Vissza
„A láthatatlan halál”
21 perc olvasás1315. november 15.
A morgarteni csata
Szerző: Tarján M. Tamás
„Nem csata volt ez, hanem egyszerű mészárlás […] Oly szörnyű volt a [svájci] konföderáció katonáinak vadsága, hogy az osztrák gyalogosok, miután látták, hogy a legvitézebb lovagok is tehetetlenül hullanak el, a tóba vetették magukat […] inkább választották a vízbe fulladást, mintsem hogy az ellenség fegyverei felaprítsák őket.”
(Winterthuri János szerzetes leírása az ütközetről)
1315. november 15-én vívták meg I. Habsburg Lipót osztrák és stájer herceg (ur. 1308–1326) hadai és a Werner Stauffacher vezette svájci konföderációs csapatok a morgarteni csatát, mely – a felállított kelepcének és a harctér gondos kiválasztásának köszönhetően – az utóbbi sereg döntő győzelmével végződött. A diadal megszilárdította a Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok által korábban megkötött szövetséget, és a következő évtizedekben több várost és községet is csatlakozásra, vagy társulásra ösztönzött. A morgarteni siker ily módon az évszázadokig tartó svájci egyesülési folyamat első jelentős állomásának bizonyult.
Szabadság a hágók alatt
Az Alpok csúcsai között húzódó völgyekben és elzárt fennsíkokon a középkor során szigetszerűen elhelyezkedő kisebb faluközösségek és városok jöttek létre, melyek – két szerencsés körülménynek köszönhetően – az évszázadok alatt mind nagyobb önállóságra tettek szert. Az elszigeteltségből eredően gyakran előfordult, hogy a hűbérúri dinasztiák kihalása után hatalmi vákuum keletkezett, mely lehetőséget adott – pl. Bern és Zürich esetében – a kantonok önkormányzatának megszervezésére. Másrészről a német–római császárok is előszeretettel ruházták fel kiváltságokkal ezeket az apró közösségeket.
Ennek okát abban kell keresni, hogy a 12–13. század fordulóján megkezdődött a birodalom lassú szétesése: az uralkodók tartózkodási helyétől függően hol az Alpokon túl, hol német földön támadtak felkelések, ezenfelül pedig a gazdag itáliai városállamok mind nagyobb erőket mozgósítottak az elszakadás érdekében. Mivel a Német–római Birodalom két törzsterületét összekapcsoló stratégiai útvonalak a mai Svájcon futottak keresztül, a Hohenstaufen-ház császárai bölcsebbnek látták, ha hűbéreseik helyett közvetlenül ők maguk igazgatják az itt fekvő birtokokat. A későbbi Ósvájci Konföderáció magját képező három kanton közül Schwyz és Uri a Szent Gotthárd-hágó közelségének köszönhetően kapott birodalmi szabadságot (Reichsfreiheit), míg Unterwalden kolostorai miatt nyerte el ugyanezt a kiváltságos státust, mely nagyfokú autonómiával és csekély adóterhekkel járt együtt.
Az „örök szövetség”
A három közösség privilégiumai a 13. század végén komoly veszélybe kerültek, miután a Habsburg-házból származó I. Rudolf (ur. 1273–1291) szerezte meg a német királyi, majd – IV. (Kun) László királyunk (ur. 1272–1290) hathatós támogatásával – a császári trónt. A dinasztia kiterjedt birtokokkal rendelkezett a mai Svájc területén – a család „ősi fészke” is az Aare folyó partján feküdt –, Rudolfnak pedig feltett célja volt, hogy azokat az uralkodói jogon igazgatott szabad kantonokkal gyarapítsa. Az új német–római császár ezért magas adókat vetett ki, és ezzel egy időben más eszközökkel is a völgyközösségek meggyengítésére és bekebelezésére törekedett. Ez arra ösztönözte Schwyz, Uri és Unterwalden elöljáróit, hogy „örök szövetségre” lépjenek.
A fennmaradt oklevél szerint erre az aktusra 1291. augusztus 1-jén került sor, ugyanakkor a kutatók egy része úgy véli, a – 19. században felfedezett – dokumentumot évtizedekkel később készítették annak érdekében, hogy a kantonok autonóm jogállását alátámaszthassák. Svájc alapításának története egyébként is bővelkedik a legendákban: ezek közül a leghíresebb az 1307-re datált rütli-réti eskü, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy a későbbi morgarteni győztes, Werner Stauffacher, a magyar kártya egyik lapján is megjelenő Fürst Walter és Melchtali Arnold között köttetett meg. A később keletkezett mondákban a három szabadsághős mellett egy negyedik, Tell Vilmos is megjelent.
Meglepetés Morgartennél
A legendák megbízhatatlansága ugyanakkor nem kérdőjelezheti meg azt a tényt, hogy a három kanton szövetségre lépett egymással a 13–14. század fordulóján, és utóbb Morgartennél döntő győzelmet aratott a Habsburgok felett. I. Lipót osztrák és stájer herceg Schwyz és az einsiedelni bencés apátság birtokvitájának ürügyén – a szerzetesek felkérése nyomán – indította meg végzetes 1315. évi hadjáratát, de feltehetően az is támadásra ösztönözte őt, hogy a svájciak az előző évben IV. (Bajor) Lajos (ur. 1314–1347) császárságát támogatták bátyja, Frigyes megválasztásával szemben.
A morgarteni hágónál megütköző hadak létszámát illetően eltérő becslések láttak napvilágot: a középkori – kétségkívül túlzó – leírások szerint a herceg zászlaja alatt 20.000 lovag és gyalogos sorakozott fel 1500 svájci paraszttal szemben, míg napjainkban egyes kutatók már azt sem tartják kizártnak, hogy a két sereg közel egyenlő létszámmal vonult harcba. Abban ugyanakkor teljes egyetértés mutatkozik, hogy Lipót – katonái képzettsége és fegyverzete miatt – komoly erőfölényt élvezett, amit már a korabeli történetírók is kiemeltek. A monda szerint a csata előtt egy osztrák lovag megüzente a svájciaknak a támadó sereg érkezését, mert úgy érezte, hogy becsületébe ütközne, ha halomra mészárolná a szedett-vedett paraszthadat, és nem adna lehetőséget az ellenségnek a menekülésre.
Ez a történet egyúttal arra is rávilágít, hogy a Habsburg herceg alábecsülte a három kanton katonai erejét és a konföderációs csapatok élén álló Werner Stauffacher hadvezéri képességeit. Ez súlyos hibának bizonyult, ugyanis a svájciak ügyes taktikával – az utak eltorlaszolásával – a morgarteni szorosba terelték Lipót seregét, és a közeli Ägerisee nevű tó mellett, egy magas hegyoldalon építették ki állásaikat. Amikor a hercegi had élén haladó lovagok elérték a kelepcét, a konföderáció katonái kövekkel és súlyos farönkökkel dobálták meg őket, majd a meglepetést és a támadt zűrzavart kihasználva vad rohamot indítottak a szorosban és a vízparton összetorlódó osztrák csapatok ellen. A terepviszonyok miatt Lipót helyszínre érkező gyalogosai tehetetlenül nézték végig, ahogy az alabárdokkal felfegyverkezett parasztok szörnyű mészárlást hajtottak végre a lovagok között. A krónikák szerint a többi alakulat soraiban olyannyira elharapózott a rettegés, hogy sokan az Ägerisee hullámai közé vetették magukat azért, hogy megmeneküljenek Stauffacher vérszomjas harcosai elől.
A herceg katonáinak rémülete érthető volt, hiszen a középkorban ritkán mutatkozott példa arra, hogy gyalogosok – főleg szedett-vedettnek ítélt parasztok – győzedelmeskedtek volna a kiválóan felfegyverzett, tapasztalt és fegyelmezett lovagok felett. A – későbbi svájci krónikákban érzékletesen ábrázolt – pánikot minden bizonnyal tovább fokozta, hogy Stauffacher csapatai láthatóan nem a kor „hadi etikettje” szerint küzdöttek, és a már ártalmatlanná tett, bekerített ellenséges katonákat is kegyetlenül lemészárolták. Részben ezzel magyarázható, hogy a morgarteni csatában a becslések szerint Lipót herceg mintegy 1500 embert veszített. A vérengzés rettegett hírnevet biztosított az alpesi kantonoknak.
A brunneni szerződéstől a vesztfáliai békéig
A Habsburgok felett aratott diadal lendületet adott a Ósvájci Konföderáció számára: miután 1315 decemberében Schwyz, Uri és Unterwalden elöljárói Brunnenben megerősítették korábbi szerződésüket, fokozatosan egyre több város és kanton – pl. Bern, Zürich, Luzern és Zug – csatlakozott, vagy társult a szövetséghez. A dinasztia a morgarteni vereség után egészen az évszázad végéig nem próbálkozott revánssal. 1386-ban III. Lipót osztrák herceg (ur. 1365–1386) újabb hadjáratot indított a svájciak megfenyítésére, ám a sempachi csatában – mely egy fontos haditechnikai újítás, a pika, azaz hosszú lándzsa bevetése miatt is történelmi jelentőségűnek bizonyult – megsemmisítő vereséget szenvedett. A konföderáció a későbbiekben tovább terjeszkedett, és 1648-ban, a vesztfáliai békeszerződés révén jogilag is elnyerte fegyverrel kivívott függetlenségét.
„Nem csata volt ez, hanem egyszerű mészárlás […] Oly szörnyű volt a [svájci] konföderáció katonáinak vadsága, hogy az osztrák gyalogosok, miután látták, hogy a legvitézebb lovagok is tehetetlenül hullanak el, a tóba vetették magukat […] inkább választották a vízbe fulladást, mintsem hogy az ellenség fegyverei felaprítsák őket.”
(Winterthuri János szerzetes leírása az ütközetről)
1315. november 15-én vívták meg I. Habsburg Lipót osztrák és stájer herceg (ur. 1308–1326) hadai és a Werner Stauffacher vezette svájci konföderációs csapatok a morgarteni csatát, mely – a felállított kelepcének és a harctér gondos kiválasztásának köszönhetően – az utóbbi sereg döntő győzelmével végződött. A diadal megszilárdította a Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok által korábban megkötött szövetséget, és a következő évtizedekben több várost és községet is csatlakozásra, vagy társulásra ösztönzött. A morgarteni siker ily módon az évszázadokig tartó svájci egyesülési folyamat első jelentős állomásának bizonyult.
Szabadság a hágók alatt
Az Alpok csúcsai között húzódó völgyekben és elzárt fennsíkokon a középkor során szigetszerűen elhelyezkedő kisebb faluközösségek és városok jöttek létre, melyek – két szerencsés körülménynek köszönhetően – az évszázadok alatt mind nagyobb önállóságra tettek szert. Az elszigeteltségből eredően gyakran előfordult, hogy a hűbérúri dinasztiák kihalása után hatalmi vákuum keletkezett, mely lehetőséget adott – pl. Bern és Zürich esetében – a kantonok önkormányzatának megszervezésére. Másrészről a német–római császárok is előszeretettel ruházták fel kiváltságokkal ezeket az apró közösségeket.
Ennek okát abban kell keresni, hogy a 12–13. század fordulóján megkezdődött a birodalom lassú szétesése: az uralkodók tartózkodási helyétől függően hol az Alpokon túl, hol német földön támadtak felkelések, ezenfelül pedig a gazdag itáliai városállamok mind nagyobb erőket mozgósítottak az elszakadás érdekében. Mivel a Német–római Birodalom két törzsterületét összekapcsoló stratégiai útvonalak a mai Svájcon futottak keresztül, a Hohenstaufen-ház császárai bölcsebbnek látták, ha hűbéreseik helyett közvetlenül ők maguk igazgatják az itt fekvő birtokokat. A későbbi Ósvájci Konföderáció magját képező három kanton közül Schwyz és Uri a Szent Gotthárd-hágó közelségének köszönhetően kapott birodalmi szabadságot (Reichsfreiheit), míg Unterwalden kolostorai miatt nyerte el ugyanezt a kiváltságos státust, mely nagyfokú autonómiával és csekély adóterhekkel járt együtt.
Az „örök szövetség”
A három közösség privilégiumai a 13. század végén komoly veszélybe kerültek, miután a Habsburg-házból származó I. Rudolf (ur. 1273–1291) szerezte meg a német királyi, majd – IV. (Kun) László királyunk (ur. 1272–1290) hathatós támogatásával – a császári trónt. A dinasztia kiterjedt birtokokkal rendelkezett a mai Svájc területén – a család „ősi fészke” is az Aare folyó partján feküdt –, Rudolfnak pedig feltett célja volt, hogy azokat az uralkodói jogon igazgatott szabad kantonokkal gyarapítsa. Az új német–római császár ezért magas adókat vetett ki, és ezzel egy időben más eszközökkel is a völgyközösségek meggyengítésére és bekebelezésére törekedett. Ez arra ösztönözte Schwyz, Uri és Unterwalden elöljáróit, hogy „örök szövetségre” lépjenek.
A fennmaradt oklevél szerint erre az aktusra 1291. augusztus 1-jén került sor, ugyanakkor a kutatók egy része úgy véli, a – 19. században felfedezett – dokumentumot évtizedekkel később készítették annak érdekében, hogy a kantonok autonóm jogállását alátámaszthassák. Svájc alapításának története egyébként is bővelkedik a legendákban: ezek közül a leghíresebb az 1307-re datált rütli-réti eskü, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy a későbbi morgarteni győztes, Werner Stauffacher, a magyar kártya egyik lapján is megjelenő Fürst Walter és Melchtali Arnold között köttetett meg. A később keletkezett mondákban a három szabadsághős mellett egy negyedik, Tell Vilmos is megjelent.
Meglepetés Morgartennél
A legendák megbízhatatlansága ugyanakkor nem kérdőjelezheti meg azt a tényt, hogy a három kanton szövetségre lépett egymással a 13–14. század fordulóján, és utóbb Morgartennél döntő győzelmet aratott a Habsburgok felett. I. Lipót osztrák és stájer herceg Schwyz és az einsiedelni bencés apátság birtokvitájának ürügyén – a szerzetesek felkérése nyomán – indította meg végzetes 1315. évi hadjáratát, de feltehetően az is támadásra ösztönözte őt, hogy a svájciak az előző évben IV. (Bajor) Lajos (ur. 1314–1347) császárságát támogatták bátyja, Frigyes megválasztásával szemben.
A morgarteni hágónál megütköző hadak létszámát illetően eltérő becslések láttak napvilágot: a középkori – kétségkívül túlzó – leírások szerint a herceg zászlaja alatt 20.000 lovag és gyalogos sorakozott fel 1500 svájci paraszttal szemben, míg napjainkban egyes kutatók már azt sem tartják kizártnak, hogy a két sereg közel egyenlő létszámmal vonult harcba. Abban ugyanakkor teljes egyetértés mutatkozik, hogy Lipót – katonái képzettsége és fegyverzete miatt – komoly erőfölényt élvezett, amit már a korabeli történetírók is kiemeltek. A monda szerint a csata előtt egy osztrák lovag megüzente a svájciaknak a támadó sereg érkezését, mert úgy érezte, hogy becsületébe ütközne, ha halomra mészárolná a szedett-vedett paraszthadat, és nem adna lehetőséget az ellenségnek a menekülésre.
Ez a történet egyúttal arra is rávilágít, hogy a Habsburg herceg alábecsülte a három kanton katonai erejét és a konföderációs csapatok élén álló Werner Stauffacher hadvezéri képességeit. Ez súlyos hibának bizonyult, ugyanis a svájciak ügyes taktikával – az utak eltorlaszolásával – a morgarteni szorosba terelték Lipót seregét, és a közeli Ägerisee nevű tó mellett, egy magas hegyoldalon építették ki állásaikat. Amikor a hercegi had élén haladó lovagok elérték a kelepcét, a konföderáció katonái kövekkel és súlyos farönkökkel dobálták meg őket, majd a meglepetést és a támadt zűrzavart kihasználva vad rohamot indítottak a szorosban és a vízparton összetorlódó osztrák csapatok ellen. A terepviszonyok miatt Lipót helyszínre érkező gyalogosai tehetetlenül nézték végig, ahogy az alabárdokkal felfegyverkezett parasztok szörnyű mészárlást hajtottak végre a lovagok között. A krónikák szerint a többi alakulat soraiban olyannyira elharapózott a rettegés, hogy sokan az Ägerisee hullámai közé vetették magukat azért, hogy megmeneküljenek Stauffacher vérszomjas harcosai elől.
A herceg katonáinak rémülete érthető volt, hiszen a középkorban ritkán mutatkozott példa arra, hogy gyalogosok – főleg szedett-vedettnek ítélt parasztok – győzedelmeskedtek volna a kiválóan felfegyverzett, tapasztalt és fegyelmezett lovagok felett. A – későbbi svájci krónikákban érzékletesen ábrázolt – pánikot minden bizonnyal tovább fokozta, hogy Stauffacher csapatai láthatóan nem a kor „hadi etikettje” szerint küzdöttek, és a már ártalmatlanná tett, bekerített ellenséges katonákat is kegyetlenül lemészárolták. Részben ezzel magyarázható, hogy a morgarteni csatában a becslések szerint Lipót herceg mintegy 1500 embert veszített. A vérengzés rettegett hírnevet biztosított az alpesi kantonoknak.
A brunneni szerződéstől a vesztfáliai békéig
A Habsburgok felett aratott diadal lendületet adott a Ósvájci Konföderáció számára: miután 1315 decemberében Schwyz, Uri és Unterwalden elöljárói Brunnenben megerősítették korábbi szerződésüket, fokozatosan egyre több város és kanton – pl. Bern, Zürich, Luzern és Zug – csatlakozott, vagy társult a szövetséghez. A dinasztia a morgarteni vereség után egészen az évszázad végéig nem próbálkozott revánssal. 1386-ban III. Lipót osztrák herceg (ur. 1365–1386) újabb hadjáratot indított a svájciak megfenyítésére, ám a sempachi csatában – mely egy fontos haditechnikai újítás, a pika, azaz hosszú lándzsa bevetése miatt is történelmi jelentőségűnek bizonyult – megsemmisítő vereséget szenvedett. A konföderáció a későbbiekben tovább terjeszkedett, és 1648-ban, a vesztfáliai békeszerződés révén jogilag is elnyerte fegyverrel kivívott függetlenségét.
