Marco Polo halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Csak a felét mondtam el annak, amit láttam!”
(Marco Polo)

1324. január 8-án fejezte be életét Marco Polo velencei utazó, Kína és a Távol-Kelet felfedezője, aki több mint két évtizeden keresztül állt Kubiláj nagykán (ur. 1260-1294) szolgálatában. A kereskedő úti élményei egy Rustichello da Pisa nevű író jóvoltából maradtak fenn az utókor számára, a későbbi évszázadok során azonban olyannyira kiszínezték a történetet, hogy napjainkra Marco Polo kínai utazásának valódisága is kétségessé vált.

A világhírű utazó valószínűleg 1254-ben látta meg a napvilágot, a szülőhelyének kijáró dicsőséget pedig az Adriai-tengeren található Korcula szigete követeli magának, ahol a Polo kereskedőcsalád ebben az időszakban virágzó telepet tartott fenn. Miként azt a napjainkban egyszerűen Marco Polo utazásainak nevezett mű is leírja – eredeti címe: Könyv a világ csodáiról –, a gyermek alig töltötte be hetedik életévét, amikor édesapja és nagybátyja, Niccoló és Maffeo Polo egy keleti vállalkozás során szinte „véletlenül” eljutott Kínába. Történt ugyanis, hogy a kereskedők 1260-ban Konstantinápolyban üzleteltek, majd hónapokkal a Latin Császárság bukása – és a városban élő velenceiek lemészárlása, illetve megcsonkítása – előtt továbbhajóztak kelet felé, és a Volgán eljutottak az ottani Bolgárország fővárosáig, Bulgarig.

A politikai zűrzavar átka ezúttal már utolérte a testvérpárt, az Arany Horda vezetője, Barka kán ugyanis összeveszett a Perzsiában uralkodó Hülegüvel (ur. 1256-1265), a kirobbanó háború következtében pedig lezárult a hazavezető út. A Polo fivérek így „jobb híján” kelet felé indultak, és utazásukkal még Plano da Carpinit is túlszárnyalták, ugyanis egészen Pekingig eljutottak, ahol Kubiláj nagykán szívélyesen fogadta őket. Marco Polo elbeszélése szerint a mongol uralkodó levelet küldött rokonaival IV. Kelemen pápának, melyben Jeruzsálemből származó szent olajat, illetve 100 tanult embert kért, akik megismertethették volna Kubilájt a kereszténységgel, illetve a nyugati tudományokkal.

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert az 1270-ben hazatérő Polo fivérek a mongol kérés teljesítésére – és a várható jelentős haszon miatt – szervezték meg második kínai útjukat, ahova már a 15 esztendős Marcót is magukkal szándékoztak vinni. A kereskedők nem is töltöttek sok időt Itáliában, alighogy kézbesítették Kubiláj levelét Teobaldo Visconti legátusnak – a későbbi X. Gergely pápának –, két szerzetes társaságában rövidesen ismét útra keltek. Polóék azonban ezúttal más útvonalat választottak maguknak: az akkoriban még a Levantéig terjedő Örményországon át Grúzia felé vették az irányt, a Kaszpi-tengert elérve pedig délnek fordultak, és Bagdad érintésével a Perzsa-öbölben található Hormuzba mentek.

A kereskedők az ottani hajók láttán inkább úgy döntöttek, hogy Ázsián keresztül próbálnak eljutni Kínába, így útjuk az Ilhánida Birodalmon, a mai Irán és Afganisztán területén át vezetett, Közép-Ázsiában pedig előbb a Pamír jeges csúcsaival, majd a Taklamakán és a Góbi sivatagaival kellett megküzdeniük ahhoz, hogy a Sárga-folyó völgyében 1275-ben végre eljussanak Shangtuig, Kubiláj nyári rezidenciájáig. A nagykán Marco Polo elmondása szerint szívélyesen fogadta a visszatérő velencei kereskedőket, őt magát pedig két év múltán magántanácsának tagjává tette, és három esztendőre Jangcsu (Yangzhou) városának adóügyeivel bízta meg. Marco később a birodalom utazó felügyelőjévé léphetett elő, miközben apja és nagybátyja állítólag segítséget nyújtott a dél-kínai Szung-dinasztia leigázásában.

Marco Polo és rokonai 17 esztendőn keresztül álltak Kubiláj szolgálatában, az utazó pedig ez idő alatt – Burmától Pekingig, az óceántól Karakorumig – szinte a nagykán egész birodalmát bejárta, de hallomásból Japánról és a távoli Szibériáról is szerzett információkat. Miután azonban az 1290-es évek elején az uralkodó lassan elérte 80. életévét, a honvágytól amúgy is elgyötört velenceiek a nagykán halála után várható hatalmi harcok elől vissza akartak térni Európába, ám Kubiláj határozottan ragaszkodott a Polókhoz. Az utazók végül 1292-ben, az Iránba küldött Kököcsin hercegnő kíséretében tudtak csak elszakadni Kínától, így hajóval a Malakka-szoroson és az Indiai-óceánon át a Perzsa-öbölbe utaztak, és 1295-re jutottak vissza Velence városába.

Marco Polo a keletről hozott fűszereknek, selyemnek és aranynak köszönhetően a legelőkelőbbek közé lépett elő a kereskedőváros társadalmában, két évtizedes távolléte alatt pedig akkora vagyont gyűjtött, hogy a Genovával vívott háború során képes volt egy gályát önállóan felszerelni. Marco Polo hadvezéri tevékenysége azonban meglehetősen szerencsétlen módon alakult, ugyanis az 1298-ban, Korcula szigete mellett vívott tengeri csatában genovai fogságba esett, és egy évre börtönbe került. A kereskedő rabsága idején találkozott Rustichello da Pisa itáliai íróval, aki papírra vetette, és az utókorra hagyományozta Marco Polo kalandjait. A világutazó aztán 1299-ben visszanyerte szabadságát, hazatért Velencébe, további életéről pedig már igen keveset tudunk: annyi biztos, hogy letelepedése után hamarosan megházasodott, és 1324. január 8-án bekövetkezett haláláig az adriai nagyvárosban élt.

Bár a Marco Polóról eddig közölt információkat bátran mondhatjuk közismertnek, a kereskedő kalandjait valójában semmilyen bizonyíték nem igazolja. A kutatást kétségkívül megnehezíti, hogy az utazó elbeszélését az évszázadok során többször átdolgozták, és kiszínezték, ennek következtében pedig nem tudjuk, hogy egyes mesés elemek vajon Marcótól származnak, Rustichello betoldásai, vagy a későbbi másolók fejében születtek -e meg. A fennmaradt szöveg emellett más szempontból is okot ad a gyanakvásra, hiszen számos hiteles információ – például a Kínában bányászott szén, a csatornarendszer, a rizs, vagy a keletre vezető út leírása – mellett Marco Polo a Nagy Fal, az európaiak számára idegen kínai szokások, vagy a kalligráfia megemlítéséről is „megfeledkezett”, és két évtizedes ott tartózkodása ellenére a kínai nyelvet sem sajátította el. Még ennél is furcsább, hogy a távol-keleti birodalom iratai sem említik a velencei kereskedő érkezését, ezen okokból kifolyólag pedig Marco Polo híres utazásának valóságalapját illetően máig vita dúl a történészek között.

Abban ugyanakkor szinte valamennyi kutató egyetért, hogy a velencei utazót nem feltétlenül ebből a szempontból kell vizsgálni, hiszen valóságalapjától függetlenül a Marco Polo kalandjait megörökítő mű komoly hatást gyakorolt a világot hamarosan felfedező európai kontinensre. Jóllehet, a kortársak maguk is szkeptikusan fogadták a mesés birodalmakról szóló történetet, néhány évtizeddel később a velencei utazó által bejárt(?) területek már felkerültek a térképekre, a távoli országok leírása pedig merész vállalkozásokra sarkallta a kontinens hajósait és kereskedőit. A következő évszázad során mind többen – így Tengerész Henrik és Kolumbusz Kristóf is – forgatták Marco Polo útleírását, ami nem csak az abban olvasható csodálatos elemek szaporodásában, de a nagy földrajzi felfedezésekben is fontos szerepet játszott.