Károly Róbert halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1342. július 16-án hunyt el Károly Róbert (ur. 1308-1342), Magyarország történetének első Anjou uralkodója, aki véget vetett az Árpád-ház kihalását követő interregnum zűrzavarának. A nápolyi származású király stabilizálta hazánk gazdasági, politikai és katonai helyzetét, és Magyarországot Közép-Kelet-Európa vezető hatalmává emelte.

Károly Róbert – eredeti nevén Caroberto, mely nem a Károly és Róbert összetétele – az Anjou család nápolyi ágából származott, anyai ágon pedig V. István (ur. 1270-1272) dédunokája volt, így formálhatott jogot a magyar koronára. Apja, Martell Károly herceg már IV. László (ur. 1272-1290) halála után trónkövetelőként lépett fel Magyarországon, ugyanis III. András (ur. 1290-1301) királyi származásával kapcsolatban kétségek merültek fel; mivel Caroberto édesapja 1295-ben elhunyt, alig hétévesen ő lett a következő Anjou trónkövetelő. A herceg 1300 júliusában kötött ki a dalmáciai Spalatóban, majd a délvidéki Subicsok és Babonicsok támogatásával sereget gyűjtött magának.

Miután III. András 1301 januárjában elhunyt, Caroberto lett a legesélyesebb királyjelölt, Bicskei Gergely prímás pedig egy alkalmi koronával hamarosan meg is koronázta őt (az érvényes koronázásig viszont 1310-ig kellett várnia). Miután az Anjou herceg trónra kerülését az egyház támogatta a legaktívabban, az országgyűlés vonakodott elfogadni az esztergomi érsek jelöltjét – attól tartottak ugyanis, hogy az ország Róma befolyása alá kerül –, és 1301-ben Premysl Vencelt (ur. 1301-1305), majd 1305-ben Wittelsbach Ottót (ur. 1305-1307) hívták meg a trónra. A fent leírt félelmek idővel mind kevesebb súllyal estek latba a megerősödött bárói családok – Kőszegiek, Csákok, Abák – hatalmaskodásaival szemben, mivel a királyi hatalom gyengülésével a köznemesek familiárisi sorba kényszerültek egy-egy nagyúr udvarában.

Az oligarchák alkalmasint az uralkodói hatalommal is szembeszálltak, ezt kiválóan példázza Kán László esete, aki 1307-ben elfogatta Ottó királyt a Szent Koronával, vagy Csák Máté, aki hűségesküje után, 1311-ben fegyverrel vonult a királyi udvar – Visegrád – ellen. A félelemben tartott köznemesek eközben a tartományurak letörésében voltak érdekeltek, ezért idővel tömegesen csatlakoztak Károly Róberthez, és odaadóan segítették őt az országegyesítés évtizedes küzdelmeiben – a király pedig hálából az ő soraikból szervezte meg az új arisztokráciát, felemelve például a híres Lackfi, Nekcsei, Szécsi, vagy Kállai famíliákat.

Az oligarchák elleni küzdelmet Anjou királyunk 1312-es, Rozgony mellett aratott győzelme nyitotta meg, és bár az országegyesítés folyamatát hagyományosan Csák Máté 1321-ben bekövetkező halálával szokás lezárni, a valóságban Károly Róbertnek még 1326-ban is hadakoznia kellett a Kőszegi és Babonics famíliák ellen. A kiskirályok letörése tekinthető az uralkodó legnagyobb érdemének, hiszen ezáltal megakadályozta, hogy Magyarország a hercegségekre darabolódott Lengyelország sorsára jusson.

Miután Károly Róbert az ország döntő részét uralma alá hajtotta, páratlan bölcsességgel látott neki hatalma megszilárdításához, amit a honorrendszer segítségével ért el. A honor, vagy becsü szolgálati birtokot jelentett, melyet a király legfőbb támogatóinak és tisztségviselőinek adott, de az nem volt örökíthető, és az uralkodó tetszése szerint visszavehette. Károly Róbert hatalmát azzal is erősítette, hogy hozzálátott az egykori királyi földek visszaszerzéséhez, és rátette kezét az ország várainak jelentős részére; eredményeit mutatja, hogy halála körül Magyarország legjelentősebb famíliái legfeljebb 7 várat birtokoltak saját jogon. A honor nemcsak a királyi hatalom szupremáciáját biztosította, hanem a hadszervezet alapját is jelentette, ugyanis az egyes országnagyok szolgálati birtokaik alapján kellett kiállítsák az Anjou haderő alapegységeit képező a bandériumokat.

A hatalom megszilárdítása mellett a király másik érdeme a kincstár feltöltése volt, amit – elsőként a magyar királyok közül – az uralkodói jogon beszedett ún. regáléjövedelmekre támaszkodva ért el. Károly Róbert bevezette a jobbágytelkenként fizetett kapuadót, hasznot húzott a kereskedelemből a harmincadvám révén, az urbura, vagy más néven bányabér beszedésével pedig – mely a nyereség egy részét és az ásványkincset rejtő birtokot eredeti tulajdonosa kezén hagyta – a haszon mellett fellendítette a bányászatot is. Károly Róbert okos szabályozása nyomán a 14. században hazánk adta Európa aranytermelésének háromnegyedét; ez tette lehetővé 1326-ban a korábbi kamarahaszna elhagyását, és az értékálló aranyforint bevezetését. Az uralkodó leghasznosabb segítőtársa a reformok során Nekcsei Demeter volt, aki 22 éven keresztül viselte a tárnokmesteri tisztséget.

Károly Róbert uralkodása kulturális szempontból is fejlődést hozott Magyarország számára, amit a mind szélesebb körben használt írásbeliség, a nyugati – városi környezetet kedvelő – kolduló szerzetesrendek meghonosodása, illetve a lovagi eszmény térhódítása jelzett. Első Anjou királyunk udvarában reneszánszát élte Szent László, a „lovagkirály” tisztelete, elterjedtek a nyugati mintájú tornák, és ezzel együtt meghódította Magyarországot a lovagi költészet és életforma is. A szellemi élet pezsgését jól mutatja, hogy Kézai Simon műve után végre ismét született egy jelentős munka, mely szintézisbe foglalta a magyar nemzet történetét: Kálti Márk Károly Róbert udvarában készítette el a Képes Krónikát, legjelentősebb történelmi dokumentumaink egyikét. Az Anjou királyok dinasztikus kapcsolatai révén Magyarország bekapcsolódott Európa szellemi vérkeringésébe, és elsősorban Nápoly és Franciaország felől érték kulturális hatások. Ennek eredményeként bontakozott ki hazánkban a gótikus építészet, melynek stílusjegyeit többek között a diósgyőri vár és a pompás visegrádi palota is megőrizte.

Károly Róbert uralkodása minden szempontból sikertörténetnek mondható, külpolitikájában azonban a kiemelkedő eredmények és súlyos kudarcok rapszodikusan szerepeltek. Diplomáciai szempontból az Anjou uralkodó a lehető legbölcsebb módon cselekedett, amikor – még Csák Máté ellen folytatott küzdelmei idején – szövetséget kötött I. János cseh királlyal (ur. 1310-1346), mely barátság egy egész életre szólt. A király később kibékítette a Szilézián marakodó Jánost és I. Ulászló lengyel királyt (ur. 1320-1333), és utóbb megszervezte az 1335-ös, Visegrádon megtartott királytalálkozót, ahol – a Csehországon át tervezett kereskedelmi útvonal révén – sikerült kiszabadítania Magyarországot a bécsi kereskedők árnyékából, Nagy Kázmérral (ur. 1333-1370) kötött örökösödési egyezménye pedig azt eredményezte, hogy fia, Nagy Lajos (ur. 1342-1382) utóbb megszerezte a lengyel trónt.

A király a csatamezőn már kevésbé bizonyult sikeresnek: bár Habsburg Szép Frigyes osztrák herceg ellen eredménnyel háborúzott, Magyarország déli szomszédai ellen már kevesebb babér termett számára. Károly Róbert számos eredménytelen hadjáratot vezetett a bánságokba betörő szerbek ellen, legnagyobb vereségét pedig Havasalföldön, Basarab vajda (ur. 1310-1352) ellen szenvedte el: az 1330-as posadai csatából csak álruhában tudott elmenekülni, és a kudarcot követően védekezésre kényszerült déli szomszédai ellen.

Károly Róbert uralkodása a kudarcok dacára is a magyar történelem egyik legsikeresebb korszaka volt, teljesítményét pedig tovább emelte, hogy országlása során egy széttagolt, belső anarchiától sújtott országból megteremtette a közép-kelet-európai térség vezető hatalmát. Első Anjou-uralkodónk az erős uralkodói hatalom és gazdaság kiépítésével, a modern hadszervezet megalapozásával lehetővé tette fia, Nagy Lajos számára, hogy hódító hadjáratokba kezdjen, és megteremtse azt a birodalmat, melynek partjait a népemlékezet szerint három tenger mosta.