Hunyadi Mátyás vereséget szenved Moldvabányánál

Szerző: Tarján M. Tamás

1467. december 15-én vívták Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) és III. (Nagy) István fejedelem (ur. 1457-1504) seregei a moldvabányai csatát, ahol a magyar király vereséget szenvedett a moldvai uralkodótól. Rajtaütésének és a városi lakosság támogatásának köszönhetően István a túlerővel szemben is győzedelmeskedni tudott, így az ütközetben súlyosan megsebesülő Mátyásnak le kellett mondania keleti szomszédja hűbéri alávetéséről.

Moldva függésbe kényszerítése Hunyadi Mátyás idején két szempontból is fontossá vált Magyarország számára: egyfelől a fejedelemség komoly katonai erőt adhatott a török ellen tervezett háborúhoz, másfelől pedig Mátyás moldvai hűbérurasága esetén a korszakban barátból riválissá váló Lengyelország elvesztette volna a térségben szerzett pozícióit. Az országocska ebben a korban igazi „Erisz-alma” lett a két birodalom számára, főként úgy, hogy az egymást gyakorta váltogató moldvai uralkodók hol Budának, hol Krakkónak ajánlották fel hűbéri szolgálataikat, hogy így kerekedhessenek felül riválisukon: 1451-ben, amikor III. Péter Áron (ur. 1451–57 között, több ciklusban) legyőzte, és megölte II. Bogdánt (ur. 1449-1451), a meghalt uralkodó fia, III. István kért segítséget Hunyadi János vajdától, hat évvel később pedig, mikor István végre megszerezte apja trónját, Péter Áron helyezte magát magyar oltalom alá.

Miután II. Bogdán fia képes volt tartósan megszilárdítani uralmát, a „frontvonalak” megszilárdultak, vagyis az 1458-ban trónra lépő Hunyadi Mátyás az elűzött Péter Áront támogatta, míg vele szemben III. István a lengyel korona védnöksége alatt keresett menedéket. Magyarország ugyanakkor nem engedhette meg magának, hogy passzív szemlélője legyen a moldvai politikának, ugyanis a terjeszkedni kívánó István a Duna-deltában fekvő, 1448 óta magyar-havasalföldi kézben lévő Chilia erődjének 1462-es, majd 1465-ös – másodszorra már sikeres – ostromával Mátyás pozícióit rombolta. Emellett egyes híradások arra is utaltak, hogy – riválisa, az Erdélyben bujkáló Péter Áron megsemmisítése érdekében – III. István a magyar belpolitikába is többször beavatkozott, így például komoly szerepet játszott az 1467-es erdélyi felkelés kirobbantásában.

Miután Hunyadi Mátyás 1467 őszén váratlanul Kolozsváron termett, a magas adók miatt kezdődő zavargás – mely a Szepességbe és Szlavóniába is könnyen átterjedhetett volna – csírájában elhalt, az uralkodó pedig elhatározta, hogy megtorolja III. István részvételét az összeesküvésben. Szapolyai Imre igyekezett ugyan lebeszélni Mátyást az október végén megindított hadjáratról, ő azonban hajthatatlannak bizonyult, és egyes források szerint 40 000 katonával indult meg kelet felé. A király arra számított, hogy Istvánt váratlanul éri majd a támadás, az Ojtozi-szorosban azonban a magyarokat már torlaszok és lengyel zsoldosok fogadták, akik végül is nem tudták megakadályozni az átkelést. Moldvában az uralkodó III. István székhelye, Szucsava felé nyomult előre, ellenfele pedig folyamatosan visszavonulásra kényszerült, így hamarosan Bákó, majd Roman városa is Mátyás kezébe került, és szörnyű pusztítás áldozata lett. Már beköszöntött a december, mikor a magyarok átlépték a Moldvát, és a folyó bal partján fekvő Moldvabánya elfoglalásával felkészültek a fejedelmi székhely ostromára, amikor a hadjárat nem várt fordulatot vett.

A későbbi beszámolók szerint 1467. december 15-én este egy magyar nemes úr érkezett a városba azzal a hírrel, hogy III. István éjszakai rajtaütést tervez a királyi hadak ellen, amibe állítólag a megszállókkal nem igazán szimpatizáló moldvabányai polgárság is beavatást nyert. A források eltérően nyilatkoznak arról, hogy Mátyásnak mennyi ideje maradt a felkészülésre – egyesek szerint neki kellett felkeltenie katonáit, mikor az ellenség már a városkapunál járt –, mindenesetre a hír valódisága igen rövid időn belül beigazolódott. A moldvai fejedelem seregének rohamával egy időben ráadásul a város számos pontja is lángba borult, így a magyarok túlerejük ellenére igencsak kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Végül négyórás küzdelem árán sikerült kiszorítani a támadókat a városból, a harcokban azonban maga Mátyás is súlyos sérüléseket szenvedett az ellenfél kopjáitól és nyílvesszőitől.

Becslések szerint a király katonái közül tízezren estek el ezen az éjszakán, a súlyos veszteség pedig – az uralkodó válságos állapotával és az ellenséges közhangulattal párosulva – elegendő érv volt ahhoz, hogy másnap a magyarok elszánják magukat a visszavonulásra. A moldvabányai ütközetet tehát III. István joggal tekintette a maga győzelmének, igaz, a csata utóéletével kapcsolatban már megoszlottak a vélemények: a magyar történetírók később azt hangsúlyozták, hogy az elszenvedett veszteségek a fejedelmet is megakadályozták az üldözésben, míg a románok arról írtak, hogy a fejvesztve menekülő Mátyás elégettette poggyászait, és beszögeltette az út szélén elhagyott ágyúkat.

Akárhogy is alakult a magyar seregek hazatérése, az egyértelmű tény, hogy a király szégyenteljes vereségként értékelte a moldvabányai ütközetet, ahogy az sem véletlen, hogy 1467 után Mátyás nem próbálkozott többet III. István erőszakos elmozdításával, pedig a fejedelem a következő évben erőszakkal tört be Erdélybe riválisa, Péter Áron elpusztítására. A magyar király és ellenfelének kapcsolata ugyanakkor később gyökeres fordulatot vett, a moldvai fejedelem ugyanis elismerte Hunyadi hűbéruraságát, az uralkodó pedig támogatta őt az oszmánok elleni harcokban, többek között az 1475-ös vaslui győzelem kivívásában is.