IV. Béla a pápa segítségét kéri a mongolok ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát, és berakták a csűrbe. Ott állott mellettünk a kun és a tatár, és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép húga árán váltja meg életét.”
(Részlet Rogerius mester Siralmas énekéből)

1242. január 19-én írta meg IV. Béla királyunk (ur. 1235-1270) IV. Celesztin pápának küldött híres levelét, melyben támogatást kért az országot 1241 tavaszán elözönlő mongolok ellen. Miután a levél keletkezésekor Celesztin már elhunyt, és a pápai trón üresen állt, a segélykérésnek semmilyen hatása nem volt, két hónappal ezután azonban – vélhetően Ögödej nagykán (ur. 1229-1241) halála miatt – Batu kán seregei mégis kivonultak Magyarországról.

Három évvel azután, hogy Julianus barát hazatért második keleti utazásáról, és ultimátumot hozott a mongol nagykántól, a levélben foglalt fenyegetések egyre reálisabbnak tűntek a magyar királyi udvar számára: 1240-ben ugyanis az addig ismeretlen „tatárok” elpusztították Kijev városát, a következő évben pedig hadjáratot indítottak Magyarország, Lengyelország és a Német-Római Birodalom felégetésére. Vesztünkre a térség középpontjában álló Kárpát-medence kiemelt jelentőséggel bírt Batu hordája számára, melyet Tomaj Dénes hasztalan próbált feltartóztatni a Vereckei-hágónál. A nádor esetleges győzelmének csupán stratégiai jelentősége lett volna, hiszen a mongolok egy része a Radnai-hágón át Erdélybe is betört, a vereckei vereséget követően azonban az ellenség egyenes úton indulhatott meg nyugat felé. Ilyen előzmények után vívták meg 1241. április 11-én a muhi csatát, ahol a katasztrofális taktikát alkalmazó magyarok megsemmisítő vereséget szenvedtek; maga a király és az ütközetben szerzett sebeibe később belehaló Kálmán herceg is csak a szerencsének köszönhette megmenekülését.

IV. Béla vesszőfutása aztán a fiaskó után tovább folytatódott: a király először Bécsbe ment, II. (Harcias) Frigyes osztrák főherceg (ur. 1230-1246) pedig segítségnyújtás helyett megzsarolta és nyugati vármegyéi átadására kényszerítette a szorult helyzetben lévő uralkodót. Miután Béla úgy sem járt több szerencsével, hogy II. Frigyes császár (ur. 1212-1250) hűbéresének ajánlotta magát, visszatért a Dunántúlra, ez az országrész ugyanis – a Dunának hála – addig elkerülte a mongol hordák pusztítását. A magyarok balszerencséjére azonban 1241–42 tele a szokásosnál is hidegebb volt, ennek következtében pedig a folyóra vastag jégpáncél került, melyen a Kádán vezette ellenséges csapatok könnyűszerrel átkeltek, és a király üldözésére indultak. Béla Szlavónián keresztül a dalmát tengerpartra, Trau várába menekült, melyet a mongolok megfelelő ostromgépek híján – számos más erősséghez hasonlóan – végül hiába próbáltak bevenni.

Menekülés közben, Zágráb városában született meg az a levél, melyben IV. Béla beszámolt a muhi vereségről IV. Celesztin pápának, és segítséget kért tőle a mongolok visszaverésére. Az 1242. január 19-én kelt üzenet természetesen nem az első ilyen kísérlet volt: Béla a császár mellett korábban IX. Gergely pápát is igyekezett rábírni egy keresztes hadjárat szervezésére, Frigyes és Gergely azonban ebben az időszakban éppen az egymás elleni háborúskodással kötötte le erejét. Az egyházfő aztán 1241 augusztusában elhunyt, majd novemberben az őt követő IV. Celesztin is befejezte életét, ezután pedig a pápai trón egészen 1243-ig – IV. Ince megválasztásáig – betöltetlen maradt, vagyis a király kétségbeesett hangvételű levelével senki sem törődött.

IV. Béla sorsa ugyanakkor váratlanul így is jobbra fordult, mivel 1242 márciusában a Trau várát ostromló Kádán, illetve Batu főserege egyszeriben felhagyott Magyarország pusztításával, és a horda távozott az országból. A kivonulás okai vitatottak: egyesek szerint a kán Ögödej halála miatt indult keletre, hogy jelöltként részt vehessen a következő nagykánt megválasztó kurultajon, míg más történészek úgy vélik, a visszavonulás a mongol taktika része volt, és az ellenséges hadak egy második csapással akarták megvalósítani hazánk teljes alávetését. Magyarország szerencséjére Batu újabb támadására sohasem került sor, így IV. Béla 1242 után nekiláthatott annak a hatalmas államszervező és újjáépítő munkának, aminek révén később „második honalapítóként” vonult be a történelembe.