Traianus római császár halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Traianus nagy tiszteletnek örvendett igazságossága, bátorsága és egyszerű életmódja miatt. Teste erős volt […] mivel a [köznépnek való] munkákban majdnem annyit fáradozott, mint a többi ember, és szellemi ereje tetőfokán állt, ezért nem jellemezte őt sem a fiatalok gondatlansága, sem az idős kor renyhesége. Sohasem irigykedett, és nem gyilkolt meg senkit, de kivétel nélkül megjutalmazta és felemelte az arra méltókat…”

(Cassius Dio római történetíró jellemzése Traianus császárról)

117. augusztus 8-án fejezte be életét Marcus Ulpius Traianus (ur. 98–117), akinek közel két évtizedes uralkodása szinte minden tekintetben a császárság fénykorának kezdetét jelentette. A Római Birodalom ebben az időszakban érte el legnagyobb területi kiterjedését, Traianus kormányzási képességeiről pedig többek között a provinciák pénzügyeinek rendbetétele, illetve infrastrukturális beruházások – újonnan épülő utak, hidak, kikötők, csatornák, középületek – sokasága tanúskodott. Uralkodói teljesítménye és személyisége miatt az utókor az „öt jó császár” egyikeként – a sorban a másodikként – őrizte meg őt emlékezetében.

Út Hispániából a hatalomig

Traianus Hispania Baetica provinciában, a mai Sevilla közelében fekvő Italica városában látta meg a napvilágot, az 53-as esztendőben. Bár a történetírók – pl. a fent idézett Cassius Dio – később életrajzaikban gyakran kiemelték, hogy az első Itálián kívülről származó uralkodó volt, a császár valójában felmenői révén erősen kötődött a félszigethez: ősei a második pun háború (Kr. e. 218–201) után települtek át a frissen meghódított tartományba. Az Ulpia nemzetségből elsőként Traianus édesapja futott be jelentős karriert. Az idősebbik Marcus a X. legio parancsnokaként részt vett a zsidók ellen vívott háborúban (Kr. u. 66–73), melynek fővezére, Flavius Vespasianus (ur. 69–79) időközben a császári trónt is megszerezte, és a következő években számos hivatalt adományozott korábbi beosztottjának. Az apa 70-ben elnyerte a consuli méltóságot, a patríciusok sorába emelkedett, majd az évtized végén az egyik legfontosabb provincia, – a Rómát fenyegető Pártus Birodalommal határos – Syria élére került.

Traianus katonai pályafutását édesapja kormányzósága alatt kezdte meg – tribunusként –, majd a ranglétrán fokozatosan feljebb lépve a 89-es esztendőben már egy Hispániában állomásozó legio parancsnokává nevezték ki. Éppen ebben az időszakban történt, hogy a zsarnoki kormányzásáról híres Domitianus (ur. 81–96) ellen Lucius Antonius Saturninus felkelést robbantott ki a Rajna mentén; a csapataihoz éppen megérkező Traianus azonnal a lázadók leverésére vonult, erői azonban túl későn érkeztek Germaniába ahhoz, hogy részt vehessenek az összecsapásokban. Ennek ellenére a császár nagyra értékelte a hadvezér buzgalmát, és 91-ben consuli hivatallal jutalmazta őt.

A népszerűtlen Domitianus a következő években is számos kegyben részesítette későbbi utódját, aki a rajnai és al-dunai provinciákban sikeresen védelmezte Róma határait a betörő barbárokkal szemben. Miután az uralkodó 96-ban összeesküvés áldozata lett, úgy tűnt, Traianus karrierje kedvezőtlen fordulat előtt áll, azonban a katonák körében élvezett népszerűsége miatt – amit állítólag annak köszönhetett, hogy a legionáriusok kemény napi feladataiból is kivette a részét – a senatus által trónra emelt idős Nerva (ur. 96–98) rászorult a támogatására. A gyermektelen császár – a hadsereg szimpátiájának elnyerése érdekében – 97-ben fiává fogadta a köztiszteletben álló hadvezért, így néhány hónappal később bekövetkező halálával megnyílt az út Traianus számára a főhatalom felé.

A bölcs és szerény államférfi…

Az újdonsült uralkodó szokatlan módon kezdte meg országlását: miután tudomást szerzett Nerva elhunytáról, még közel egy évet a határ menti provinciákban töltött, feltehetően azzal a céllal, hogy hatalmát az ott állomásozó legiók támogatása révén biztosítsa. Traianus 99. évi ünnepélyes bevonulása során is meglepetést okozott, ugyanis a feljegyzések szerint gyalogosan lépett be Róma városába, és útja során személyesen üdvözölte az őt fogadó senatus tagjait. Ez a gesztus már előrevetítette a szerény, alázatos uralkodó imázsát, aki – a korábban erőszakos módszerekkel kormányzó Domitianusszal ellentétben – tiszteletben tartja az ősi intézményeket, és alattvalóira mint szabad polgárokra tekint. A császár szélesebb társadalmi rétegeket is megnyert magának oly módon, hogy rövid időn belül megemelte a római plebs számára adományul juttatott gabona mennyiségét, a provinciákból érkező pénzajándékokat pedig visszaküldte azzal az utasítással, hogy a köz érdekében használják fel azokat.

Traianus ugyanakkor a látszat ellenére abszolút módon gyakorolta hatalmát, amit jól mutat, hogy a senatust rövid időn belül több provincia felügyeletétől is megfosztotta, és rendkívüli megbízottakat – ún. correctorokat – küldött a Római Birodalom minden szegletébe annak érdekében, hogy visszafogják a tartományi hivatalnokok és elöljárók mértéktelen költekezéseit. Ezen tisztviselők közé tartozott a híres polihisztor unokaöccse, az ifjabbik Plinius is, aki Bithyniában – Kis-Ázsia északnyugati részén – viselt hivatalt, és levelezése révén betekintést engedett az utókor számára Traianus politikájába. A későbbi történetírók munkáiban valósággal közhelyként szerepel azon megállapítás, hogy az uralkodó – ezzel is igazolva kiválóságát – képességeikhez mérten bánt alattvalóival, és az arra érdemeseket tüntette ki: bár a bölcs, részrehajlatlan államférfi alakját árnyalja az a tény, hogy a császár főként barátaival és rokonaival – pl. feleségével, Pompeia Plotinával és Lucius Licinius Surával – osztotta meg hatalmát, azt is ki kell emelni, hogy bőkezűen támogatta – az ún. alimenta révén – a szegény sorsú gyermekek és árvák oktatását, ezáltal pedig felemelkedési lehetőséget is kínált számukra.

Traianus – döntően a diadalmas dák hadjáratban zsákmányolt aranykincs és a pénzrontásból származó haszon felhasználásával – a birodalom egész területén nagyszabású beruházásokat hajtott végre: kereskedelmi- és hadiutakat építtetett, hidakat emeltetett – pl. a Vaskapu-szoros közelében a Dunán és a Tajo folyó felett –, valamint új kikötőket alakított ki annak érdekében, hogy Rómát még több élelemmel láthassa el. A császár a 2. századra milliós lélekszámú metropolisszá fejlődő városban is óriási építkezésekbe fogott. Minden korábbinál impozánsabb fórumot építtetett, a Quirinalis-domb lejtőjén kereskedelmi negyedet hozott létre, és új fürdőket nyitott, melyek – egy 109-ben átadott vízvezeték segítségével – több mint 60 kilométeres távolságból, a Bracciano-tóból nyerték vizüket.

A császár kevesebb, mint két évtizedes kormányzása alatt emelt pompás építmények közül – melyek döntő többsége a kor legkiválóbb szobrászának, a damaszkuszi Apollodórosznak a munkáját dicséri – néhány még napjainkban is áll: Traianus fóruma és a dák hadjáratok eseményeit domborműveken megörökítő márványoszlop – amely később az uralkodó síremlékéül is szolgált, és 1587 óta Szent Péter szobrát emeli a magasba – ma is hirdeti egy olyan férfi dicsőségét, akit már életében az optimus – legjobb – jelzővel ruháztak fel.

…és a tehetséges hadvezér

A későbbi nemzedékek nem csak a kiemelkedő államférfit tisztelték Traianusban, hanem a tehetséges hadvezért is, aki uralkodása alatt minden elődjénél és utódjánál messzebbre terjesztette ki a birodalom határait; katonai sikereit ugyanakkor beárnyékolja az a tény, hogy Róma idővel az általa meghódított területek kiürítésére kényszerült, amire keleten már örököse, Hadrianus (ur. 117–138) idején sor került. A császár első hadjáratát – 101–102 során – a Domitianust korábban fegyvernyugvásra kényszerítő dákok ellen vezette. Traianus a Decebal (ur. 87–106) felett aratott győzelem után gyorsan békét kötött a barbár királysággal, a dákok azonban a következő esztendőkben folytatták betöréseiket a határ menti provinciákba, és a Kárpát-medencében élő nomád törzsekkel szövetkezve próbálták megrendíteni a limes szilárdságát, ezért a császár három év után ismét háborút indított.

E második hadjáratot megelőzően épült fel – ugyancsak Apollodórosz tervei alapján – a Vaskapu-szorosnál húzódó Duna-híd, melynek köszönhetően Traianus legiói a 105-ös esztendőben villámgyorsan elözönlötték Decebal országát. Rendkívül véres harcok során a római seregek elpusztították a dákok királyi székhelyét, Sarmizagetusát, és valóságos hajtóvadászatot indítottak a szövetségesei által cserbenhagyott barbár uralkodó ellen, aki végül önkezével vetett véget életének. A hadjárat végeztével Traianus – Dacia néven – római provinciát szervezett a királyságból, mely a következő másfél évszázadban – egészen 275. évi kiürítéséig – bőséges arany- és ezüstforrásként szolgált Róma számára.

A dákok megsemmisítésével egy időben a birodalom délkeleti irányban is kiterjesztette határait. Miután a hűbéres – a mai Jordánia déli részén elhelyezkedő – Nabataeai Királyság uralkodója a 106-os esztendőben elhunyt, és utódlása bizonytalanná vált, a császár úgy döntött, beolvasztja a területet, és a jövőben közvetlenül ellenőrzi majd az Arab-félszigetre tartó karavánutakat. Egyes kutatók úgy vélik, a pártusok rovására végrehajtott későbbi hódításokat is hasonló gazdasági cél – az indiai és kínai kereskedelemből származó busás haszon reménye – motiválta; ezzel szemben az antik történetírók a keleti hadjáratot inkább Traianus fékezhetetlen becsvágyával magyarázták, aki a Perzsa-öböl partján állítólag amiatt panaszkodott, hogy túlságosan idős már Nagy Sándor (ur. Kr. e. 336–323) teljesítményének megismétléséhez.

A pártusok elleni háború azután robbant ki, hogy a rivális birodalom a 113-as esztendő során felrúgta a Rómával kötött szerződést, és saját vazallusát ültette az ütközőállamként szolgáló Arménia trónjára. Traianus erre válaszul a következő évben megszállta – és annektálta – a kaukázusi királyságot, majd dél felé vonult, és 115 során meghódította egész Mezopotámiát. A római hadak az ellenség fővárosát, Ktesziphónt is elfoglalták, és egészen az Iráni-fennsíkra vezető hegyláncokig feldúlták a Pártus Birodalmat, az új szerzemények megtartásának esélye azonban már a császár életében csekélynek tűnt. A – sebtében megszervezett – keleti provinciákban fellángoló felkelések és a diaszpórában élő zsidóság lázadása miatt Traianus hamarosan arra kényszerült, hogy visszavonuljon az Eufráteszen túlra, ráadásul a hosszú hadakozás során egészsége is megromlott, ezért 117 tavaszán úgy döntött, Rómába hajózik.

A császár ezen utazás során, 117. augusztus 8-án hunyt el a kis-ázsiai Selinus városában. Mivel házassága gyermektelen maradt, trónját a keleti hódításokról később lemondó Hadrianus örökölte, aki távoli rokonságban állt az uralkodóval, és édesapja halála után az ő pártfogásában nevelkedett. Utóbb elterjedt a szóbeszéd, hogy az utódlásban valójában nem a haldokló Traianus, hanem felesége, Pompeia Plotina akarata érvényesült; bárhogy is történt, Hadrianus akadálytalanul vehette át a hatalmat, és később őt is az „öt jó császár” közé sorolták, akiknek Machiavelli szerint „nem volt szükségük praetorianus egységekre, vagy számtalan legióra a biztonságukhoz, hanem jó életük, alattvalóik jóakarata és a senatus szeretete védelmezte őket.”