Luxemburgi Károly császár születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1316. május 14-én született Prágában IV. Luxemburgi Károly (ur. 1346-1378) német-római császár és cseh király, a 14. század egyik legkiemelkedőbb európai uralkodója.

Károly Luxemburgi János (ur. 1310-1346) király fiaként a cseh trónt és Luxemburgot örökölte, de uralkodása során számos egyéb címet is megszerzett dinasztiája számára. Apja eredetileg Vencelnek nevezte, de a Capeting-házzal, nevezetesen IV. Károly francia királlyal (ur. 1322-1328) fenntartott jó viszonya okán fia már ezen a néven bérmálkozott. János a gyermek trónörököst Franciaországba küldte, ahol a híres teológiaprofesszor Pierre Roger, a későbbi VI. Kelemen pápa lett a nevelője. Károly Párizsban kiemelkedő műveltségre tett szert, mikor apja 1333-ban morva őrgrófi címet adományozott neki, már öt nyelven beszélt, elméleti tanulmányai mellett pedig az 1331-es itáliai háború során a harc művészetét is tanulmányozta.

Károly elkísérte apját a visegrádi királytalálkozóra (1335) is, és még apja életében a politika sűrűjében találta magát, a német nemesek egy része ugyanis római királlyá koronázta a bajor IV. Lajos császár (ur. 1314-1347) ellenében, 1346-ban. Károly és apja francia szövetségesként még ebben az évben részt vett a százéves háború Crécy mellett vívott ütközetében, ahol János király életét vesztette és örököse is súlyosan megsebesült. Károly ráadásul háborúban állt időközben Lajos császárral is, aki 1347 során váratlanul szívrohamban meghalt.

Ezután már csak 1349-ben próbáltak meg ellene felléptetni Károly ellen egy római ellenkirályt, Günther von Schwarzburg személyében, de ő nem jelentett már komoly veszélyt a Luxemburgi-király uralmára. Károly, mint a császári cím várományosa, folytatta János király politikáját, jó viszonyban maradt az Avignonba költözött Szentszékkel, melynek feje abban az időben éppen egykori nevelője, VI. Kelemen volt.

A pápa támogatójaként érzéketlen maradt az Itália egységét megteremteni akaró ghibellin párt kéréseivel szemben (melynek például a költő, Petrarca is híve volt), 1350-ben elfogatta és átadta a pápának a Prágába látogató Cola di Rienzo római néptribunust, császárrá koronázása után (1355) pedig gyakorlatilag lemondott minden jogáról a félszigetet illetően. A császár csak uralkodása végén tért vissza Itáliába, akkor is V. Orbán, majd VI. Orbán hazatérésének biztosítása érdekében, illetve, hogy legidősebb fia, Vencel császárrá koronázását biztosíthassa.

Károly felelős politikusként nem kockáztatta Alpokon túli hatalmát a bizonytalan itáliai állapotok bolygatásával, így is elég teendője akadt, mert az 1348-49-es pestisjárvány után a korábban virágzó német területek lakossága megtizedelődött, a gazdaság romokban állt. Szerencsésebb helyzetben volt a császár kedvenc országa, első királysága, Csehország, melyet elkerült a pestis: Luxemburgi Károly alkotó munkásságának nyomát elsősorban ez a tartomány mutatja be, mind a mai napig.

Az ő nevéhez fűződik Karlstejn, Karlovy Vary városainak fejlesztése, az érseki rangra emelt (1344) Prága Nové Mesto, azaz Újváros részének építtetése, illetve Közép-Európa első egyetemének alapítása is, 1348-ban. A császár eközben családi birtokait is gyarapította, megszerezte Lausitz (Luzsica) tartományt, illetve Brandenburgot, nyugaton pedig a Rajnai Palotagrófság területét.

Császárként IV. Károly legfontosabb törekvése az állandó belharcoktól sújtott Német-római Birodalom stabilizálása volt: 1356-ban kiadott Aranybullájában az uralkodó szabályozta a császárválasztás rendjét, hét választófejedelem kezébe adva a döntés jogát. A legnagyobb arisztokrata családokat házasságok és privilégiumok útján békítette meg, miközben fontos szerepet szánt a béke megőrzésében a városoknak, melyeket szövetségekbe tömörített (pl. a sváb Landfrieden 1370-ben alakult meg), és különféle kiváltságokkal állított a stabilitás szolgálatába. Károly 1378-ban bekövetkezett halálakor szilárd birodalmat oszthatott szét három fia, Vencel, Zsigmond és János között, akik közül a középső gyermek később házassága révén a magyar királyi trónt is megszerezte.