások természetesen rendre válaszcsapásra sarkallták II. Mehmed szultánt, azonban – a Velence ellen vívott háború miatt – az 1476-os hadi események után a török reakcióra majdnem három évig, egészen 1479 őszéig kellett várni. Mátyás nagyon is számított a Porta támadására, sőt, úgy vélte, a szultán komoly erőket fog bevetni ellene, ezért a tavasz óta Szendrő környékén gyülekező – javarészt akindzsikből álló – portyázó had ellenében Báthory István erdélyi vajdát, Kinizsi Pál temesi ispánt és Vuk Brankovicsot, a magyar uralom alatt álló szerb területek vajdáját is készenlétbe állította. 

Bár a későbbi források előszeretettel beszéltek százezres török seregről, a kutatók ma már úgy vélik, hogy az 1479-es hadjáratban a fosztogatók valódi létszáma 15, esetleg 20 000 fő – de akadnak olyanok is, akik szerint mindössze 6000 fő – lehetett. Az összegyűlt oszmán erők aztán egészen az ősz kezdetéig Szendrő környékén állomásoztak, majd Havasalföldön keresztülvágva, a Lator folyó forrásvidékén átkeltek a Kárpátok hágóin, és három nap alatt állítólag több száz erdélyi települést égettek fel. Nyilván – a sereg méretéről szóló információkhoz hasonlóan – ezek a híradások is túloznak, az viszont tény, hogy a villámgyorsan száguldozó török sereg október 9-e után rövid idő alatt rengeteg kincset, élelmiszert és foglyot – elsősorban nőket és gyerekeket – rabolt össze. 

A korábbi hadjáratok tapasztalatai nyomán Báthory vajda nem támadt azonnal a portyázó oszmánokra, hanem – a lakosság nagy részét a hegyekbe menekítve – kivárta, míg az ellenség a rablásban elfárad, a vagyonszerzéstől pedig elkényelmesedik. A híres török történetíró, Kemálpasazáde, az itáliai Antonio Bonfini és a szász krónikások egyetértenek abban, hogy a Kenyérmezőn vívott ütközetre már akkor került sor, amikor a török  sereg hazatéréshez készülődött; a Báthory István és Kinizsi Pál vezette – feltehetően szintén 20 000 fős – magyar sereg október 13-án valószínűleg éppen a táborbontás jelére állt hadrendbe a csatamezőt szegélyező erdő rejtekében. 

A kenyérmezei ütközetben a magyar és az oszmán sereg egyaránt három részre osztva harcolt: a centrumot a keresztény oldalon Báthory, míg az ellenségnél Isza bég vezette, a Kinizsi által irányított magyar jobbszárny Ali béggel, a – vélhetően Brankovics parancsnoksága alatt álló – balszárny pedig Báli béggel csapott össze. Miután a magyar seregben számos nehézfegyverzetű harcos küzdött, Báthoryék a csata kezdetétől fogva fölényben harcoltak, ennek ellenére a bátran támadó Isza bég kis híján a maga javára döntötte el az ütközetet. A török roham során Báthory vajda leesett a lováról, vezérük bukásának látványa pedig azonnal futásra késztette az erdélyi hadakat; a nemes úr élete és a csata sorsa egy Nagy Antal nevű közvitéz hősiességén múlt, aki kimenekítette a sérült Báthoryt a törökök gyűrűjéből, ezzel pedig megakadályozta a teljes összeomlást. A centrumban mutatott rendkívüli bátorság aztán hosszú távon mit sem ért, ugyanis Isza béggel szemben a Kinizsi ellen harcoló Ali bég meglehetősen gyáván viselkedett, és a rohamra készülődő vértes alakulatok elől a futásban keresett menedéket. Miután a török balszárny kereket oldott, a legendás erejű hadvezér oldalba kaphatta az oszmánok centrumát; az ádáz küzdelemben Isza bég rövid időn belül súlyos sebet kapott, ez a fejlemény pedig a portyázók maradékát is menekülésre késztette. A legtovább IV. Basarab gyalogosai tartottak ki Báthoryékkal szemben, az ő alakulatuk viszont a csata végére szinte teljesen megsemmisült. 

A kortárs krónikások szerint a véres kenyérmezei ütközetben az oszmánok 6000, míg a magyarok 3000 embert veszítettek, ezt az adatot azonban a későbbi történetírók – Mátyás dicsőítése érdekében – jelentősen eltorzították. A vesztesek foglyaikat és rablott kincseiket hátrahagyva, fejvesztetten menekültek a Kárpátok hágói felé, a nyomukba eredő magyar lovasok azonban, akit csak utolértek, mind egy szálig levágták. A vérengzéstől egyedül azok menekültek meg, akikről a magyar vezérek úgy gondolták, hogy értük később komoly váltságdíjat fognak fizetni. A fáma úgy szól, hogy a győztes harcosok és a kiszabadított keresztény foglyok a csatát követő éjszakán nagyszabású ünnepséget tartottak a Kenyérmezőn, mely során Kinizsi, az ütközet egyik hőse úgy járt győzelmi táncot, hogy a foga közt és két karjában összesen három törököt tartott. Nem tudni, így volt -e, mindenesetre a kenyérmezei diadal – a kedvező esélyek ellenére is – jelentős fegyvertény volt, mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a határ menti török aktivitás a következő években csökkenni kezdett.