Zsigmond elzálogosítja a szepesi városokat

Szerző: Tarján M. Tamás

1412. november 8-án, Zágrábban kelt az az oklevél, melyben Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) – 37 000 cseh garasért – zálogba adott 13 szepesi várost, valamint három várkastélyt II. Ulászló lengyel király (ur. 1386-1434) számára. Bár Velence ellen háborúzó uralkodónk a cserét „rövid távú” üzletnek gondolta, a sors végül úgy hozta, hogy a különleges státusba lépő területek egészen 1772-ig lengyel kézen maradtak.

Az 1381. évi torinói békében Nagy Lajos király (ur. 1342-1382) arra kényszerítette Velencét, hogy mondjon le Dalmáciáról Magyarország javára, ezzel együtt pedig évi 7000 dukát adót fizessen  hazánknak. Ez az állapot egészen a század végéig fennmaradt, miután azonban Zsigmond helyzete az 1396-os, török elleni nikápolyi vereség után megrendült, a dózse egyszeriben felmondta az adót, később pedig – itáliai hódításaival párhuzamosan – megvetette a lábát Dalmáciában. Velence – vásárlás útján – előbb Zárát szerezte meg, majd innen kiindulva – 1409 után – ostrom alá vett számos magyar fennhatóság alá tartozó várat. Luxemburgi Zsigmond a támadásra válaszul 1411-ben háborút indított a köztársaság ellen, a zsoldosok toborzása során azonban idejekorán pénzszűkébe került, ezért a kor uralkodóinak jól bevált módszeréhez, a zálogosításhoz folyamodott. Zsigmond és II. Ulászló lengyel király képviselői 1412. november 8-án egyezséget kötöttek, melynek értelmében a magyar uralkodó 37 000 cseh garasért cserében 13 szepesi várost – például Szepesolaszi, Igló, Poprád –, valamint Gnézda, Podolin és Lubló várát is átadta Ulászló számára.

A Velence ellen folytatott háború aztán Zsigmond uralkodásának végéig elhúzódott – és végül magyar kudarccal végződött –, így a tervekkel ellentétben a települések visszaváltása hosszú időre lekerült a napirendről. Bár I. Ulászló (ur. 1440-1444) – aki III. Ulászló néven a lengyel koronát is birtokolta – ígéretet tett a 16 település visszacsatolására, a várnai csatában bekövetkező korai halála miatt annak megvalósítására nem került sor, az 1474. évi lengyel–magyar békeszerződésben pedig Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) szintén megfeledkezett a szepesi területek ügyéről. A Krakkó által ideiglenesen megszervezett helyi közigazgatás tehát idővel állandósult, vagyis a zálogba vett birtokok önálló területi egységként – a magyar Szent Korona tagjaiként – csatlakoztak Lengyelországhoz; az össze nem függő területek élén 1412-től egy – Lublón székelő – sztaroszta állt, tehát a városok nagyfokú autonómiát élveztek, és számos teher alól mentesültek. Helyzetük csak 1593 után változott meg valamelyest, ekkor ugyanis a Lubomirski család igyekezett magánbirtokai közé beolvasztani a zálogba kapott szepesi területeket.

Az évszázadok során a magyar nemesség természetesen komoly erőfeszítéseket tett a 16 város visszaszerzésére, ám a rendi országgyűlés eszközei végesek voltak: a szándékról mindenesetre híven tanúskodik, hogy 1552 után a diétákon összesen 25 alkalommal vetették fel a zálogba adott birtokok ügyét, 1618 után pedig már a koronázási esküben is szerepelt a 16 település visszaváltása. Mindennek dacára a fent említett területek egészen 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig a Krakkóban székelő uralkodók birtokában maradtak, és csupán azután tértek vissza Magyarországhoz, hogy a Habsburg Birodalom megszerezte Galíciát. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben fogadta el saját országának megcsonkítását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott; Mária Terézia (ur. 1740-1780) tehát „ingyen és bérmentve”, a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket.