II. Frigyes császár születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1194. december 26-án született II. Frigyes német-római császár (ur. 1212-1250), a Hohenstauf-dinasztia utolsó jelentős uralkodója, aki élete során a birodalom területe mellett Nápolyt, Szicíliát és egy időre Jeruzsálemet is egyesítette jogara alatt. Frigyes a középkor egyik legérdekesebb egyénisége volt, ugyanis, miközben reformjaival messze felülmúlta kortársait, fokozott érdeklődést mutatott a tudományok iránt, vallásfelfogásában a modern embert idézte, életmódjában pedig a keresztény világ és a Közel-Kelet stílusjegyeit keverte össze.

Frigyes VI. Henrik német-római császár (ur. 1190-1197) gyermekeként, Barbarossa Frigyes (ur. 1152-1190) unokájaként látta meg a napvilágot a közép-itáliai Jesi városában. Miután édesanyja a Szicíliát saját jogán kormányzó Konstancia (ur. 1194-1198) volt, az uralkodó egyszerre két trón várományosaként született meg, szerencsétlenségére azonban a trónöröklés ideje igen gyorsan be is következett: apja, aki Frankfurtban már két esztendősen német királlyá koronáztatta Frigyest, 1197-ben hunyt el, anyja pedig egy évvel később követte férjét a sírba, így a gyermek már négy évesen árvaságra jutott. Ez ugyanakkor messze nem jelentette azt, hogy trónra is léphetett, a császári címért ugyanis 1198 után Sváb Fülöp (ur. 1198-1208) – II. Frigyes nagybátyja – és Welf Ottó (ur. 1208-1215) háborúzott, míg Szicíliában régensek uralkodtak, akik gyakorlatilag túszként tartották a névleg III. Ince pápa gyámsága alá került trónörököst.

Az uralkodó 14 esztendősen aztán mégis átvehette a szigetország irányítását, az elkövetkező évtizedekben pedig a nemesi anarchia helyébe egy későbbi korokba is beillő államot teremtett, melyet magas fokú centralizáció, fejlett bürokrácia és gazdag kincstár jellemzett. Szicília a következő évtizedekben Európa „mintaállama”, a kor művészeti és tudományos életének fellegvára lett, melynek virágzása az olasz kultúra későbbi fejlődése szempontjából is kulcsfontosságúnak bizonyult. Ez a földközi-tengeri sziget és rajta keresztül Itália maradt Frigyes igazi otthona a császári cím megszerzése után is, amit háborús erőfeszítései mindennél jobban bizonyítottak.

Nagyszabású birodalomépítő terveihez ugyanakkor a fiatalembernek meg kellett szereznie a császári koronát IV. (Welf) Ottótól, amiben 1211 után egykori gyámja, III. Ince pápa is támogatta őt. Frigyes emellett II. Fülöp Ágost francia királlyal (ur. 1180-1223) is szövetséget kötött, miközben Ottó az angol Földnélküli János (ur. 1199-1216) oldalára állt a Normandia birtoklása miatt kirobbant konfliktusban. Ennek következtében a francia uralkodó 1214-es, Bouvines mellett aratott döntő győzelme a császári cím sorsát is eldöntötte: János veresége nyomán szövetségese, Ottó az északi tartományokba szorult vissza, ahol 1218-ban bekövetkező haláláig mindinkább elszigetelődött. Fülöp Ágost diadalának köszönhetően 1215-ben, Aachenben Frigyest német királlyá koronázták, III. Honorius pápa pedig 1220-ban, Rómában a császári koronát is a fejére helyezte.

Mindazonáltal Frigyes Németország iránti érdeklődése kimerült hatalmának biztosításában és a bevételek megszerzésében; maga helyett fiát, Henriket küldte északra a kormányzati ügyek intézésére, ő pedig csak rövid időszakokra – például kiszemelt örököse 1234-35. évi lázadása során – tért oda vissza. Frigyes élete során elsősorban Itália és Szicília gondjaival törődött, ennek következtében pedig birodalmi politikája is gyökeresen eltért a délen tapasztaltaktól: érdektelensége és engedményei miatt a császári főhatalom meggyengült, rögzült a birodalom széttagoltsága, a tartományurak hatalma pedig vészesen megnövekedett.

Szicília és Itália ügyei emellett a császár energiáját egy másik igen fontos feladattól is elvonták: a szentföldi háborútól, melyet koronázási esküje ellenére 1215 után évről-évre egyre csak halogatott. III. Honorius ebben az ügyben csak 1225-ben tudott konkrét ígéretet kicsikarni Frigyestől, ráadásul az uralkodó hamarosan újabb csalódást okozott, ugyanis a két évvel később megindított hadjárat – állítólag a császár súlyos betegsége miatt – már egy hónap után véget ért, miközben az uralkodónak arra volt elég energiája, hogy célul tűzze a lombardiai városok felügyelet alá vonását. Ez a törekvés a pápai birtokok bekerítésével fenyegetett, ezért az új egyházfő, IX. Gergely II. Frigyes kiközösítésével válaszolt a keresztes vállalkozás sikertelenségére, és minden követ megmozgatott a Német-Római Birodalom meggyengítése érdekében.

A császár ennek ellenére 1228-ban ismét a Szentföldre indult, a politikai helyzetet pedig jól jellemzi, hogy Gergely éppen ezt az alkalmat használta ki arra, hogy megpróbálja megtörni ellenfelét. Frigyes birtokainak megszállása ellenére is folytatta a keresztes háborút, ahol a legjelentősebb eredményt végül nem fegyverei segítségével érte el: az uralkodó – akit az arabok körében nagy tisztelet övezett – 1229 februárjában szerződés révén szerezte vissza Jeruzsálemet, és ugyanilyen módon érte el a szentföldi zarándokhelyekre vonatkozó látogatási engedélyt is. Ez a „győzelem” a pápát és a lovagrendeket persze csalódással töltötte el, a gyakorlatias császár azonban fittyet hányt a kritikákra, és, miután önmagát jeruzsálemi királlyá koronázta, – még mindig kiközösített emberként – hazatért Szicíliába.

Miután IX. Gergely az 1230-as san germanói békében az egyházi átok feloldására kényszerült, Frigyes győzelme teljesnek tűnt, ám a császár Észak-Itália alávetési kísérletével – ebben nagyapja példáját követte – két évtizedes háborút idézett elő, amit többek között a lombardok, IX. Gergely, majd IV. Ince pápa, illetve 1234–35 során saját fia, Henrik ellen kellett megvívnia. A küzdelem változatosan alakult, hiszen míg a courtenuovai csata (1237), Enrico herceg 1239-es tengeri győzelme és Viterbo ostroma a császár fölényét igazolta, addig a pármai fiaskó (1248), majd a fossaltai vereség – ahol Enzio herceg is fogságba esett – már a szövetségesek megerősödését mutatta.

Az itáliai hegemóniáért vívott háborúval ismét fellángolt a III. Ince pápasága után szinte lehetetlennek tűnő rivalizálás a császári és egyházi hatalom között, amiben Róma ismét változatosabb fegyvertárral rendelkezett, hiszen, ha kiközösítette az Antikrisztusnak és eretneknek bélyegzett Frigyest, tüstént akadt pár vállalkozó szellemű ellencsászár, aki harcba szállt a koronáért. Az uralkodó hiába győzte le IX. Gergelyt, a mesteri diplomatának bizonyuló IV. Ince is ellenségesen viszonyult a Hohenstauf birodalomépítő tervekhez, az állandó és szinte megnyerhetetlen küzdelem pedig felemésztette Frigyes birodalmának erejét.

A császár 1250 decemberében bukott emberként hunyta le a szemét, végzete azonban utódjára, Konrádra (ur. 1250-1254) sújtott le, aki minden fronton folytatta édesapja háborúját, mígnem 1254-ben ő is meghalt. A Német-Római Birodalomra ezzel interregnum köszöntött, Szicília pedig szintén hanyatlásnak indult, ahol az utolsó Hohenstauf uralmát 1266-ban döntötték meg az Anjouk.

II. Frigyes országlását tehát egyszerre tekinthetjük egy nagy múltú dinasztia végső tündöklésének és mélybe hullásának, ami ráadásul a középkor egyik legszínesebb egyéniségéhez kötődött. Ahhoz a császárhoz, aki állítólag hat nyelven beszélt, szkeptikus vallási nézeteket hangoztatott, emellett pedig az irodalom és a tudomány iránt is szenvedélyesen érdeklődött. A Szicília szigetén legalább hatféle kultúrával is érintkező uralkodó a korabeli leírások – és pletykák – szerint keleties fényűző udvart és háremet tartott, kísérleteket folytatott, vadászott, és solymászott, miközben palermói palotájának fénye Európa szerencsésebb részeit is beragyogta.