I. Ulászló koronázása

Szerző: Tarján M. Tamás

1440. július 17-én koronázták meg I. Ulászló magyar királyt (ur. 1440-1444), első Jagelló uralkodónkat, aki a rákosi országgyűlés választásának köszönhetően szerezte meg a trónt. A mindössze 15 éves Ulászló uralkodása mindössze négy évig tartott, és a rossz emlékű várnai ütközetben fejeződött be – bár egyes legendák utóbbi állítást kétségbe vonják.

Ulászló édesapja – II. Ulászló király (ur. 1386-1434) – már 73(!) esztendős volt, mikor fia megszületett, így aztán kevéssé meglepő, hogy a herceg alig tízévesen megörökölte a lengyel trónt. Első Jagelló királyunk nem alkotott jelentőset az északi királyságban, mivel uralkodása jelentős részében nemesi és egyházi előkelők – főként Zbigniew Olesnicki krakkói püspök – irányítottak helyette, ráadásul megkötötték a kezét az apja által adott engedmények is, melyek vészesen csökkentették a krakkói udvar hatalmát. Ulászlót már 14 esztendősen nagykorúsították, és még nem töltötte be 16. életévét, amikor I. Albert (ur. 1437-1439) halálát követően a magyar országgyűlés – 1440. január 1-jén – meghívta őt hazánk trónjára. A rendek mindössze annyi feltételt szabtak a jelölt számára, hogy védje meg Magyarországot a töröktől – erre a lengyel korona birtokában jó esély mutatkozott –, adja vissza a Zsigmond (ur. 1387-1437) által elzálogosított szepesi városokat, és vegye feleségül a nála kétszer idősebb Luxemburgi Erzsébetet, Albert özvegyét.

Ulászló készségesen teljesítette volna a kéréseket, mire azonban Budára érkezett, már teljesen más helyzettel találta magát szemben: időközben ugyanis a királyné megszülte Albert utószülött fiát, Lászlót – a későbbi V. László királyt (ur. 1453-1457) –, és a Cillei és Garai családok támogatásával őt akarta a trónra ültetni. Erzsébet hamarosan ellopatta udvarhölgyével, Kottaner Jánosné Wolfram Ilonával a Visegrádon őrzött Szent Koronát, amivel Szécsi Dénes prímás – a hagyományoknak megfelelően – megkoronázta a csecsemő Lászlót. Ulászlót aztán IV. Jenő pápa támogatása mégis hozzásegítette a hatalomhoz – az egyházfő nem akart egy újszülöttet állítani egy oszmán szomszédságban élő állam élére –, mivel a Szentszék fenyegetéseinek hatására Szécsi Dénes hamarosan átpártolt hozzá, és 1440. július 17-én őt is megkoronázta. Mivel a Szent Korona Erzsébet királyné birtokában maradt, jobb híján Szent István fejereklyéjének diadémját használták a szertartáshoz, így annak érvényessége vitatható volt.

Ulászló trónra lépése polgárháborút eredményezett, mely két pártra szakította az ország nemeseit: a Garai Miklós és Cilleiek vezette liga Erzsébet királyné mellé állt, és megnyerte magának III. Frigyes német-római császárt (ur. 1440-1493), valamint a Felvidéken garázdálkodó Jan Giskra zsoldosvezért is. A Jagelló uralkodó pártjának két leghatalmasabb támogatója Ujlaki Miklós és az erdélyi Hunyadi János volt. A trónviszály során a felek mindössze egyetlen jelentős ütközetet vívtak, mely Bátaszék mellett – Hunyadi vezetésével – Ulászló győzelmét eredményezte; vereségük után Erzsébet támogatói hamarosan kiszorultak az országból, bár Giskra egészen Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) koráig uralma alatt tartotta a Felvidék egy részét.

A polgárháborús sikerek aztán szerencsés fejleményeket hoztak a török elleni küzdelemben is, ugyanis Ulászló a bátaszéki győzelem után vajdai tisztségre emelte Hunyadit, aki 1442-ben Erdélyben, majd az 1443-44-es téli hadjáratban is legyőzte az oszmán tartományi erőket. II. Murád szultán (ur. 1421-1444/1446-1451) a magyar sikereket követően Brankovics György szerb fejedelmet és Mezid béget küldte el Ulászlóhoz, és rajtuk keresztül kedvező békét ajánlott a királynak. A Magyarországra érkező Julian Cesarini bíboros ezzel egy időben a sikerek kiaknázására buzdította a fiatal uralkodót, aki hosszú hetekig őrlődött a két lehetőség között. Végül a köztes utat választotta, azaz Szegeden elfogadta Murád békefeltételeit, egyúttal pedig megszegte – pogányoknak tett, tehát érvénytelennek tekinthető – fogadalmát, és nekilátott a keresztes hadjárat megszervezésének, melynek élére ő maga állt.

A pillanat kedvezőnek tűnt, a szultán ugyanis éppen Kis-Ázsiában harcolt a helyi emírek ellen, Ulászló pedig ígéretet kapott arra, hogy a velenceiek megakadályozzák majd a főseregek átkelését Európába. A 20 000 fős keresztes had tehát nagy önbizalommal kelt át a Balkán-hegységen, Várna mellett azonban meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy Murád erői rejtélyes okoknál fogva felsorakoztak velük szemben – a genovai gályák ugyanis busás jövedelem fejében átszállították a katonákat. Hunyadi és Ulászló vállalta az ütközetet a két és félszeres túlerőben lévő török erők ellen, ám a csata végül szerencsétlen fordulatot vett: a krónikások szerint Ulászló a csata hevétől megrészegülve kísérletet tett Murád meggyilkolására, próbálkozását azonban könnyűszerrel meghiúsították a szultán testőrei. Miután a fiatal király elesett a csatamezőn, a keresztesek megzavarodtak, majd rövid időn belül megfutamodtak a rohamozó oszmánok elől. Bár Ulászló halála válságot idézett elő a magyar trón öröklésében, hazánk komolyabb török támadás nélkül úszta meg a sikertelen keresztes hadjáratot, és az országgyűlés döntése értelmében – 1446-ban – Hunyadi János került a kormányzói székbe.

Bár a tudomány és a magyar történelmi emlékezet úgy tudja, hogy első Jagelló uralkodónk pályafutásának a tragikus várnai csata vetett véget, akad a világnak egy olyan szeglete, ahol erősen tartja magát a hiedelem, miszerint Ulászló élete nem fejeződött be 22 esztendős korában. A portugál nép legendája szerint a király szerencsés módon megmenekült az ütközetből – ezt a mendemondát erősítette, hogy holttestét és páncélját valóban nem találták meg a harcok után –, és megszegett esküje miatt bűnbocsánatért Jeruzsálembe zarándokolt, majd belépett egy lovagrendbe. A történet szerint I. Ulászló később Portugáliába, majd Madeirára költözött, ahol megházasodott, gyermekei is születtek; miután ezt a legendát semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, kijelenthetjük, hogy valószínűleg első Jagelló királyunk tragikusan fiatalon, a csatamezőn lelte halálát.