Nagy Lajos király megörökli a lengyel koronát

„Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga. ”
(Petőfi Sándor: A hazáról) 

1370. november 5-én, egy lovasbaleset következtében vesztette életét III. (Nagy) Kázmér (ur. 1333-1370) lengyel uralkodó, a Piast-dinasztia utolsó koronás feje. Halálával életbe lépett az 1339. évi magyar–lengyel egyezmény rendelkezése, melynek értelmében Károly Róbert (ur. 1308-1342) fia, Nagy Lajos (ur. 1342-1382) örökölte meg Kázmér trónját. Lajos 12 esztendőn át viselte a koronát, uralkodása pedig a magyar köztudatban dicsőséges korszakként maradt meg, a lengyelek ugyanakkor másként emlékeznek Anjou királyunk országlására.

Az 1335. évi visegrádi királytalálkozón kötött szövetség után négy évvel Nagy Kázmér ismét tárgyalóasztalhoz ült Károly Róberttel annak érdekében, hogy gyermektelensége esetére is biztosítsa a nemrég újraegyesített Lengyelország jövőjét. Mivel 1339 során felesége, Anna királyné váratlanul elhunyt, Kázmér megállapodott az Anjou uralkodóval, hogy amennyiben fiú örökös nélkül fejezi be életét, Károly Róbert gyermeke kapja meg a trónt, azzal a feltétellel, hogy az idegen kézben lévő lengyel területek – például Szilézia, Pomeránia – visszaszerzésére törekszik majd.

Bár Nagy Kázmér még több mint három évtizeden keresztül uralkodott – és ez idő alatt háromszor házasodott újra –, 1370-ben bekövetkező haláláig sem született fiúgyermeke, így Nagy Lajos szerezte meg a lengyel koronát. Lovagkirályunk, aki uralkodása során örököshöz méltó módon alakította külpolitikáját – többször háborúzott például Kázmér oldalán a pogány litvánok ellen –, a források tanúsága szerint ugyancsak kelletlenül fogadta a halálhírt, rövid időn belül azonban mégis útra kelt, november 17-én pedig – Krakkóban – már meg is koronáztatta magát.

Lajos lengyel királyságát történelmi emlékezetünk javarészt az uralkodó magyarországi tevékenységének allegóriájaként állítja be, ám a pozitív ítélet sok szempontból nem állja meg a helyét. Hasonlóan ahhoz a közismert – ám téves – állításhoz, miszerint a perszonálunió idején hazánk három tengerrel is határos volt – a valóságban mindvégig az Adria maradt az egyetlen tengerünk –, a lovagkirályról megőrzött kép sem teljesen hiteles. Lajos ugyanis eleve kelletlenül fogadta lengyel királlyá választását, mivel úgy látta, hogy az új trónnal rengeteg probléma szakad majd a nyakába: félelme nem is volt alaptalan, hiszen az újraegyesítés dacára az egyes tartományok ellentétei az 1370-es években is megmaradtak.

Erről a zavaros állapotról tanúskodott azon nemesek óhaja is, akik az uralkodót krakkói koronázása után rá akarták kényszeríteni, hogy Nagy-Lengyelország székhelyén, Gnieznóban is vegyen részt egy hasonló szertartáson, és azzal legitimálja a terület feletti uralmát. Lajos később ugyan ellátogatott az érseki székhelyre, de hamarosan otthagyta Lengyelországot, és 12 esztendős uralkodása során csak akkor tért vissza, amikor a felmerülő problémák erre okvetlenül rákényszerítették.

Az uralkodó távozása mindazonáltal felháborította a lengyel nemeseket, haragjukat pedig az sem csillapította, hogy Erzsébet anyakirályné személyében később honfitársuk – Nagy Kázmér nővére – képviselte a király személyét. A kezdetben a kis-lengyelországi nemességre és saját kíséretére támaszkodó özvegy uralma idővel olyannyira népszerűtlenné vált, hogy az 1376-os évben Krakkóban lázadás tört ki az ott tartózkodó magyarok ellen. Az elégedetlenséghez nagyban hozzájárult, hogy Lajos ezekben az esztendőkben csak azon okból méltatta figyelemre Lengyelországot, hogy leányági örökösödését biztosítsa – ez az 1374-es kassai lengyel országgyűlésen adott nemesi adómentességgel sikerült is –, illetve, hogy a mazóvai fejedelem által támasztott diplomáciai bonyodalmakból, vagy a pogány litvánok támadásaiból eredő háborúskodásoknak véget vessen. A király 1372-ben előbbi, 1377-ben utóbbi célból vezetett hadjáratot Keystiut fejedelem ellen, a második látogatás során pedig több hónapot is eltöltött Krakkóban, hogy lecsendesítse az édesanyja ellen fellázadt lengyeleket. Nagy Lajos eztán Oppelni László korábbi nádort, majd 1379-ben – egy évre – ismét Erzsébet anyakirálynét állította az ország élére, érdektelensége azonban abban is nyomon követhető, hogy édesanyja 1380-ban bekövetkező halála után lengyel előkelőkre bízta az állam ügyeit.

Ez a gyakorta lanyhának bélyegzett hozzáállás aztán komoly szerepet játszott abban, hogy szándéka ellenére Nagy Lajos nem tudta megőrizni a perszonáluniót, Anjou Máriát (ur. 1382-1395) és jegyesét, Luxemburgi Zsigmondot (ur. 1387-1437) ugyanis a lengyelek nem fogadták el örökösnek. A főnemesek választása végül a másik Anjou-leányra, a később szentté avatott Hedvigre (ur. 1384-1399) esett, aki a litván perszonálunió megteremtésével – és a litvánok megtérítésével – később Lengyelország egyik legnépszerűbb uralkodójának bizonyult.

Összegezve tehát Nagy Lajos lengyel királyságát, azt mondhatjuk, hogy a lovagkirály regnálása a hiedelmekkel ellentétben korántsem volt olyan fényes, mint ahogy arra a magyar példa nyomán következtethetnénk. Az események alakulásáért ugyanakkor nem Lajos hanyagságát kell okolnunk, hanem egész egyszerűen azt a tényt, hogy a Nápolyban, Velence ellen és a Balkánon is hadakozó és terjeszkedő uralkodónak nem maradt energiája újabb országának gondjaira. A lovagkirály északi birodalmában csak a legszükségesebbekkel, a belső nyugtalanság megfékezésével, a külső veszedelem elhárításával, illetve leányai öröklésével törődött, így aztán nem érheti meglepetésként az olvasót, ha eláruljuk: a lengyel nép emlékezetében „Magyar Lajos” egyáltalán nem számít nagynak, igaz, ezt a „hiányt” leánya, Hedvig – vagyis Jadviga – országlása később némiképp pótolta.