A IV. keresztes hadjáratban elfoglalják Konstantinápolyt

Szerző: Tarján M. Tamás

1204. április 13-án foglalta el a Monteferratói Bonifác vezette lovagsereg Konstantinápolyt, ezzel véget ért az eredetileg Egyiptom elfoglalására induló negyedik keresztes hadjárat.

Már a harmadik hadjárat során (1189-92) is látszott, hogy Európa uralkodói egyre kevésbé érdeklődnek a Szentföld felszabadítása iránt: a francia és császári csapatok hazavonultak, az angolok pedig sikereik ellenére sem tudták felszabadítani Jeruzsálemet. Az 1198-ban pápává választott III. Ince toborzó kísérlete Európában általános elutasításra talált a királyi udvarokban, viszont szép számmal jelentkeztek nincstelen lovagok, sokgyermekes nemesi családok örökség nélküli utódai, akik a kereszt felvételével próbálták megalapozni szerencséjüket egy új világban.

A Monteferratói Bonifác vezetésével gyülekező, zömmel francia lovagokat tömörítő sereg úticélja a hadjárat kezdetén a Közel-Kelet éléstára, Egyiptom volt, fővárosa, Kairó elfoglalásától a keresztesek az Ajjúbidák birodalmának megroppantását remélték. Egyedül a hadsereg utazása jelentett problémát, de III. Ince felhívása után Velence vállalta, hogy egy 30.000 fő szállítására elegendő hajóhadat állít ki a keresztesek számára.

Látszólag minden rendben zajlott, azonban a lovagok nagy része más itáliai kikötőket vett igénybe az átkeléshez, a Bonifác vezette 10 000 fős sereg pedig csak a viteli díj egy töredékét tudta megfizetni. A velenceiek módot találtak a törlesztésre, a szállításért cserében saját politikai céljaik érdekében használták fel a kereszteseket, és a magyar védnökség alatt álló Zára városát ostromoltatták meg velük, mely virágzó kereskedelmével Velence egyik legnagyobb riválisa volt. A dalmát város 1202-es elpusztítása után az Enrico Dandolo vezette itáliai városállam következő célpontja Konstantinápoly volt: még 1182-ben került sor Bizáncban egy latin kereskedők között rendezett vérfürdőre, a dózse és Velence ezt akarta megbosszulni. A támadóknak kapóra jött Alexiosz herceg segítségkérése is, akinek apját, Izsákot börtönbe záratta a trónt bitorló III. Alexiosz (ur. 1195-1203).

Bonifác seregei és a velencei gályák tehát IV. Alexiosz (ur. 1203-1204) pártján kezdték meg Konstantinápoly 1203-as ostromát, s támadásuk  eredménnyel járt. A trónra visszaültetett Alexiosz és Izsák azonban a válságos helyzetben nem bizonyultak rátermett uralkodóknak, kezükből kicsúszott az irányítás, a fővárosban vallási feszültségek alakultak ki a keresztesek és az ott élő muszlimok, valamint görögkeletiek között. Bizánc gazdasága válságos helyzetben volt, továbbra is folyt a polgárháború III. Alexiosz ellen, ráadásul a városban 1204-ben hatalmas tűzvész pusztított, amiért IV. Alexioszt és Izsákot vonták felelősségre.

A két császárt hamarosan kivégezték, és V. Alexioszt (ur. 1204) ültették a birodalom trónjára, vezetésével kiűzték Konstantinápolyból a kereszteseket, akik másodszor is a város ostromába kezdtek. 1204. április 13-án Monteferratói Bonifác seregének ismét sikerült bejutnia a Konstantinápolyba, második alkalommal viszont a keresztesek borzalmas vérengzést hajtottak végre, kirabolták és feldúlták a gazdag várost, ideiglenesen megszüntetve a Bizánci Birodalmat. A sereg vezérei felosztották a keleti császárság területét, I. Balduin (ur. 1204-1205) megkoronázásával létrehozták a Latin Császárságot, a görög területeken pedig francia lovagok alapítottak fejedelemségeket.

Bizánc régi urai csupán a birodalom trapezunti területeit tartották meg, ahonnan VIII. Palailogosz Mihály (ur. 1259-1282) indított hadjáratot a korábbi főváros visszafoglalására. Bár 1261-ben megszűnt a Latin Császárság, a keresztesek 1204-es hadjárata után Bizánc soha nem tudta visszanyerni korábbi hatalmát, és befolyása a város környékére szorult vissza.