A második kun törvények kiadása

Szerző: Tarján M. Tamás

„És miután a kunok bőséges sokasága nagy kiterjedésű földet igényel, elrendeljük, hogy akik […] nemzetségökkel együtt a Duna és Tisza közt, vagy a Körös folyó mellett, vagy a Maros és Körös folyók között, vagy e körül, vagy a Temes és Maros folyók között megszálltak […] azon helyeken, vagy földeken, melyen eredetileg minden nemzetséget sátraikkal együtt a Mi nagyatyánk, Magyarország híres emlékezetű dicsőséges királya: Béla király Úr letelepített, ott telepedjenek le most és az előrebocsátott módon ott székeljenek, éppen úgy, mint királyságaink nemesei…”

(Részlet a IV. László király által kiadott oklevélből)

1279. augusztus 10-én kelt IV. (Kun) László magyar király (ur. 1272–1290) második kun törvényeket tartalmazó oklevele, mely egyfelől megismételte a nomád törzsre korábban kirótt kötelezettségeket – pl. a keresztény hit és életmód felvétele, a jogtalanul elfoglalt világi és egyházi javak visszaszolgáltatása és a fosztogatások, gyilkosságok beszüntetése –, másfelől pedig rögzítette a kunok privilégiumait: többek között nemességet adományozott nekik, és birtokukba juttatta szállásterületeiket. Bár a közelmúltban megerősödtek azok a hangok, melyek kétségbe vonják e dokumentum eredetiségét, történelmi jelentőségét nem lehet vitatni, hiszen fontos szerepet játszott a kunok – és jászok – kiváltságos jogállásának 18. századi sikeres elismertetésében.

A kunok a sztyeppe nyugati határán

A kun törzsek a 11. század második felében tűntek fel a keresztény Európa határán. Csapataik – a besenyők oldalán – feltehetően már részt vettek a Magyar Királyság ellen indított 1068. évi hadjáratban – ennek kapcsán született meg Szent László (ur. 1077–1095) és a magyar leányt elrabló pogány vitéz párbajának legendája –, és a következő évtizedekben számos alkalommal betörtek a Bizánci Birodalom területére. A kunok szállásterületei – melyek a Kárpátok hegyláncaitól a Don folyóig húzódtak – a legtávolabbi nyúlványát képezték egy hatalmas nomád törzsszövetségnek, amely keleti irányban egészen az Aral-tó vidékéig magában egyesítette a sztyeppén élő népeket.

Mint ismeretes, Dzsingisz kán (ur. 1206–1227) hordái a 13. század első évtizedeiben megsemmisítették ezt a laza államalakulatot. Miután az 1223. évi Kalka folyó menti csatában a kunok – és a velük szövetségben harcoló orosz fejedelmek – katasztrofális vereséget szenvedtek a mongoloktól, a nomád törzs a közép-kelet-európai térség domináns nagyhatalmától, Magyarországtól remélt védelmet. Ezt kihasználva II. András (ur. 1205–1235) hittérítőket küldött a Kárpátokon túlra, majd – Róbert esztergomi érsek szervezőmunkájának köszönhetően – 1227-ben megalakult a milkói kun püspökség. A király természetesen nem „önzetlenül” terjesztette a keresztény hitet, elgondolásaiban a Dnyeszterig húzódó terület ütközőzónaként is szolgált Magyarország számára a mongol hordákkal szemben.

A kun–magyar együttélés viharos kezdetei

A félelmetes ellenség – Batu kán vezetésével – az 1230-as évek végén ismét lerohanta Kelet-Európát, ami a kunokat arra ösztönözte, hogy Magyarországon és Bulgáriában keressenek menedéket. Kötöny fejedelem és kísérete IV. Bélától (ur. 1235–1270) kért oltalmat, aki az 1240. évi bánmonostori egyezményben – a hadi szolgálat fejében – részleges adómentességet adott a beköltözőknek, illetőleg lehetővé tette számukra, hogy saját törvényeik szerint éljenek. Az uralkodó abban bízott, hogy a könnyűlovas harcmodorban küzdő kunokat felhasználhatja Batu hordái ellen az ország védelmében, a mongol betörést megelőző feszült hangulatban azonban a magyar főurak – akik a nomádokban a kán előőrsét látták – 1241 márciusában meggyilkoltatták Kötönyt. Vezérük elvesztése után – a tatárjárás előestéjén – a kunok kivonultak Magyarországról, és útjuk során – bosszúból – számos várost és falut égettek fel.

Amint a mongol hordák maguk mögött hagyták az elpusztított királyságot, a kunok nemzetségei – a kutatók a betelepülők létszámát 70–200 000 fő közé becsülik – lassan visszaszivárogtak az elnéptelenedett területekre; szállásaikat az ország középső – a sztyeppéhez leginkább hasonlatos, a tatárjárás során felégetett, vagy eredendően lakatlan – sík vidékein, a Duna, Tisza, Maros és Körös folyók környékén állították fel. A kun előkelőségek feltehetően hamar beilleszkedtek a magyar főurak közé, ezt igazolja, hogy IV. Béla fia, a koronát később megöröklő István (ur. 1270–1272) 1254-ben házasságra lépett Szejhán fejedelem leányával, Erzsébettel. A törzs méltóságainak beolvadása ugyanakkor nem járt együtt a „köznép” gyors integrációjával, mely állhatatosan ragaszkodott saját hitvilágához, ősi szokásaihoz és sztyeppei életmódjához.

Ennek következtében a portyázó kunok gyakran prédálták fel a szállásterületeikkel határos világi és egyházi birtokokat, állandó panaszra késztetve az ország nemeseit és főpapjait. A könnyűlovas nomádok ezzel együtt jelentős katonai erőt biztosítottak a magyar királyok számára – döntő szerepet játszottak például az 1278. évi morvamezei csatában aratott győzelemben –, az V. István halála után válságba süllyedő országban azonban fékezhetetlenségük egyre súlyosabb problémát jelentett, ráadásul az ifjú uralkodó, IV. László – aki édesanyja, Erzsébet révén kun felmenőkkel rendelkezett – is mindinkább „vérei” befolyása alá került.

Fülöp fermói püspök és a kun törvények

III. Miklós pápa (ur. 1277–1280) 1278 őszén – részben a hatalomért vetélkedő bárói klikkek közbenjárására – úgy határozott, hogy rendet teremt a zűrzavaros magyarországi belügyekben, ezért hazánkba küldte Fülöp fermói püspököt azzal a feladattal, hogy eszközölje ki a kunok megtérítését, és vizsgálja ki a nomádok között élő IV. László keresztény uralkodóhoz méltatlan életmódjáról szóló híreket. A legátus interdiktummal – az egyházból való kiközösítéssel – fenyegette meg az ifjú királyt, és ezzel sikerült rábírnia őt arra, hogy 1279. június 23-án oklevélben rögzítse a kunok életét szabályozó – általa szorgalmazott – törvényeket. Az ún. „első kun törvények” elrendelték a nomád törzs keresztény hitre térését és állandó letelepedését, valamint a korábban elfoglalt egyházi és világi birtokok visszaszolgáltatását. IV. László az – Usuk és Tolon kun főemberek által esküvel elfogadott – okiratban a fosztogatások és gyilkosságok beszüntetését, illetve a korábbi sérelmek kivizsgálását is utasításba adta.

Az oklevél előirányozta a fenti rendelkezések későbbi – aranybullával történő – megerősítését, amire a Tétényben folytatott tanácskozások után, augusztus 10-én került sor. Az ekkor kiadott ún. „második kun törvények” megismételték a másfél hónappal korábban előírt kötelezettségeket – azzal az engedménnyel, hogy a kunoknak nem kellett elhagyniuk „pogány” haj- és ruhaviseletüket –, emellett azonban számos privilégiumot is biztosítottak: az okirat kollektív nemesi rangra emelte a törzs tagjait, adómentességet adott számukra a földbirtokosokkal szemben, bíráskodásukat pedig a nádor kizárólagos joghatósága alá vonta. Az 1279. augusztus 10-i oklevél értelmében a kunok pusztán katonai szolgálattal tartoztak a magyar uralkodónak, és birtokul kapták az általuk megszállt területeket.

Annak ellenére, hogy a későbbi évszázadokban IV. László második kun törvényeit már egyfajta alaptörvénynek tekintették és rendkívüli becsben tartották – hiszen e dokumentumon alapult a törzs leszármazottainak közjogi különállása és kiváltságos státusa –, az adott történelmi szituációban nem okoztak érdemi változást. A kicsikart rendelkezések ellenére az ifjú uralkodó továbbra is az egyházat képviselő Fülöp fermói püspök és „saját vérei” között őrlődött, és már az 1279-es esztendőben konfliktusba került a pápai legátussal, aki az ősz során egy Budán tartott zsinat segítségével kívánta biztosítani a törvények érvényesülését – valamit Róma erős magyarországi befolyását. A következő hónapokban a kunok – azért, hogy a király kedvében járjanak – fogságba is vetették III. Miklós küldöttjét, majd 1280 tavaszán László meghajlott Fülöp akarata előtt, és – egy időre – pogány szeretőitől visszatért feleségéhez.

Az uralkodó ingadozása miatt az 1281-ben Rómába távozó püspök missziója nem járt tartós eredménnyel, sőt, Magyarország a korábbinál is súlyosabb válságba süllyedt. A következő esztendőben a főurak rábírták a királyt, hogy hadjáratot vezessen „szeretett kunjai” ellen, IV. László azonban végül az ő körükben töltötte élete utolsó éveit. A nomád törzs teljes beilleszkedésére – az egyház kívánalmainak teljesülésére – csupán a 15. század második felében került sor: a kunok ekkor már székekbe rendeződve éltek azon kiváltságok birtokában, melyeket az 1279. augusztus 10-i oklevél rögzített.

A hamisítás teóriája

A rendelkezések későbbi érvényesülésének dacára egyes kutatók – pl. az 1930-as években Kring Miklós, valamint a közelmúltban Berend Nóra – kétségeket fogalmaztak meg a fennmaradt oklevélszöveg eredetiségével kapcsolatban. A hamisítás teóriájának képviselői elsősorban arra alapozták érveiket, hogy a második kun törvények csak a 18. században – pl. Bél Mátyás és Kollár Ádám Ferenc által – kiadott forrásgyűjteményekben, ráadásul homályos hivatkozásokkal bukkantak fel. Az oklevél – szemben az első törvényekkel – nem szerepelt a Johannes de Amelio pápai legátus által 1339-ben összeállított jegyzékben, és a török kiűzése után eltörölt kiváltságaikért küzdő – ekkor már a jászokkal közösen igazgatott – kunok sem hivatkoztak rá egészen az 1740-es évekig.

A hamisítást feltételező kutatók úgy vélik, hogy az 1279. évi második kun törvények szövegét a jászkun redemptiót megelőző tárgyalások során készítették annak érdekében, hogy a terület lakosainak jogigényét Mária Terézia (ur. 1740–1780) előtt ezzel is alátámasszák. Mint ismeretes, az uralkodónő 1745-ben – közel 600 000 forintos összegért cserében – végül beleegyezett a jászkun kerület megváltásába, mely közigazgatási önállóságot, révtől, vámtól és földesúri szolgáltatásoktól való mentességet, pallosjogot, valamint szabad tisztviselő- és lelkészválasztási jogot nyert. A Mária Terézia által adományozott kiváltságok egészen 1848-ig érvényben maradtak, ezért a második kun törvényekről szóló oklevelet – keletkezési idejétől függetlenül – történelmi jelentőségűnek kell tekintenünk.