II. András magyar király koronázása

Szerző: Tarján M. Tamás

1205. május 29-én koronázták meg a Szent Koronával II. András magyar királyt (ur. 1205-1235), III. Béla (ur. 1172-1196) másodszülött fiát.

Második fiúként az 1177-ben születő Andrásnak nem volt esélye a magyar trónra, apja azonban neki juttatta a meghódoltatott Halicsot, ahol 13 esztendős koráig uralkodhatott. Miután az Árpádokat elűzték a lengyel fejedelemségből, András a királyi udvarban élt, egészen III. Béla 1196-ban bekövetkező haláláig. Mikor Imre (ur. 1196-1204) lett a király, öccse fellázadt, ezért 1198-ban megkapta dukátusként a horvát-szlavón bánságot. András a Délvidék uraként sikeresen hódoltatta Ráma és Hulm vidékét, és mélyen előrenyomult a Balkánon.

Végső soron azonban ez is kevésnek bizonyult számára, mert Imre uralkodása idején még számtalan sikertelen lázadást szervezett – 1199-ben vereséget szenvedett Rádnál, négy évvel később pedig Keve várába zárták – az idő azonban neki dolgozott. Imre ugyanis súlyos beteg volt, és kényszerhelyzetben Andrást bízta meg gyermeke, a csecsemőkorú László gyámságával, hogy így óvja meg örökösét. A király 1204-ben halt meg, nem sokkal később pedig III. László (ur. 1204-1205) és a pártján álló főurak Bécsbe menekültek, ahol a csecsemő király pár hónap után életét vesztette. Miután unokaöccse halálát hírül vette, András 1205. május 29-én Székesfehérváron királlyá koronáztatta magát.

II. András éppen három évtizeden át volt Magyarország királya, és ez az időszak számtalan hibája mellett olyan eredményeket hozott, melyek évszázadokig meghatározták az ország politikai rendszerét. Trónra kerülése után András Magyarországra hívta feleségét, Merániai Gertrúdiszt, valamint annak rokonait is, első intézkedéseivel pedig megyényi területeket és számos értékes privilégiumot adományozott számukra. Az új királyra általában jellemző volt, hogy ajándékokkal próbált híveket toborozni magának, ez pedig oda vezetett, hogy az adók emelése, a pénzrontás és a kölcsönök ellenére hamarosan eladósodott. Az andrási adományozó politika elleni első lázadás Gertrúdisz 1213-as meggyilkolása volt, a királyné ellen az összeesküvő nemesek a pilisi erdőben követték el merényletüket. Péter ispánt és társait nagy valószínűséggel az „idegenek” térhódítása motiválta – ennek pedig a királyné volt a legfőbb szimbóluma.

András vagyonát uralkodása során elsősorban a nagyívű külpolitika vitte el, uralkodása alatt Magyarország Halics irányában és a Balkán-félszigeten próbált terjeszkedni. A király valószínűleg a keleti expanzió előkészítésére telepítette be a Barcaságba a johannitákat, ám 1225-ben fegyverrel űzte ki őket, mivel azok túlzott önállóságra törekedtek a térségben. Valószínűleg a keleti terjeszkedés sarkallta az uralkodót a szászok letelepítésére is, akik az 1224. évi Andreanum révén szereztek kiváltságokat Erdélyben. András a halicsi hadjáratokkal elődei példáját követte, költséges hadjáratai azonban csak részsikereket eredményeztek, András herceg 1234-ben bekövetkező halála után pedig végképp kiszorult a fejedelemségből. A másik jelentős cél III. Béla ígéretének teljesítése, a szentföldi hadjárat, valamint a latin császári cím volt, amit II. András új felesége, a bizánci Courtenay Jolánta révén remélt megszerezni. Miután III. Ince 1215-ben meghirdette az ötödik szentföldi háborút, II. András – VI. Lipót osztrák herceg társaságában – felvette a keresztet.

A magyar hadjárat nem hozott diadalt, ám annál több pénzbe került: a király számos ereklyét gyűjtött a Szentföldön, támogatást adott a Krak des Chevaliersnek, a hazafelé vezető úton pedig kitérőt tett Bizánc felé, ám végül csalódnia kellett. A költséges hadjárat eredménye egyedül András jeruzsálemi királyi címe volt, bár a Szent Városba sohasem jutott el. A király vállalkozásai – és adósságai – eközben a nagybirtokosok és uzsorások hatalmaskodásaihoz vezettek, ezért Andrást egy ellenzéki párt idejekorán Bélával akarta helyettesíteni az ország élén. Az elégedetlenkedők ereje aztán annyira megnőtt, hogy a király az 1222. évi fehérvári törvénylátó napokon az Aranybulla kiadására kényszerült. Ez az oklevél – a szerviensek és bárók jogainak meghatározásával – rendezte a társadalmi viszonyokat, véget vetett a bárói hatalmaskodásnak, illetve arra törekedett, hogy a jövőben minden hasonló krízisnek gátat vessen.

Az Aranybulla kötelezte az uralkodót arra, hogy a főbb tisztségeket magyarokkal töltse be, és ne folytasson féktelen adakozó politikát. E törvények betartására az ellenállási záradék volt a legfőbb garancia, mely lehetővé tette, hogy az alattvalók fellázadjanak jogtipró uralkodójuk ellen. Később az egyház Andrást az Aranybulla megújítására kötelezte, az 1231-es dokumentumban a klérus jelentős kiváltságot csikart ki magának az adószedés, a sóvám és földbirtokai terén is. Az Aranybulla – számos megújítás után is – megőrizte érvényességét a polgári állam kialakulásáig.

Az Árpád-házban szinte általános trónviszály András uralkodása alatt sem maradt el, de a későbbi IV. Béla és apja konfliktusa annyiban sajátos volt, hogy a trónörökös az andrási felelőtlen politika ellenzékének jelöltjeként lépett fel. Bélát nem feltétlenül akarták trónra juttatni, elég volt az is, hogy általa Andrást birtokai eladományozott visszavételére, és a meggyengült királyi hatalom helyreállítására sarkallták. Béla 1220-ban bán, 1231-ben pedig az ország kormányzója lett, és miután 1235-ben megörökölte András trónját, tovább folytatta tekintélyének megerősítését. András király három évtizedes uralkodása gazdasági, vagy katonai szempontból nem jelentett fénykort a magyar történelemben, az általa meghozott törvények és rendelkezések révén azonban hibái ellenére is joggal tartjuk az Árpád-ház egyik legjelentősebb uralkodójának.