rubicon
back-button Vissza
1190. június 10.

Barbarossa Frigyes császár halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1190. június 10-én hunyt el Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes német-római császár (ur. 1152-1190), a birodalom egyik legjelentősebb uralkodója, a harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) vezetője. Frigyes tisztázatlan körülmények között a kis-ázsiai Szalef folyó habjai között vesztette életét.

A sváb hercegi címet birtokló, Welf és Hohenstauf ősökkel egyaránt rendelkező Frigyes 1152-ben nagybátyja, III. Konrád után (ur. 1138-1152) kapta meg a német koronát abban a reményben, hogy származása révén véget vethet majd a belső villongásoknak. Az új uralkodó ezzel szemben már a kezdetekkor új konfliktusokat támasztott, mivel megválasztása után III. Jenő pápa tudtára adta, hogy nem fogadja el az 1122-es wormsi konkordátumot. A német király később Konstanzban mégis szerződést kötött a normannok által szorongatott pápasággal, melyben kijelentette, hogy nem támogatja Komnénosz Mánuel bizánci császár (ur. 1143-1180) itáliai terveit, ahogy Bresciai Arnoldot, az Örök Városban kommunát szervező szerzetest sem. Ennek eredményeképpen aztán Frigyes 1155-ben – már IV. Adorján idején – mégis megszerezhette a császári koronát.

Az új uralkodó a német belügyek rendezése, és egy sziléziai lengyel hadjárat után hozzákezdett élete legnagyobb tervének, Itália integrációjának megvalósításához. Frigyes az 1158-as roncagliai mezőn tartott gyűlésen kijelentette, hogy az észak-itáliai városállamokat – császári hivatalnokok segítségével – ezentúl egy központosított államban kívánja kormányozni, és évente 30 000 font ezüstöt – az úgynevezett fodrum adót – követelt a kincstár számára. A lombard városok fellázadtak a szokatlan intézkedések ellen – a császárok itáliai uralma már egy évszázada névleges volt – ezért Frigyes, ambíciói érdekében, uralkodása során összesen öt hadjáratot vezetett a félszigetre. Helyzetét rontotta, hogy III. Sándor személyében egy karizmatikus vezető került az egyház élére, aki rövid időn belül a császárellenes politikai szerveződés motorja lett, ő bábáskodott például az 1167-ban megalakuló Lombard Liga születésénél is.

Barbarossa megpróbálkozott IV. Viktor személyében egy ellenpápa felléptetésével, de nem ért el sikert, Európában pedig egyedül Plantagenet II. Henrik (ur. 1154-1189) angol király támogatását nyerte el. A két évtizedig tartó háborúskodás során Frigyes számára a legnagyobb problémáját az jelentette, hogy míg Itáliában győzelmeket aratott – 1162-ben lerombolta például Milánót – addig a német hűbérurak lázadoztak, míg az Alpokon túl tartózkodott, a városállamok szervezkedtek ellene. Végül a császár 1176-os ötödik hadjáratában elszenvedett legnanói veresége után Velencében békét kötött Sándorral, majd 1183-ban megegyezett a Lombard Ligával is.

Frigyest elsősorban rokona, Oroszlán Henrik szász herceg megerősödése kényszerítette békére, aki hosszú évek alatt megszerezte magának Bajorországot, Mecklenburgot, és uralta a birodalom keleti határterületeit. Henrik területein majdnem királynak megfelelő hatalmat kapott Frigyestől, hűbéresévé tette a dán királyt, püspökségeket alapított, és élénk diplomáciát folytatott a balti államokkal. A megerősödött, és a birodalmi fejedelmeket mind jobban alávetni akaró herceg az évek során császárával is egyre gyakrabban szállt szembe, 1176-os hadjárata előtt például cserben is hagyta Frigyest.

A császár – vélhetően a legnanói vereség miatt érzett haragtól vezetve – az évtized végéig folyamatosan megvonta Henrik kiváltságait, majd 1180-ban hercegi rangjától is megfosztotta. Barbarossa a német területeken a túlzott mértékben önállósuló hűbéresek leverése mellett arra törekedett, hogy a birodalmi hercegségi rang révén támogatóit erősítse meg. Frigyes uralkodása során számos tartomány státuszát változtatta meg – például Bajorország, Namuri őrgrófság, Pomeránia – a számára kedvező módon. Intézkedései következtében a Német-római Birodalom halála után azonban nem az egységes állam irányában fejlődött tovább, hanem kisebb területű államocskák hálózatává alakult át, és megindult a végső széttagolódás felé.

Miután 1187-ben Szaladin szultán (ur. 1174-1193) elfoglalta Jeruzsálemet, VIII. Gergely pápa felhívására Frigyes felvette a keresztet, és – Oroszlánszívű Richárd és II. Fülöp Ágost mellett – két év felkészülés után seregével megindult a Szentföld felé. A német-római császár szárazföldön Magyarországon, Bizáncon és Kis-Ázsián keresztül haladt célja felé, de 1190. június 10-én, a Kis-Örményországban található Szalef vizében életét vesztette. Haláláról ellentmondásos hírek maradtak fenn, egyesek szerint páncélostól zuhant a hegyi folyóba, mások leírása alapján szívroham végzett a jéghideg habok között a fürdőzésre vágyó császárral.

Barbarossa elvesztése nagy csapás volt a keresztes hadjárat számára, bár katonái uralkodójuk maradványaival tovább folytatták a – sikertelenül záruló – hadjáratot, hogy elhelyezzék maradványait a Szent Városban. Mivel a keresztesek végül nem foglalták el Jeruzsálemet, a legendás császár csontjainak végső nyughelye örök rejtély maradt az utókor számára.