Zsigmond elzálogosítja a szepesi városokat

Szerző: Tarján M. Tamás

1412. november 8-án, Zágrábban kelt az az oklevél, melyben Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) – 37 000 cseh garasért – zálogba adott 13 szepesi várost, valamint három Szepes vármegyei várost II. Ulászló lengyel király (1386-1434) számára. Bár Velence ellen háborúzó uralkodónk a cserét „rövid távú” üzletnek gondolta, a sors végül úgy hozta, hogy a különleges státusba lépő területek egészen 1772-ig lengyel kézen maradtak. 

Az 1381. évi torinói békében Nagy Lajos király (1342-1382) arra kényszerítette Velencét, hogy mondjon le Dalmáciáról Magyarország javára, ezzel együtt pedig évi 7000 dukát adót fizessen  hazánknak. Ez az állapot egészen a század végéig fennmaradt, miután azonban Zsigmond helyzete az 1396-os, török elleni nikápolyi vereség után megrendült, a dózse egyszeriben felmondta az adót, később pedig – itáliai hódításaival párhuzamosan – megvetette a lábát Dalmáciában. Velence – vásárlás útján – előbb Zárát szerezte meg, majd innen kiindulva – 1409 után – ostrom alá vett számos magyar fennhatóság alá tartozó várat. Luxemburgi Zsigmond a támadásra válaszul 1411-ben háborút indított a köztársaság ellen, de már a zsoldosok toborzása során pénzszűkébe került. Emiatt a kor uralkodóinak jól bevált módszeréhez, a zálogosításhoz folyamodott. Zsigmond és II. Ulászló lengyel király képviselői 1412. november 8-án egyezséget kötöttek, melynek értelmében a magyar uralkodó 37 000 cseh garasért cserében a 24 településből álló szepesi szász városi közösségből (Universitas Saxonum Terrae Scepus) az alábbi 13 szepesi várost zálogba adott Ulászlónak: Béla, Leibic, Ménhárd (Meneharddorf), Szepesszombat, (Georgenberg), Poprád (Deutschendorf), Sztrázsa (Michelsdorf), Szepesolaszi (Wallendorf), Igló (Neudorf), Ruszkin (Rysdorf), Felka (Falka), Szepesváralja (Kirchdorf), Mateóc (Matsdorf) és Durand (Durelsdorf). Ezenkívül Lubló, Gnézda és Podolin is lengyel zálogba került. Ez a három város nem a szepesi szász városok provinciájához, hanem Szepes vármegyéhez tartozott. 

A Velence ellen folytatott háború Zsigmond uralkodásának végéig elhúzódott, és végül magyar kudarccal végződött. Így a tervekkel ellentétben a települések visszaváltása hosszú időre lekerült a napirendről. Bár I. Ulászló magyar király (1440-1444) – aki III. Ulászló néven a lengyel koronát is birtokolta – ígéretet tett a 16 település visszacsatolására, a várnai csatában bekövetkező korai halála miatt erre nem került sor. Az 1474. évi lengyel–magyar békeszerződésben pedig Mátyás király (1458-1490) “feledkezett meg” a szepesi városok ügyéről. A Krakkó által ideiglenesen megszervezett helyi közigazgatás tehát idővel állandósult, vagyis a zálogba vett birtokok önálló területi egységként – a magyar Szent Korona tagjaiként – csatlakoztak Lengyelországhoz. A nem összefüggő elzálogosított területeket a lengyel király részéről  1412-től a – Lublón székelő – sztaroszta felügyelte. A tizenhat város nagyfokú autonómiát élvezett, számos teher alól mentesült, önálló bíráskodásukat pedig a tartományi ispán irányította. Helyzetük csak 1593 után változott meg valamelyest, ekkor ugyanis a Lubomirski család igyekezett magánbirtokai közé beolvasztani a zálogba kapott szepesi területeket. 

Az évszázadok során a magyar nemesség természetesen komoly erőfeszítéseket tett a 16 város visszaszerzésére, ám a rendi országgyűlés eszközei végesek voltak: a politikai szándékról mindenesetre híven tanúskodik, hogy 1552 után összesen 25 alkalommal vetették fel a zálogba adott birtokok ügyét. 1618 után pedig már a koronázási esküben is szerepelt a 16 település visszaváltása. Mindennek dacára a fent említett területek egészen 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig lengyel királyok birtokában maradtak, és csak azt követően kerültek vissza Magyar Királysághoz, Mária Terézia 1769-ben úgy döntött, hogy az elzálogosított városok területén osztrák helyőrségek felállításával próbáljon rendet teremteni.  II. Szaniszló Ágost lengyel király (1764-1795) uralkodásának kezdete óta ugyanis egyre súlyosabb fegyveres konfliktusok robbantak ki a lengyel nemesi konföderációk közt. 

1769. áprilisában Mária Terézia elrendelte, hogy a Magyarországi szepességi városok bevonásával katonailag meg kell szállni az elzálogosított városokat. Ez végül minden ellenállás nélkül 1769 tavaszi hónapjaiban megtörtént. Három és féléves átmeneti állapotok közt Lengyelország első felosztásának részeként vált véglegessé az elzálogosított városok visszavétele. 1772. november 5-én Iglón nagy ünnepségek közt ment végbe az eskütétel és az elzálogosított városok visszatérése a magyar korona testébe. Öt nappal később Lubló várában került sor a lublói uradalom s a hozzá tartozó Gnézda, Podolin és Lubló városok elöljáróinak és lakóinak hűségesküjére. Ezzel az elzálogosított  16 város és a hozzájuk tartozó falvak, uradalmak területe háromszázhatvan évi lengyel uralom után ismét a Magyar Királyság része lett. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben foglalta a városok visszaadását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott. A Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság első felosztása során a Habsburg Birodalom által megszerzett dél-lengyelországi területekből jött létre Galícia és Lodoméria, amely 1918-ig Habsburg fennhatóság alatt maradt.