Szkander bég halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Végre Európa és Ázsia is az enyém lesz! Jaj a kereszténységnek, mert elveszítette kardját és pajzsát!”
(II. Mehmed szultán állítólag e szavakkal fogadta Szkander bég halálhírét)

1468. január 17-én hunyt el Kasztrióta György, ismertebb nevén Szkander bég, a balkáni népek törökellenes küzdelmeinek egyik legjelentősebb alakja, aki kitartásának és győzelmeinek köszönhetően később az albán nemzeti ébredés emblematikus figurája lett.

A rettegett hírű hadvezér, aki negyedszázadon át sikeresen feltartóztatta a nyugat felé előretörő oszmán seregeket, egy előkelő albán földbirtokos família gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja, Kasztrióta János szintén harcban állt a törökökkel, ám a 15. század elején arra kényszerült, hogy behódoljon a Portának, majd Drinápolyba – az Oszmán Birodalom akkori fővárosába – küldte gyermekeit, hogy azok túszként biztosítsák hűségét. Idővel a nemes úr negyedik – legkisebb – fia, György is „sorra került”, a kutatók véleménye azonban megoszlik azzal kapcsolatban, hogy ez pontosan mikor következett be, illetőleg, hogy a hős mennyi idősen érkezett a szultán udvarába.

A történészek többsége úgy gondolja, hogy a későbbi Szkander bég 1405 körül született, és hozzávetőlegesen 18 esztendősen, tehát 1423 táján – már II. Murád (ur. 1421-1444/1446-1451) trónra lépése után – került Drinápolyba, és ott mintegy három évet töltött el. Kasztrióta György később áttért a muszlim hitre, és belépett a szultán seregébe, ahol rövid időn belül a szpáhik közé küzdötte fel magát, és kiterjedt birtokokat szerzett szülőföldjén. Az albán hős ígéretes katonai karrier elé nézett II. Murád szolgálatában, amit az bizonyít a legékesebben, hogy a Portán Nagy Sándor után nevezték el – az Alexander török változatából alakult ki a Szkander bég névforma, melyet aztán a keresztény történetírói hagyomány is megőrzött.

Mindazonáltal Kasztrióta György sokáig lojálisnak mutatkozott a szultánnal szemben: hűsége az 1432–36 közötti albán felkelés idején is töretlennek bizonyult, mi több, a balkáni – javarészt Hunyadi János elleni – küzdelmek során mutatott vitézségének köszönhetően 1437-ben családja egykori székhelyének, Kruja várának a parancsnoka – szubasi –, 1440-ben pedig Dibra szandzsákbégje lett. A férfi ezekben az esztendőkben került közelebbi kapcsolatba az albán arisztokratákkal, és vélhetően honfitársai befolyására határozott úgy, hogy szembefordul a Portával.

A sorsdöntő pillanat 1443 novemberében, a Hunyadi János elleni szerbiai hadjárat idején érkezett el. A később magyar diadallal végződő nisi ütközet kezdetén Kasztrióta György váratlanul kivonta 5000 katonáját a harcmezőről, majd szülőföldjére vonult, és egy hamis fermán segítségével átvette az uralmat Kruja felett. Miután a család ősi várának fokán megjelent a kétfejű sasos lobogó, új korszak kezdődött az albán nép történetében: Szkander bég hamarosan családjával együtt visszatért a keresztény hitre, és 1444 tavaszán – a velencei fennhatóság alatt álló – Lezhe városába hívta a legbefolyásosabb főurakat. Az itt megalakuló liga kicsi – mindössze 18 000 fős – és rendezetlen serege a keresztény államok nagy meglepetésére júniusban, a torviolli csatában győzelmet aratott az albániai bosszúhadjáratra vonuló oszmánok ellen, ami szerepet játszott abban, hogy II. Murád 1444 nyarán békét kért Magyarországtól.

Kasztrióta György látszólag egy szempillantás alatt közel került céljához, szülőföldje felszabadításához, hiszen úgy tűnt, a Hunyadi János vezette magyar hadak és az albán felkelők révén harapófogóba lehet szorítani az oszmánokat. A kínálkozó alkalom I. Ulászló király (ur. 1440-1444) külpolitikájára is komoly befolyással bírt, aki – mint ismeretes – végül engedett Julian Cesarini pápai legátus nyomásának, és megszegte az oszmánokkal kötött békeszerződést, az 1444. november 10-i várnai vereség azonban a magyar terveket és Szkander bég álmait is szertefoszlatta. Jóllehet – a közös cél okán – a magyar köztudatban élesen megmaradt a „törökverő” Hunyadi és az albán hadvezér együttműködésének emléke, a két katonai géniusz a valóságban nem tudott hathatós segítséget nyújtani egymásnak. Mindkét esetben, amikor erre lehetőség mutatkozott volna – 1444-ben, Várna alatt, majd 1448-ban, Rigómezőnél –, Kasztrióta György katonái elkéstek a sorsdöntő csatából.

Az albán hadvezér tehát túlnyomórészt saját vagyonára és birtokaira, illetőleg a nyugat-balkáni térség arisztokrata családjainak támogatására támaszkodva vívta háborúját, melyet így szükségképpen a várvédelem és a gerilla harcmodor jellemzett. Szkander bég az oszmánok elleni negyedszázados küzdelem során szinte tökélyre fejlesztette defenzív taktikáját: kiváló helyismeretének és merészségének köszönhetően állandó rajtaütéseivel rendre szétforgácsolta a többszörös létszámbeli fölénnyel bíró szultáni erőket. Krója, a felkelés központja és Albánia legjelentősebb erőssége három alkalommal – 1450, 1466, 1467 – is ellenállt a török ostromnak, a mezei csatákban pedig az 1455. évi, Berat mellett vívott ütközet kivételével mindig Kasztrióta György csapatai diadalmaskodtak.

Ez a teljesítmény önmagában is tiszteletet parancsoló, de az albán sikerek értékét tovább növeli az a tény, hogy Szkander bég nem csupán érdembeli segítség nélkül dacolt a Porta erejével, de alkalmasint egy keresztény hatalommal is háborúba keveredett. Ez az állam a Velencei Köztársaság volt, mely az Adriai-tenger partvidékének eme szakaszán is komoly érdekeltségekkel rendelkezett, ezért az 1440-es évek közepétől aggodalommal figyelte Kasztrióta György szervezkedését. A „tengerek királynője” végül oly módon próbálta megvédeni hegemóniáját, hogy 1447-ben hátba támadta a felkelőket, és vérdíjat tűzött ki Szkander bég fejére, majd 1450-ben élelemmel támogatta a Kruját ostromló oszmánokat. A velenceieket az is félelemmel töltötte el, hogy az albán hadvezér legfőbb riválisukkal, V. Alfonz aragóniai uralkodóval (ur. 1416-1458) szövetkezett biztonsága érdekében, aki a nápolyi trón birtokosaként egy hatalmas földközi-tengeri birodalom kiépítésére törekedett. Kasztrióta György úgy vélte, hogy a Balkán-félsziget felszabadításához nélkülözhetetlen keresztes hadjárat megindítását V. Alfonztól remélheti, ezért a Trastámara-ház vazallusává lett, és alkalmasint az itáliai harcokban is támogatta hűbérurát, majd annak fiát, I. Ferdinánd nápolyi királyt (ur. 1458-1494).

Szkander béget – a magyar királyokhoz hasonlóan – a pápai udvarból is gyakran buzdították a török elleni harcra, ám a Rómától érkező támogatás az albánok esetében is jelképes maradt: miként Hunyadi János, úgy Kasztrióta György is elnyerte a „Krisztus bajnoka” címet, tábornoki rangot kapott, ezek az adományok azonban inkább helyettesítették, mintsem kiegészítették a küldött anyagi javakat. V. Miklós, III. Callixtus és II. Pius egyaránt elkötelezte magát a Balkán felszabadításának ügye mellett, ám az előbbi kettő pápa csupán jelképes összegekkel tudta támogatni Szkander bég harcát, Pius pedig éppen azelőtt halt meg, hogy az általa toborzott keresztes had megindult volna kelet felé.

Ennek következtében Kasztrióta György 25 éven át tartó küzdelme hosszú távon nem hozhatott jelentős eredményeket; amikor a kiváló hadvezér 1468. január 17-én maláriában elhunyt Lezhe városában, vele együtt a szabadság reménye is sírba szállt. A hős egyetlen fia, János ifjú kora miatt nem állhatott a felkelés élére, így a látszólag kifogyhatatlan erőforrásokkal bíró oszmánok lassan felülkerekedtek a harcias nyugat-balkáni népen, mely az állandó háborús pusztítás miatt ekkor már szörnyű nyomorban tengődött. 1478-ban elesett Kruja, a következő esztendőben pedig egy másik fontos erősség, Shkodra is II. Mehmed szultán (ur. 1444-1446/1451-1481) birtokába került, így a Porta Albánia teljes területét meghódította. A sors iróniája, hogy ez a kis balkáni nemzet, mely utolsóként veszítette el a függetlenségét a törökök ellenében, végül utolsóként – 1912-ben – is nyerte vissza azt.