Szép Fülöp francia király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„ő nem ember, vagy szörnyeteg; ő egy szobor.”
(Bernard Saisset, Palmiers érseke Szép Fülöpről)

1314. november 29-én fejezte be életét IV. (Szép) Fülöp (ur. 1285-1314), a középkori Franciaország egyik legjelentősebb uralkodója, aki hódításai, az államigazgatás átszervezése és a pápaság ellen vívott sikeres küzdelme révén birodalmát rövid időre a kontinens vezető hatalmává tette.

A király III. Fülöp (ur. 1270-1285) másodszülött fiaként látta meg a napvilágot, de miután bátyja, Lajos fiatalon életét vesztette, a rendkívül ambiciózus fiatalember lépett elő a trón örökösévé. Fülöp alig töltötte be 16. életévét, amikor Navarrai Johannával (ur. 1274-1305) kötött házassága révén egy koronát már magáénak tudhatott, ráadásul feleségén keresztül megszerezte Champagne grófságát, a korabeli Európa egyik leggazdagabb területét is. 1285-ben aztán III. Fülöp váratlanul elhunyt, mindössze 17 esztendős fia így Franciaország trónját is elfoglalhatta.

Fiatal kora ellenére Szép Fülöp komoly ambíciókkal és elképzelésekkel rendelkezett az ország kormányzását illetően: az új uralkodó mindenekelőtt centralizálni akarta hatalmát, amit 1285-től kiépülő bürokratikus rendszere révén igyekezett megvalósítani. Fülöp majdnem három évtizedes országlása során – modern szóval élve – „menedzserként” irányított, hiszen közvetlenül sem a hadi, sem a kormányzati ügyekben nem vett részt, hanem a szükséges feladatokat kisnemesi vagy polgári származású minisztereire bízta, akik közül olyan tehetséges hivatalnokok emelkedtek ki, mint Enguerrand de Marigny, a pénzügyek mestere, vagy Guillaume de Nogaret pecsétőr, a későbbi „anagni merénylet” főszereplője.

A centralizáció mellett Fülöp másik jellemzője a törekvéseiben mutatott kíméletlenség volt, ami miatt az utókor Vaskirálynak titulálta őt; a „szent cél” természetesen a központosított monarchia külpolitikájának finanszírozása volt, aminek érdekében a király a 13. század utolsó éveiben gátlástalan módon rontotta az általa vert pénzt, és súlyos hadiadókat vetett ki alattvalóira. Mivel ezek a bevételi források természetszerűleg lassan elapadtak, Szép Fülöp idővel VIII. Bonifác pápával is hajlandó volt konfliktust vállalni annak érdekében, hogy az egyházat is megadóztassa, mindeközben pedig 1306-ban a zsidók kiűzésével, 1307-től pedig a Templomos Lovagrend elleni koncepciós per segítségével is megpróbálta feltölteni kincstárát.

Szép Fülöp legfőbb külpolitikai célja kezdetben a kontinensen akkoriban még jelentős birtokokkal rendelkező Anglia legyőzése volt, melynek uralkodója Gascogne-t a mindenkori francia király hűbéreseként birtokolta. Az 1290-es évek elején úgy tűnt, I. Edward (ur. 1272-1307) szabadulni akar ettől a köteléktől, ezért Szép Fülöp szövetséget kötött Skóciával, majd 1294–98 és 1300–03 között változó sikerű háborút vívott túlzott önállóságra törekvő vazallusa ellen. A küzdelem 1299-ben Montreuilben, majd 1303-ban Párizsban konszenzusos békével zárult le, melynek értelmében I. Edward Gascogne birtokosa, míg Szép Fülöp az angol király hűbérura maradt, az örök békét pedig a francia király leányának, Izabellának és a későbbi II. Edwardnak (ur. 1307-1327) a házassága pecsételte meg.

A felek számítása ugyanakkor nem vált be, hiszen később éppen ez a frigy alapozta meg a Capetingek angliai trónigényét, ami a százéves háború kirobbanásához vezetett. Bár I. Edwardon nem sikerült felülkerekednie, Szép Fülöp valamilyen módon mégis profitált az angol háborúból, hiszen annak ürügyén 1300-ban megtámadhatta a szigetország legfőbb szövetségesét, Flandriát. Az északi szomszéd megszállásával végződő első hadjárat nem is okozott komoly nehézséget, két év után azonban a flamandok fellázadtak a francia uralom ellen, 1302-ben pedig Courtrai mellett – az úgynevezett „aranysarkantyúk csatájában” – megalázó vereséget mértek Fülöp hadaira. A királynak még két évig kellett háborúskodnia azért, hogy a túlságosan alábecsült flandriai városok békét kérjenek, amelynek értelmében Franciaország megszerezte a flamand textilipar akkori két fellegvárát, Douai-t és Lille-t.

Az elhúzódó háborúskodást látva tehát könnyű megérteni, hogy a 14. század első éveiben Szép Fülöp miért folyamodott az egyházi javak megadóztatásához, ami egyébként nem volt példa nélküli, csupán a pápa engedélye szükségeltetett hozzá. A probléma abból eredt, hogy a királynak „nem volt kedve” kikérni VIII. Bonifác véleményét, így, miután megindult az állami tizedszedés, a kérdés egyszeriben nem jogi, hanem tekintélybeli vitává fajult. Szép Fülöp otthoni támogatottsága biztosítása érdekében 1302-ben összehívta a francia történelem első rendi gyűlését, miután azonban hadai vereséget szenvedtek Flandriában, a felbátorodó pápa az Unam sanctam kezdetű bullával kinyilvánította vitathatatlan főségét, majd ki is átkozta az uralkodót.

Bonifác úgy gondolta, ezzel napirendre térhet Fülöp ügye felett, ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetett volna, hiszen ellenfele 1303-ban sereget küldött Itáliába azzal a szándékkal, hogy akár erővel is elhurcoltassa a pápát az általa szervezett – a rendi gyűlés által is támogatott – zsinatra. A Guillaume de Nogaret vezette „küldöttség” útja aztán botrányba is fulladt, ugyanis a franciák Anagni városában állítólag tettleg bántalmazták az ellenszegülő egyházfőt, aki a megaláztatás okozta sokkba hamarosan bele is halt. Szép Fülöp egyébként élete végéig szinte megszállott módon gyűlölte Bonifác pápát, és mindent követ megmozgatott annak érdekében, hogy kiközösíttesse az egyházból halott ellenfelét.

Erre a királynak komoly esélye is nyílt, hiszen az „anagni merénylet” után a francia király egyház feletti befolyása rendkívüli mértékben megnőtt. A rövid ideig uralkodó XI. Benedek hamarosan visszavonta a Fülöpöt sújtó rendelkezéseket, az 1305-ben trónra lépő V. Kelemen – Bertrand de Got – pedig francia érsekként nyerte el a pápai tiarát. Kelemen származásának utóbb fontos szerepe volt abban, hogy a Rómában komoly veszélynek kitett Szentszék egy Szép Fülöp birodalmába beékelt enklávéba, Avignonba tette át székhelyét, amit az itáliai történetírók később előszeretettel neveztek fogságnak, az „avignoni pápákat” pedig a francia királyok bábjainak minősítették.

Ezek a vélemények kétségkívül túlzóak, ugyanakkor az mégis vitathatatlan, hogy Fülöp igyekezett nyomást gyakorolni az egyházfőre, akár a halott VIII. Bonifác megalázása, akár a Templomos Rend felszámolása érdekében, illetve komoly befolyással rendelkezett a Vienne-ben összehívott egyetemes zsinaton is. A királyi hatalom ereje talán a híres lovagrend szörnyű sorsában mutatkozott meg leginkább, melynek azért kellett elpusztulnia, mivel jelentős vagyonnal, és az eladósodó Fülöpnél komoly kintlevőségekkel rendelkezett. Az uralkodó tehát lényegében hitelezői ellen folytatta le azt a pert, mely 1314-ben Jacques de Molay templomos nagymester máglyahalálával zárult.

A legendákat nálunk nem kevésbé kedvelő franciák szerint de Molay a máglyán – V. Kelemen pápa és a sensi érsek mellett – Szép Fülöpöt is megátkozta, akit „végzete” látszólag igen hamar utolért. A király ugyanis 8 hónappal a nagymester halála után, 1314 őszén vadászat közben rosszul lett, majd november 29-én – 46 esztendősen – befejezte életét. Fülöp sorsában aztán családja és birodalma is osztozott: bár az uralkodónak három fia is született, 1328-ban már egy új dinasztia, a Valois család foglalhatta el Franciaország trónját, mely hamarosan szembe kellett nézzen a százéves háború megpróbáltatásaival.