A morvamezei csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Követte fia, László, és megkoronázták ugyanabban az esztendőben, amikor atyja meghalt, vagyis az Úr 1272-ik évében. Ez a László király a császár hívására az Úr 1276-ik [valójában 1278.] esztendejében, morvaországi csatában megölte az említett Ottokár királyt.”
(Részlet a Képes Krónikából)

1278. augusztus 26-án ütköztek meg II. Ottokár cseh király (ur. 1253-1278) és I. Rudolf német uralkodó (ur. 1273-1291) seregei Dürnkrut városa mellett, az úgynevezett Morvamezőn, ahol – a magyar IV. (Kun) László (ur. 1272-1290) hathatós támogatásával – az utóbbi koronás fő győzedelmeskedett, és ezzel megalapozta a Habsburgok későbbi európai befolyását.

A Premysl-dinasztiából származó II. Ottokár a morvamezei csatát megelőző 25 esztendőben Csehországot hódításai révén Európa egyik legtekintélyesebb nagyhatalmává emelte. A király előbb rákényszerítette IV. Bélát (ur. 1235-1270) a Babenberg-örökség – az osztrák hercegi birtokok – felosztására, majd 1260-ban a magyar kézen maradt Stájerországot is megszerezte, az évtized végéig pedig egészen az Adriai-tengerig terjesztette ki birodalma határait. Ezzel egy időben Ottokár számos háborút viselt az Árpádok ellen, aminek eredményeként – ideiglenesen – több nyugati vármegyét is fennhatósága alá vont, így az 1270-es évek elejére legfőbb célkitűzése már a német-római császári cím megszerzése lett.

A cseh uralkodónak hamarosan csalódnia kellett, ugyanis a hatalmától és központosító törekvéseitől megrettenő birodalmi rendek 1273-ban nem őt, hanem a jelentéktelen – vagy legalábbis annak tűnő – Habsburg Rudolfot választották meg német királynak, amit Ottokár természetesen nem fogadott el. Erre válaszul az 1274. évi frankfurti birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot a cseh uralkodó szerzett birtokainak elkobzására, a rendeknek azonban utóbb saját pártfogoltjukban is csalódniuk kellett, ugyanis a Habsburg-dinasztia feje nem várt eréllyel látott hozzá családja hatalmának kiépítéséhez. Premysl Ottokár pályája ettől fogva hanyatlásnak indult: a cseh király 1276-ban egyszer már békére kényszerült riválisával szemben, a következő évben pedig újabb csapást érte őt, ugyanis a nagykorúsított IV. (Kun) László szövetségre lépett Rudolffal. A Habsburg uralkodó német támogatóinak száma ekkorra már töredékére csökkent, ám Lászlóval az oldalán 1278 nyarán újabb háborút vállalhatott Ottokár ellen, melyet sok tekintetben a magyar segédhadaknak köszönhetően nyert meg.

Ezt az állítást többek között az a tény is alátámasztja, hogy a Habsburg- és Premysl-dinasztia 1278. évi háborújának kezdetén IV. László kun könnyűlovassága tartóztatta fel az Ausztriába benyomuló cseh hadakat. Miután a német tartományurak többsége ekkor már a „kisebbik rossz”, tehát Ottokár pártján állt, Rudolf – komoly nehézségek közepette – csak augusztus közepére tudta összevonni seregét, riválisa pedig már júliusban megkezdte hadműveleteit. A faltörő gépekkel is ellátott cseh erők egészen Stájerországig végigpusztították a környező vidéket, majd Bécs tervezett ostromának előkészítéseként körbezárták Laa kulcsfontosságú várát, mely erősség elestét végül a magyarok közbelépése akadályozta meg.

László előhada augusztus 15-én rajtaütött Ottokár seregén, és komoly veszteségeket okozott a cseheknek, ezért a király hamarosan félbehagyta Laa ostromát és a Morva folyó jobb partján elterülő síkságra – az úgynevezett Morvamezőre – vonult vissza, hogy felkészüljön a döntő összecsapásra. Rudolf tehát szövetségesének köszönhetően időt nyert arra, hogy egyesítse seregét, mellyel augusztus 22-én, Dürnkrut városának közelében szállt táborba. Az ütközet előtt a cseh uralkodó körülbelül 30 000, míg Rudolf 8-10 000 katonával rendelkezett, László pedig mintegy 18 000 fős, javarészt könnyűlovas kunokból álló haderőt mozgósított a német király támogatására. Akadnak olyan kutatók is, akik a Morvamezőn Habsburg zászló alatt harcoló vitézek számát mindössze 2-3000 főre teszik, abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy létszám tekintetében Ottokár serege felülmúlta Rudolf és László hadát.

Ennek ellenére a küzdelem nem indult biztatóan a cseh uralkodó számára, ugyanis a négynapos morvamezei táborozás alatt a magyar könnyűlovasság két alkalommal is rajtaütött Ottokár seregén, ezzel együtt pedig kiválóan felderítette a terepet és kedvező – magaslati – pozíciót szerzett az ütközet megvívásához. Szövetségese sikereinek hatására Rudolf 1278. augusztus 26-án úgy döntött, hogy megmérkőzik riválisával, így a reggeli órákban a német és magyar erők csatarendbe álltak a Dürnkruttól északra húzódó síkságon. Az összecsapás az ekkor már félelmetes hírű magyar könnyűlovasság támadásával vette kezdetét, mely – Baksa György, Mátyus nádor és István országbíró vezetésével – merészen megrohamozta Ottokár jobbszárnyát, és vitézül verekedve megfutamította az ott harcoló cseh, morva és lengyel egységeket.

László katonái hamarosan az ellenséges tábort is elfoglalták, eközben azonban a másik szárnyon Rudolf nehézlovasai véres küzdelembe bonyolódtak Ottokár vitézeivel, mely során a Habsburg uralkodó – lováról leesve – kis híján maga is életét vesztette. A hátráló németeket látva Ottokár elbízta magát: úgy gondolta, most már könnyűszerrel megfutamíthatja riválisa főerejét, Rudolf visszavonuló egységei azonban hamarosan friss csapatokkal egészültek ki, a „pihent had” pedig megfordította a csata menetét. Ezután már a Habsburg sereg lendült támadásba, és bár utóbb Ottokár egy alkalmas helyen ismét megállította a németeket, a cseh tábor felől megérkező magyar lovasság végleg eldöntötte az ütközetet. A Premysl uralkodó kimerült serege pillanatok alatt felmorzsolódott az ellenség gyűrűjében, Ottokár pedig elmenekült a csatatérről, ám Rudolf katonái később utolérték és kegyetlenül felkoncolták őt.

A morvamezei ütközet tehát Habsburg Rudolf és IV. (Kun) László döntő győzelmével zárult, sőt, Ottokár halálával a német király további területek meghódítására is lehetőséget nyert, ám ő mértéktartó módon használta ki sikerét. A csehországi hadjáratot csupán addig folytatta, amíg Prágában el nem ismerték osztrák hercegi címét, magyar szövetségesét pedig a lehető leghamarabb elbocsátotta magától, nehogy László katonai ereje veszélyeztesse későbbi törekvéseit. Az idő utóbb igazolta Rudolf döntéseinek helyességét, hiszen a Habsburg-dinasztia – jóllehet, a Premysl-ház pozícióit nem semmisítette meg teljesen – az örökös tartományok megszerzésével megvetette későbbi hatalmának alapjait, és biztosította befolyását a Német-Római Birodalomban. Szövetségesével ellentétben László király már kevésbé tudta kiaknázni a morvamezei diadal előnyeit: rövid távon ugyan sikerült tekintélyt szereznie a nagy hatalmú bárókkal szemben, a pápai beavatkozás azonban hamarosan megsemmisítette a szerencsétlen sorsú uralkodó konszolidációs politikájának eredményeit.