Kázmér lengyel herceg hadat üzen Mátyás királynak

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szomorú a királyok sorsa, amiért háborút kénytelenek viselni, mert gyakorta diadalmaskodnak ugyan, de mindannyiszor emberi vérrontás árán.
(Hunyadi Mátyás magyar király)

1471. szeptember 20-án üzent hadat Hunyadi Mátyásnak (ur. 1458-1490) Jagelló Kázmér herceg, IV. Kázmér lengyel király (ur. 1447-1492) fia, aki a Vitéz János vezette összeesküvők felkérése nyomán formált igényt a magyar trónra. A nemesi szervezkedés nyomán meginduló lengyel betöréssel Mátyás uralma komoly veszélybe került, ám a király bölcs taktikájának köszönhetően utóbb vérontás nélkül oldotta meg a konfliktust.

Bár a későbbi korok sorscsapásai nyomán az „igazságos Mátyás” alakját maguk a nemesek is nosztalgiával idézték fel, a nagy király uralkodása alatt egyáltalán nem bizonyult népszerűnek. Mátyás a bárók és az országgyűlés egymás elleni kijátszásával ugyan elérte, hogy a kormányzásban az ő akarata érvényesüljön, azonban abszolutisztikus módszereivel, a fokozott adóterhekkel és nyugati hódító hadjárataival az 1460-as évek végére komoly ellenállást váltott ki a magyar nemesség körében, ami idővel legközelebbi bizalmasait is árulásra sarkallta. Mátyás apósa, a huszita Podjebrád György (ur. 1458-1471) kiátkozása után – II. Pál pápa támogatását élvezve –, 1467-ben háborút indított Csehország ellen, hogy az eretneknek nyilvánított uralkodó koronáját magának szerezze meg. A cseh trónharcok már az első hadjárat idején általános tiltakozást váltottak ki, ugyanis a nemesség szemében Mátyás nyugati hadakozása hiábavaló és kalandor vállalkozásnak tűnt, mellyel, úgy vélték, a király könnyelműen elpazarolta a török elleni keresztes háborúra tartogatott forrásokat.

A magyar nemesek hasonló ellenérzésekkel fogadták az 1471-es hadjárat tervét is, melyet Mátyás azért akart megindítani, hogy Podjebrád György halála után fegyveres fellépésével vitathatatlanná tegye csehországi uralmát. Egyes források azt állítják, hogy a királyi tanácsban folytatott vita olyannyira elmérgesedett, hogy az uralkodó felindultságában kezet emelt nevelőjére és legfőbb patrónusára, az idős Vitéz János érsekre. Nem tudni, hogy a szégyenteljes jelenet valóban megtörtént -e, mindenesetre a krónikás beszámolója híven tükrözi az akkori feszült viszonyokat, és magyarázatot ad arra is, hogy Mátyás legközelebbi bizalmasa miként kerülhetett a király ellen szerveződő összeesküvés élére.

Az uralkodó végül ez esetben is sikeresen keresztülvitte akaratát, és 1471 áprilisában már Brünnben táborozott, ahonnan Prágába akart vonulni, hogy a Fekete Sereg támogatásával „győzze meg” a cseh rendeket. Mátyást aztán a morvaországi városban kétszeresen is meglepetés érte: egyfelől megtudta, hogy a csehek a 15 esztendős Ulászló herceget – a későbbi II. Ulászló magyar királyt (ur. 1490-1516) – hívták meg az ország trónjára, ezenfelül pedig arról is hírt kapott, hogy egy főúri összeesküvés IV. Kázmér másik fiának, a 13 esztendős Kázmér hercegnek ajánlotta fel a magyar koronát.

A feltárt szervezkedés nyomán Hunyadi királysága végveszélybe került, hiszen a konspirációban benne volt az udvari arisztokrácia színe-java: Vitéz Mihály esztergomi érsek, Janus Pannonius pécsi püspök, Szapolyai Imre és Ujlaki Miklós egyaránt Kázmér mellett sorakozott fel, a helyzetet pedig tovább tetézte, hogy Mátyás ebben az időben országától távol, egy hadjárat kellős közepén volt. A király végül gyorsaságának és bölcsességének köszönhetően mégis kezébe tudta venni az események irányítását, ugyanis július közepére Budán termett, és szép szavakkal, ígéretekkel lekenyerezte az ott talált összeesküvőket – Ujlaki Miklósnak például boszniai királyi koronát ígért –, majd szeptemberre országgyűlést hívott össze a sérelmek orvoslására. Így esett, hogy mire az ősz elérkezett, a mellőzöttségük miatt megsértődött nemes urak döntő többsége visszatért Mátyás hűségére, és kész volt megvédeni a királyt a várható lengyel támadással szemben.

Kázmér herceg és a krakkói udvar természetesen mit sem sejtett a fejleményekről, így aztán a trónkövetelő szeptember 20-án gúnyos hangvételű hadüzenetet küldött Mátyásnak, melyben – a mögötte álló tömegekben bízva – a maga számára követelte a magyar koronát. A Felvidékre betörő lengyel sereget aztán hamarosan kellemetlen meglepetések érték, ugyanis októberben, Sárosban csak néhány nemes csatlakozott Kázmér seregéhez, Kassánál pedig Csupor Miklós és Szapolyai Imre ellenséges hadai várták a herceget. A trónkövetelő környezete tanácstalan volt, hiszen a remélt szívélyes fogadtatással szemben az egykori összeesküvők fegyverrel várták őket, így aztán a lengyel sereg előbb Szikszón át Hatvanba, majd novemberben Nyitra várába vonult.

Bár Mátyás jelentős erőfölényt képviselt Kázmérral szemben, a király megelégedett annyival, hogy csapataival árnyékként követte a bevonuló herceget, ezzel pedig gyakorlatilag ide-oda kergette országában az ellenséget. Az ősz végére aztán a kifizetetlen zsoldosok java része elhagyta Kázmért, aki ezzel szorult helyzetbe került, hiszen Nyitrát addigra körülzárták Mátyás hadai, bár ostromra végül nem került sor. A király úgy vélte, a lengyelek már nem jelentenek veszélyt uralmára, ezért hamarosan otthagyta Nyitrát, és Esztergom felé vonult, hogy leszámoljon a felkelés fő szervezőjével, Vitéz Jánossal.

Az érsek és az uralkodó – a bárók közvetítése nyomán – hamarosan kibékültek egymással, Vitéz azonban nemsokára ismét okot adott Mátyásnak a bizalmatlanságra, így életét legnagyobb ellensége, Beckensloer János egri püspök fogságában fejezte be. Hasonlóan dicstelen sorsra jutott Vitéz unokaöccse és patronáltja, Janus Pannonius pécsi püspök is, aki Mátyás győzelmét látva elmenekült Budáról, és előbb Pécsen szervezkedett, majd Itália felé vonult, mígnem Medveváron utolérte őt a halál. Mátyás tehát vérontás nélkül felül tudott kerekedni az uralmát fenyegető legveszélyesebb összeesküvésen, a győzelem árát azonban egyik legjobb barátjának és a reneszánsz Magyarország egyik legtehetségesebb költőjének életével kellett megfizetnie.