Imre herceg első koronázása

Szerző: Porogi András

840 éve, 1182. május 16-án III. (Nagy) Béla király megkoronáztatta alig nyolcesztendős elsőszülött fiát, Imre herceget. Korábban a magyar királyoknak nem volt szokásuk, hogy még életükben megkoronázzák utódaikat, III. Béla előtt erre csak két példát említenek a krónikák. I. András király 1058-ban ötéves fiát, Salamont koronáztatta meg, csakúgy mint 1105-ben Könyves Kálmán a négyéves István herceget (a későbbi II. István királyt). Mind András, mind pedig Kálmán okkal tett így; fiuk trónöröklését akarták biztosítani olyan helyzetben, amikor testvéröccsük – Andrásnál Béla herceg (a későbbi I. Béla király), Kálmán esetében pedig Álmos herceg – pályázott a trónra. 

Az elsőszülött fiúk trónra kerülését, sőt életét fenyegető apai nagybácsik veszélyességéről III. Bélának is voltak személyes élményei. Gyermekként együtt menekült bátyjával, III. István királlyal apjuk testvérei, László és István hercegek elől – akik aztán II. László és IV. István néven ellenkirályként néhány hónapig bitorolták a trónt. 1182-ben III. Béla királynak is volt egy trónra ácsingózó öccse, Géza herceg, aki bár ekkor már öt esztendeje a király rabságában sínylődött, veszélyt jelenthetett Imre herceg öröklésére, ezért is alkalmazta Béla az Európában korántsem szokatlan megoldást, gyermekének megkoronázását. Ami viszont meglehetősen szokatlan volt: egy 1184-es forrás szerint Imrét apja másodszor is megkoronázta – ám arra nincs magyarázat, hogy erre miért volt szükség. 

Imre első, 1182-es koronázását pünkösd ünnepén a hagyományoknak megfelelően az esztergomi érsek végezte, valószínűleg Székesfehérváron. Ám hogy Miklós érsek milyen koronát tett a kis herceg fejére, arról nem szólnak a korabeli írások. Elképzelhető, hogy ez a korona a Szent Korona volt, amiként azt sem zárhatjuk ki, hogy a Szent Korona uralkodóink közül elsőként – ekkor vagy később – éppen Imre homlokát ékesíthette. 

A Szent Korona keletkezéstörténete mindmáig vitatott. Hogy pontosan mikor, milyen körülmények között, ki készíttette, illetve mikor és milyen változtatásokon ment keresztül, arról a mai napig számos elképzelés, hipotézis és spekuláció látott napvilágot, ám bizonyosat ma sem tudunk. A legelterjedtebb és legvalószínűbb magyarázat szerint két koronarészből, az alsó görög és a felső latin koronából (eredetileg talán Szent István király fejereklyetartója volt) illesztették össze meglehetős sebtében valamikor a 12. században, valószínűsíthetően III. Béla uralkodásának idején. A körülményeket figyelembe véve megállapítható, hogy ha III. Bélának volt módja, akkor feltétlenül lehetett oka is erre a beavatkozásra. 

Béla 1163-tól, tizenöt éves korától a bizánci császár, a baszileusz, Mánuel Komnénosz udvarában élt, ahol nemcsak új nevet – Alexiosz – és igényes görög nevelést kapott, de a fiúgyermekkel nem rendelkező Mánuel őt jelölte ki a bizánci császári trón örökösévé is. Szándékának megpecsételéseképpen Béla-Alexioszt a deszpotész címmel ruházta fel, és eljegyezte lányával, Máriával is. Mánuel idején Bizánc fényes nagyhatalom volt, a Római Birodalom dicsőségének örököse, ahol a kulturális fölény tudatában nemcsak a magyarokat, de a nyugati népeket is barbároknak tekintették. A bizánci uralkodó, a baszileusz pedig nemcsak egy király a többi között, hanem a királyok királya, aki – legalábbis elvileg – minden királyok felett uralkodik. Béla-Alexiosz négy éven keresztül – 17 és 21 éves kora között – erre a dicsőségre és hivatásra készült. 

Ám 1169-ben Mánuelnek váratlanul fia született, aki szintén az Alexiosz nevet kapta. Béla ezzel megszűnt a császári trón örököse lenni, megfosztották a deszpotész címtől, és a Máriával kötött eljegyzését is felbontották. Ez utóbbinak talán még örülhetett is, de a csalódása összességében óriási lehetett. Ám a sors csakhamar alkalmat nyújtott arra, hogy új ambíció támadjon benne: bátyja, III. István váratlan halála megnyitotta számára az utat a magyar trón felé. 

III. Béla 1172-től csaknem negyed századon át uralkodott és munkálkodott Magyarország megerősítésén és felvirágoztatásán. Az Árpád-kor egyik legsikeresebb uralkodójaként méltán érdemelte ki utódaitól a „Nagy” előnevet. 

1180-ban meghalt Mánuel császár, Bizáncban évekig tartó véres trónviszály bontakozott ki, a hatalomra kerülő Andronikosz lemészárolta Mánuel családját, így a törvényes örökös II. Alekszioszt is. III. Béla gyorsan kihasználta a helyzetet, visszafoglalta a horvát területek mellett a Szerémséget és Dalmáciát, sőt tovább is ment, 1183-ig birtokba vette a Bizánchoz tartozó Nist és Szófiát is. Aligha kétséges, hogy felidéződött benne a dicsőség régi ígérete. Nem is lett volna büszke fejedelmi alkat, ha nem látja maga előtt a jelenetet, amint a Hagia Sophiában a pátriárka a fejére helyezi a császári koronát. A bökkenő éppen ez lehetett: a polgárháborús helyzetben rendelkezésre állhat-e a császári korona, a kamelaukion? Ha valamikor, ekkor és ezért lehetett értelme új koronát alkotni. A bizánci császár koronájának fő jellegzetességei: felül félkörívben zárt; a záró félkör zenitjét kereszt tetézi; míg két oldalát halántékfüggők díszítik. A Szent Korona, ha nem is teljesen zárt, de egyéb jellegzetességeit tekintve zavarba ejtően hasonlít egy kamelaukionra. Béla ezzel az újonnan összeállított koronával a birtokában indulhatott Bizánc felé. 

Így történt-e vagy sem, aligha kideríthető. Annyi bizonyos, hogy amikor Bizáncban megölik a zsarnok Andronikoszt, és konszolidálódik a helyzet, III. Béla felelős államférfiként viselkedik: megáll és békejobbot nyújt az új császárnak, II. Izsáknak. Az új korona pedig, bármennyire hasonlít is a bizánci kamelaukionra, visszatér Székesfehérvárra, hogy azontúl a magyar királyok és az ország Szent Koronája legyen. Ezen a néven legelőször egy 1265-ös oklevélben említik. 

Mindez magyarázhatja Imre második koronázását is, amelyet az elsőtől talán éppen maga a korona különböztet meg. Bárhogyan is volt, Imre király 1202-es aranypecsétjén, elődeivel ellentétben, zárt koronával – a Szent Koronával – a fején ábrázoltatik.