Angol győzelem az Agincourt-i csatában

Szerző: Tarján Tamás

„Azonban megbocsássatok, hogy im
E föl nem lengő, lomha szellem ily
Nagy tárgyat e hitvány deszkára mer
Fölhozni. E kakas-ketreczbe vajon
Elférnek-e Frankhon tágas mezői?
Vagy e fa Ó-ba bétömhetni-e
Magát azt a sisakcsomót, a melytől
Agincourtnál a lég is reszketett?”
(William Shakespeare: V. Henrik – Lévay József fordítása)

1415. október 25-én vívták V. Henrik angol király (ur. 1413-1422) és Charles d'Albret connétable seregei az Agincourt-i ütközetet, mely során a szigetországiak bravúros győzelmet arattak a többszörös fölényben harcoló franciák ellen. A hadtörténeti kuriózumnak számító diadal nyomán új szakasz kezdődött a százéves háborúban, amelynek végén Angliát csak Jeanne d'Arc váratlan fellépése akadályozta meg Franciaország meghódításában.

Miután az 1413-ban trónra lépő ifjú V. Henrik a franciáknak teljesíthetetlen békefeltételeket ajánlott – és egyúttal az ország koronáját is magának követelte –, hosszú idő után a szigeten ismét hadjáratot szerveztek Franciaország ellen, melyet a fiatal uralkodó személyesen vezetett. Az időpont kiváló volt, hiszen az ellenfelet jelentősen gyengítette a VI. Károly (ur. 1380-1422) elmebetegségéből eredő belpolitikai zűrzavar, illetve a királyt befolyásoló pártok között dúló polgárháború. Henrik és körülbelül 30 000 fős serege 1415 augusztusában partra is szállt Harfleur mellett, de a vár ostroma jóval több időt igényelt a tervezettnél, és komoly véráldozatot követelt az expedíciós erők részéről. A naptárak már október 8-át írtak, amikor Henrik végre útra kelhetett, ám jelentős helyőrséget kellett hátrahagynia Harfleurben, és időközben járványok is megtizedelték seregét, így aztán az angol haderő rövid időn belül harmadára olvadt.

Ennek következtében a király úgy határozott, hogy Calais városába vonul, és a kikötőből visszatér országába. Henrik azonban igencsak nehéz helyzetben volt, hiszen 8-10 000 fős seregét szinte árnyékként követték a francia bárók többszörös fölényt képviselő lovagseregei, melyek a hidak és gázlók elfoglalásával igyekeztek ütközetre kényszeríteni a fáradt és megfogyatkozott angolokat. Henrik 16 napon át sikerrel fogócskázott a Picardiában gyülekező ellenséges hadakkal, október 24-én azonban a Frévent városa mellett fekvő völgyben – körülbelül 50 kilométerre végállomásától, Calais-tól – Charles d'Albret, VI. Károly francia király connétable-ja – lovászmestere, a francia szárazföldi hadak főparancsnoka – útját állta a visszavonuló seregnek.

Henrik a kialakult helyzetben felismerte, hogy az ütközet elkerülhetetlen, ezért utasítást adott a táborverésre, másnap hajnalban pedig csatasorba állította katonáit a három-négyszeres túlerőt képviselő franciákkal szemben. A kedvezőtlen pozíció ellenére számos körülmény mégis az angoloknak kedvezett, ugyanis a kiszemelt csatamező két oldalán húzódó erdőségek lehetetlenné tették az ellenséges lovagsereg bekerítő hadmozdulatait, a csatát megelőző napok heves esőzései pedig lassították a csapatok mozgását. Utóbbi ismét csak a franciák számára volt hátrány, hiszen az ő oldalukon döntő többségben – nagyrészt nemesi származású – lovagok szálltak harcba. Ezek helyzete aztán még tovább romlott, mivel – Henrik utasítása nyomán – az angol íjászok a csata kezdetén hegyes karókat tűztek a felázott talajba, ezzel pedig gyakorlatilag védőfalat emeltek a várható lovasroham ellen.

D'Albret fővezér látta ellenfele szándékát, ezért az Agincourt-i összecsapás elején nyugalomra intette csapatait, türelmetlenkedő lovagjai azonban – a túlzottan önállósuló alvezérek buzdítására – csakhamar támadást indítottak az angol állások ellen. A franciák ennél helytelenebbül nem is cselekedhettek volna, hiszen a rohamot már a letűzött karók önmagukban is felfogták, a szárnyakon elhelyezett íjászok pedig rövid időn belül szörnyű pusztítást végeztek a cölöpsor előtt feltorlódott, mozgásképtelenné vált lovasok között. A támadók soraiban a helyhiány és a gyilkos nyílvesszők miatt pillanatokon belül eluralkodott a pánik, és aki még megtehette, elhagyta a harcmezőt.

A lovagok visszavonulása aztán újabb szerencsétlenséget zúdított d'Albret nyakába, ugyanis Vendome grófja és Clignet de Brabant nyomában a gyalogság is rohamra indult, a lovasság megfutamodása után azonban ezek az egységek egyszeriben magukra maradtak. A franciák ráadásul ekkor még egy kardinális hibát vétettek, nevezetesen a centrumban elhelyezkedő, nemesemberekből álló angol gyalogság ellen vonultak; ez a manőver azzal magyarázható, hogy a katonák abban bíztak, számos előkelő urat elfoghatnak majd, akikért utóbb komoly váltságdíj üthette volna a markukat. Törekvésük kezdetben nem tűnt értelmetlennek, hiszen a francia gyalogosok komoly létszámbeli fölényben harcoltak, azonban a támadással hamarosan mindkét szárny „tűzerejét” maguk ellen vonták. A nyílzáporban megtizedelődött hadosztály megsegítésére aztán – d’Albret vezetésével – a másik seregtest is megindult, ám az angolok velük is megbirkóztak, mivel Henrik íjászai a válságos pillanatban kardot és fejszét ragadtak, majd közelharcba bocsátkoztak az ellenséggel. A fejleményeket, és a connétable halálát látva a francia sereg maradéka a délutáni órákban futásnak eredt, így – történelmi bravúrt végrehajtva – az Agincourt-i csatából végül az angol király került ki győztesként.

A franciák vereségének súlyát mutatja, hogy becslések szerint 8000 lovagot veszítettek a csatában, köztük a fővezért, d'Albret-t, illetve számos herceget, grófot és arisztokratát. Velük szemben az angolok közül mindösszesen négyszázan estek el. A legyőzött fél veszteségeit később tovább növelte egy gyászos esemény, V. Henrik ugyanis, miután egy francia szabadcsapat betört táborába – egyesek szerint bosszúból, mások szerint egy újabb támadás miatti félelemtől vezérelve –, lemészároltatta a csatában ejtett hadifoglyok jelentős részét. A dicstelen véget ért bravúros diadal egyébként az angol király terveiben nem hozott változást, Henrik ugyanis az Agincourt-i csatát követően folytatta útját Calais-ba, majd novemberben visszatért országába. A csata ennek ellenére kiváló alapot teremtett a háború későbbi folytatásához: az 1417-ben visszatérő angol király hamarosan elfoglalta Normandiát – a Troyes-i egyezmény megkötése után –, 1420-ban pedig Párizsba is bevonulhatott. Bár Agincourt hőse 1422-ben váratlanul befejezte az életét, Jeanne d'Arc felbukkanásáig úgy tűnt, az angolok végső győzelme pusztán csak idő kérdése.