IV. Béla második koronázása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három:
Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek!
Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban:
Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.”
(IV. Béla király sírverse)

1235. október 14-én koronázták másodszor Magyarország királyává IV. Bélát (ur. 1235-1270), II. András (ur. 1205-1235) és Meráni Gertrudis legidősebb fiát. Béla, akinek önálló uralkodása elején a mongol hordák végigpusztították az országot, regnálása későbbi évtizedeiben újjáépíttette és megerősítette a kis híján megsemmisült magyar államot, ezért az utókor máig jogosan nevezi őt „második honalapítónknak.”

Béla 1206-ban, már II. András trónra kerülése után látta meg a napvilágot, a korona várományosaként azonban gyermekkora hányatottan alakult: a herceg mindössze 7 esztendős volt, mikor édesanyját, Meráni Gertrudist – valószínűleg szeme láttára – az összeesküvő országnagyok lekaszabolták a pilisi erdőben, utóbb pedig őt magát is a politikai játszma eszközévé tették. Az ország leghatalmasabb urai 1214-ben elérték, hogy II. András megkoronáztassa, és önálló udvartartással lássa el legidősebb fiát, akit aztán támogatói a gyengekezű és birtokait könnyű szívvel osztogató király ellenében használtak fel. András és a férfikorba érő Béla viszonyának megromlásában minden bizonnyal jelentős szerepet játszott a fiatal herceg hatalmi ambíciója, de kapcsolatuk valószínűleg nem mérgesedett volna el ennyire, ha a főurak nem az ő esetleges trónra ültetésével zsarolják az idős királyt. Ez az állandó konfliktushelyzet később odáig vezetett, hogy Béla herceg erővel követelte a Szlavóniára, majd Erdélyre kiterjedő dukátust, ahol 1235 szeptemberéig, András haláláig „kisebbik királyként” kormányozhatott.

1235. október 14-én aztán az esztergomi érsek másodszor is Béla fejére tette a Szent Koronát, ő pedig talán túlzottan is erélyesen látott hozzá céljai megvalósításához: II. András tehetetlenségét megtapasztalva az új király elsősorban tekintélye visszaállítására törekedett, amit az uralkodói hatalom patrimoniális – azaz földalapú – jellege folytán úgy érhetett el, ha visszaveszi azokat a birtokokat és tisztségeket, melyeket apja egykor eladományozott. Mondanunk sem kell, hogy ez a törekvés rövid időn belül szembeállította Bélával a főnemességet, az ország szerencsétlenségére pedig mindez egy olyan időszakban történt, amikor hazánk a világ akkori legerősebb hadseregének, a mongol hordának a látókörébe került.

Bár a távoli birodalom már Julianus barát úti beszámolóján és Ögödej nagykán (ur. 1229-1241) 1237-es – hódolatra felszólító – levelén keresztül is hírt adott magáról, IV. Béla csak akkor vette komolyan a fenyegetést, amikor 1239–40 során a „tatárok” megjelentek a Kárpátok közelében. Birtokpolitikája nyomán a király támogatottsága eddigre a mélypontra zuhant, megítélése pedig tovább romlott azáltal, hogy 1239-ben befogadta a pogány kunokat, akiket a várható mongol támadás során az ország védelmében akart felhasználni. Bár Béla döntése nagyon is ésszerű volt, a nomadizáló kun törzsek életmódja hamarosan komoly társadalmi feszültséget gerjesztett Magyarországon, ami éppen akkor jutott forrpontra, amikor a veszély a legnagyobb volt.

A Batu kán vezette mongol támadás előestéjén, 1241 tavaszán a királyi hadak már a Rákosnál táboroztak, amikor néhány nemes úr meggyilkolta Kötöny kun vezért, ezzel pedig arra ösztönözte a nomádokat, hogy elhagyják Bélát, kivonulásuk során pedig felégessék az útjukba eső településeket. A merénylet következtében a király – akit a nyugati monarchiák lényegében sorsára hagytak – általános ellenszenv közepette, legjobb harcosai nélkül kellett nekivágjon a hadjáratnak, mely a híres muhi csatával (1241. április 11.) tragikus véget ért. A magyar hadvezetés hibái nyomán a tatárok a Sajónál elsöprő győzelmet arattak, Béla pedig csak a szerencsének köszönhette, hogy el tudott menekülni a harcmezőről.

Miközben a mongol fosztogatás következtében hazánk történetének legsúlyosabb demográfiai és gazdasági katasztrófáját élte át, a király is végigjárta a maga kálváriáját: Béla először Bécsbe menekült, hogy Harcias Frigyes osztrák hercegtől (ur. 1230-1246) kérjen segítséget, ám szorult helyzetét kihasználva Frigyes előbb kifosztotta őt, később pedig arra kényszerítette, hogy számos nyugati vármegyéről lemondjon a hercegség javára. Az uralkodó kénytelen volt engedni a zsarolásnak, 1242 elején pedig továbbállt, miközben nyomában ott száguldottak a Duna jegén átkelő és az ország nyugati felét is felprédáló mongolok. Béla végül az Adriai-tenger partján álló Trauban – ma: Trogir – talált menedéket, és a várban maradt egészen addig, míg a – feltehetően Ögödej halála miatt – kivonuló Batu hadai el nem hagyták az országot.

A visszatérő király az egykor virágzó ország helyén sivár pusztaságot láthatott viszont, melynek városai helyén füstölgő romok hevertek, lakosságát pedig nagyrészt legyilkolták, vagy elhurcolták. Az uralkodó a korábbi évek és a tatárjárás tapasztalatai nyomán új, a korábbinál türelmesebb politikához folyamodott, a középpontba pedig az esetleges újabb mongol támadásra való felkészülést állította: 1242 után Béla már arra is hajlandónak mutatkozott, hogy földbirtokokat adományozzon el, cserében viszont kővárak építésére kötelezte a nemes urakat, és ő maga is jó példával járt elől. A király buzdítása nyomán – a tatárjárás előtti tizenhét erődítményhez képest – V. István (ur. 1270-1272) trónra lépésekor már több mint száz erődítmény állt az országban, és addig olyan kővárak emelkedtek ki a földből, mint Budavár, vagy a Laszkarisz Mária királyné hozományából épült Visegrád.

Béla komoly energiát fordított a már meglévő városok fejlesztésére is, ennek köszönhetően virágzásnak indult a kereskedelem, a földbirtokokat osztogató uralkodó pedig a vámokból és más – királyi alapon szedett – regálejövedelmekből bőségesen pótolhatta a kieső jövedelmeket. Betelepítéseivel, hatalmas építkezéseivel és a gazdaság újjászervezésével az uralkodó néhány éven belül felvirágoztatta a megsemmisülés szélére sodródott államot, így méltán nevezték őt később „második honalapítónak.” A király Szent Istvánéhoz (ur. 1000-1038) mérhető országépítő munkájáról talán az Aranybulla 1267-es megújítása tanúskodik leginkább, mely – a szerviensek nemesi státusának kinyilvánításával – a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb állomásának bizonyult.

Béla külpolitikai aktivitása ugyancsak a királyság gyors megerősödésére utal, bár az is igaz, hogy Magyarország – keresztény – ellenfelei nem sok időt hagytak arra, hogy hazánk kiheverje a tatárjárás pusztításait. Harcias Frigyes herceg már 1242 során – sikertelen – hadjáratot indított Pozsony meghódítására, a Dalmáciára pályázó velencei dózse pedig 1243-ban elfoglalta Zárát. A magyar király a következő években elsősorban Frigyessel kellett háborúzzon, aki ugyan 1246 júniusában vereséget mért a magyarokra a Lajta menti csatában, az ütközet során azonban életét vesztette, ezzel pedig kihalt a Babenberg-dinasztia.

A herceg halálát követően a két szomszéd uralkodócsalád, az Árpád-ház és a Premysl família rivalizálásba kezdett Frigyes birtokainak megszerzéséért, a küzdelem viszont eldöntetlen maradt. IV. Béla és Premysl Ottokár cseh király (ur. 1253-1278) 1253-ban ezért megegyezett a Babenberg-örökség felosztásáról, ám az ifjú István herceg által kormányzott stájer területek öt év után fellázadtak a magyar uralom ellen, Ottokár pedig kihasználta a helyzetet, és egészen az Adriáig kiterjesztette uralmát. Az osztrák tartományokért vívott harc 1260-ban dőlt el végleg, miután a cseh király a Morva folyónál ismét győzelmet aratott Béla seregei felett.

Az Árpád-ház külpolitikai kudarca aztán a magyar belpolitikára is komoly befolyást gyakorolt, miután ugyanis a trónörökös kiszorult stájerországi birtokairól, ismét felütötte fejét a dinasztia örökös átka, a trónviszály. István visszatért Magyarországra, apja pedig – az erdélyi országrésszel – dukátust hasított ki számára, a herceg azonban az évek során egyre nyugatabbra akarta kiterjeszteni uralmát. Számos korábbi esethez hasonlóan az ellentétek végül itt is fegyveres összecsapáshoz vezettek, melyet – valószínűleg – a trónörökös feleségét és gyermekét börtönbe zárató Béla király indított meg, de az 1265-ös isaszegi csatában diadalmaskodó István herceg fejezett be győztesként.

Az uralkodó a háború végén látszólag kibékült fiával, ellentétük azonban Béla országlásának hátralévő öt évében is megmaradt, ezért – paradox módon – egyik legjelentősebb királyunk 1270-ben úgy hunyta le szemét, hogy feleségét és híveit legádázabb ellenségének, Premysl Ottokárnak az oltalmába ajánlotta. István és IV. Béla küzdelme „második honalapítónk” uralkodásának talán egyik legszomorúbb fejezete volt, különösen azért, mert ez a konfliktus később V. István – és sok szempontból az Árpád-ház – sorsát is megpecsételte.