A pápa elismeri a Templomos Lovagrendet

Szerző: Tarján M. Tamás

1128. január 13-án, a troyes-i zsinaton ismerte el II. Honorius pápa a Templomos Lovagrend megalapítását, melyet 10 évvel korábban Hugues de Payens szervezett meg a Szentföldön. „Krisztus szegény lovagjai” eredetileg mindösszesen kilencen voltak, a pápai engedélynek és a későbbi privilégiumoknak köszönhetően azonban a rend villámgyors terjeszkedésbe kezdett, a 13. század közepére pedig példátlan pénzügyi és politikai hatalmat összpontosított a kezében.

A 11. század végén, az első keresztes hadjárat megindításának időszakában egy új keresztény ideál terjedt el Európában, ami az iszlám visszaszorításáért harcoló ibériai államokban született meg: ez volt az úgynevezett miles Christi, azaz Krisztus katonájának az eszménye, aki fegyverrel kelt a hit védelmére. A kereszténység „bajnokai”, a lovagok aztán a szentföldi háborúk során sajátos közösségekbe, rendekbe tömörültek, ahol szigorú regula szerint éltek, ugyanis katonai és szerzetesi fegyelmet tartottak egyszerre. Az első ilyen szervezetet az eredetileg betegápolással foglalkozó johanniták alapították Ispotályos Rend néven, annak működését pedig II. Paszkál pápa ismerte el, 1113-ban. Vélhetően a János-rendi lovagok szolgáltak példaképül Hugues de Payens számára, aki nyolc társával együtt 1118-ban hozta létre a későbbi Templomos Rend magját.

A rend tagjai esküvel fogadták, hogy azontúl szegénységben, engedelmességben és tisztaságban élnek majd, közben pedig segítik és védelmezik a Szentföldre érkező zarándokokat. A kilenc lovag apró szövetsége hamarosan gyors növekedésnek indult, ugyanis nem sokkal azután, hogy fogadalmat tettek a jeruzsálemi latin pátriárka előtt, II. Balduin király (ur. 1118-1131) nekik adományozta Salamon templomának egyik szárnyát. Az uralkodó nagylelkű ajándéka vélhetően jó ajánlólevél volt, hiszen a következő évtizedben a tagok létszáma tovább növekedett, és a közösség komoly hírnévre tett szert Európában. Miután pedig a keresztesek többsége francia földről érkezett, „Krisztus szegény lovagjainak” jelentős hányada is ebből a nációból származott, tehát nem véletlen, hogy a rend 1128. január 13-i elismerésére éppen Troyes-ban került sor.

Az egyház különösen nagy becsben tartotta a szerveződő Templomos Rendet, ugyanis annak reguláját maga Clairvaux-i Szent Bernát készítettek el, II. Ince pápa pedig 1139-ben számos kiváltságban részesítette a lovagokat. A templomosok birtokai és rendházai azontúl mentesültek a tizedfizetés terhe és a püspökök befolyása alól, a lovagok pedig jogot nyertek a templomépítésre és a káplánválasztásra is. Róma segítségének köszönhetően a templomosok a 12. század közepétől fogva Európát is meghódították, Franciaország után Angliában, a Mediterráneum partvidékén és Magyarországon számos további rendházat emeltek, miközben szervezetük is kiteljesedett.

A lovagok mellett hamarosan mind több fegyverhordozó és pap vállalt szolgálatot, akik a rend elitjének fegyverzetéről, illetve lelki üdvéről gondoskodtak. Kialakultak a bestseller-irodalomnak köszönhetően ma is ismert tisztségek, vagyis – a johanniták példájára – a templomosok élére egy nagymester került, akit szükség esetén a sénéchal helyettesített. A lovagrend jelentősebb központjai, kastélyai és birtokai – csakúgy, mint a szerzetesrendek esetében – tartományi hierarchiába szerveződtek, és az évente összehívott generális káptalanon keresztül kapcsolódtak a szentföldi centrumhoz.

A Templomos Rend azonban nem csak vállalt feladataiban könyvelhetett el komoly sikereket, sőt, igazi „profilja” az évtizedek során gyökeresen megváltozott, hiszen a lovagok a politikában és a gazdaságban is komoly befolyásra tettek szert. Az előbbi jelenség azzal magyarázható, hogy a pápai adománylevélnek köszönhetően a templomos birtokok szinte önálló államot képeztek az egyes királyságok területén, de az is fontos tényező volt, hogy szigorú regulájuk miatt a pápák és a koronás fők szívesen alkalmazták a lovagokat bizalmi állásokban. Tekintélyüket és hatalmukat kiválóan jelzi, hogy 1222 után például II. András (ur. 1205-1235) is őket bízta meg Aranybullája egy példányának megőrzésével. Ez a roppant politikai befolyás aztán idővel páratlan gazdasági erővel társult, ami abból eredt, hogy a lovagrend szervezete behálózta Európát, a Földközi-tenger medencéjében szinte mindenütt fellelhető rendházak pedig ideálisnak bizonyultak a kor pénzügyi tranzakcióinak lebonyolítására.

A templomosok ezzel együtt uralkodók és pápák sokaságának nyújtottak kölcsönt – a rendet felszámoló IV. (Szép) Fülöp francia király (ur. 1285-1314) is hozzájuk fordult hitelért –, a folyamatosan érkező adományoknak köszönhetően pedig más úton-módon is gyarapodtak. „Krisztus szegény lovagjainak” társasága a 13. század közepére Európa leggazdagabb szervezete lett, mely a keresztes háborúk iránti lelkesedés lankadása nyomán már csak külsőségeiben kötődött a Szentföldhöz. Miután 1291-ben az utolsó keresztény erőd, Akkon is muszlim kézre került, ez a kapocs is elveszett, a tekintélyvesztéssel egy időben pedig a rendnek IV. (Szép) Fülöp személyében komoly kihívója akadt.

A tehetséges uralkodó két okból nem szívelte a templomosokat: először is, centralizálni kívánta Franciaországot, amiben az önálló kincstárat, saját hadsereget fenntartó lovagrend nagymértékben gátolta őt. Nem szabad azonban megfeledkezünk arról sem, hogy Szép Fülöp korábbi háborúi nyomán úszott az adósságban, amit a pápai hatalom és Anglia megtörésére törekvő király nem nagyon tudott, de nem is akart visszafizetni a templomosok számára. A francia uralkodó ezen okokból kifolyólag az 1300-as évek elején – egy kathar eretnek férfi vallomásának ürügyén –   komoly nyomást gyakorolt a pápaságra annak érdekében, hogy a Szentföldről kiszoruló rend végre feloszlatásra kerüljön. Fülöp propagandája a szodómia, az istenkáromlás és bálványimádás mellett még számos váddal igyekezett befeketíteni a lovagokat, miután pedig az 1305-ben trónra lépő pápa, V. Kelemen francia volt, és – elsőként az egyházfők közül – Avignon városában alakította ki székhelyét, a király egyházra gyakorolt befolyása drasztikus mértékben megnőtt. Az eljárást ellenző Kelement végül 1307-re sikerült rákényszeríteni az eljárás megindítására, ez év október 13-án pedig Szép Fülöp lefogatta a rend tagjainak jelentős részét, elkobozta vagyonukat, és koncepciós pert rendezett a templomosok elítélésére.

A pápa az 1311-12-es vienne-i zsinaton kiadott Vox in excelso kezdetű bullával kapitulált a király akarata előtt, két évvel később, Jacques de Molay nagymester máglyára küldése után pedig a templomosok eltűntek a föld színéről. Francia nyomásra V. Kelemen valamennyi keresztény uralkodót utasította a rend helyi szervezeteinek felszámolására, ami Portugália kivételével minden országban végbe is ment. A Templomos Rend szárnyalását tehát villámgyors összeomlás követte, ami természetszerűleg komoly szerepet játszott a későbbi legendák keletkezésében. Az emberek évszázadokon át kutatták a templomosok mesés kincseit, napjainkban pedig bestseller-írók szereznek mérhetetlen vagyont azzal, hogy felelevenítik és tovább színezik a rend izgalmas és rejtélyes történetét.