A wormsi konkordátum megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Én, Callixtus püspök, Isten szolgáinak szolgája, biztosítom szeretett fiam, az Isten kegyelméből római császárként uralkodó Henrik számára, hogy a német királyság püspökei és apátjai, akik a német királysághoz tartoznak, az ő jelenlétében választassanak meg, szimónia és erőszak nélkül.” (Részlet a wormsi konkordátumból)

1122. szeptember 23-án kötötte meg II. Callixtus pápa és V. Henrik német-római császár (ur. 1106-1125) a wormsi konkordátumot, melyben a legfőbb egyházi és világi méltóságok kompromisszumos megoldással próbáltak véget vetni a több évtizede dúló invesztitúraharcnak. A konkordátum értelmében ezentúl az egyházi elöljárókat a pápa és a császár közösen iktatta be, előbbi az egyházi, míg utóbbi a világi hatalom jelképeit adta át a kinevezett klerikusoknak.

A középkori Európa hatalmi struktúrája a Római Birodalom mintájára született meg, ugyanis ott a keresztény érában a legfőbb világi hatalmat a császár birtokolta, miközben a római püspök – a pápa – lett a legfőbb spirituális vezető. A két főhatalom rivalizálása már a Nyugatrómai Birodalom bukása után megkezdődött, de a gyakorlatban végül úgy alakult, hogy keleten – az 1054-ben elszakadó ortodox területeken – a császár, míg nyugaton inkább a pápa fősége érvényesült. Ez a felállás Nagy Károly (ur. 768-814) császárrá koronázásával aztán mindörökre megváltozott, de a restaurált Római Birodalom, vagy a pápaság gyengélkedése folytán a két rivális hatalom összecsapása egészen a 11. század közepéig váratott magára.

Az erőviszonyok időközben olyannyira eltolódtak, hogy I. Ottó (ur. 936-973) és a Szász-dinasztia uralma idején a császárok számos alkalommal még a pápaválasztás eredményét is sikerrel befolyásolták, és az egyébként igencsak korrupt procedúra során úgy iktatták be Róma főpapját, mint a birodalom bármely másik püspökét. Ez a tendencia III. Henrik császár (ur. 1039-1056) halála után fordult meg, amikor II. Miklós pápa – 1059-ben – az egyházfő megválasztásának jogát a bíborosok testületére ruházta; másfél évtizeddel később, VII. Gergely idején aztán a megerősödött pápaság már a világi hatalom alávetésére is kísérletet tett.

Az invesztitúraharcnak nevezett küzdelem a püspökök és más egyházi vezetők – érsekek, apátok, stb. – beiktatása után kapta a nevét, ugyanis ebben a kérdésben az uralkodó és a pápa egyaránt illetékes volt; a klerikusok spirituális szempontból Róma alárendeltjei voltak, másfelől azonban az egyes egyháztartományok és apátságok birtokai a világi uralkodók adományaiból származtak. A pápák az előbbi, a koronás fők pedig az utóbbi érvre hivatkozva követelték maguknak a kinevezés jogát, ezen keresztül pedig az egyház feletti rendelkezést is igyekeztek kisajátítani.

Az invesztitúraharc tehát valójában nem csak a császárság és a pápaság küzdelme volt, ugyanakkor mégis az ő szembenállásuk volt a legfontosabb, hiszen a német-római császár – a római augustusok örököseként – Európa legelső világi tekintélye volt, sikerei vagy kudarcai pedig meghatározták a küzdelem állását. A birodalom feje – olykor a gyakorlatban is, de inkább csak jelképesen – ezzel együtt Rómát is uralta, ennek nyomán pedig a pápaválasztásban is igyekezett érvényesíteni akaratát. Vagyis, az invesztitúraharcot mégis joggal nevezhetjük a pápaság és császárság hatalmi küzdelmének, hiszen az egyházfő kinevezésére a magyar, francia vagy angol király aligha formálhatott volna jogot.

A küzdelem VII. Gergely, a szigorú gregorián reformokat meghirdető egyházfő idején lépett legintenzívebb szakaszába, ugyanis a pápa az 1075-ben kiadott Dictatus Papae kezdetű dekrétumban kinyilvánította hatalmának egyetemességét, és az egyházat érintő döntéseket kizárólag magának és a klérusnak tartotta fenn. Gergely ezenfelül még arra is jogot formált, hogy letehesse a császárokat trónjukról, ezért az akkor uralkodó IV. Henrik (ur. 1056-1106) „viszonzásul” az 1076-os wormsi birodalmi gyűlésen megfosztotta őt hatalmától. Gergely és Henrik aztán a következő években változatos küzdelmet vívott, ugyanis a kiközösített császár hatalma megtartása érdekében hamarosan arra kényszerült, hogy hóban-fagyban – mezítláb – a pápa elé járuljon, és vezekléssel nyerje el bocsánatát.

A híres Canossa-járás ugyanakkor – a hiedelemmel ellentétben – nem békét, hanem még ádázabb küzdelmet hozott, melynek végén Henrik fegyverrel űzte el Gergelyt az Örök Városból, és – III. Kelemen személyében – ellenpápát ültetett a helyére. Bár ez alkalommal a császár kerekedett felül, az ő győzelme is tiszavirág-életűnek bizonyult; a világi és egyházi főhatalom világuralmi küzdelme eldöntetlen maradt, mivel egy-egy aprócska vagy nagyobb siker csak tovább erősítette a másik fél revánsvágyát.

A wormsi konkordátum megkötéséig eltelt fél évszázad során aztán a történelem gyakorta megismételte önmagát: 1102-ben például II. Paszkál pápa is kiátkozta az idős IV. Henriket, akinek fia, V. Henrik viszont 1111-ben Paszkált ejtette fogságba. Ez az állandó küzdelem ugyanakkor nem csak a birodalom stabilitását döntötte romba, de a német területek fejlettségét is visszavetette: a 11. század közepéig ugyanis Európa szellemi központja Németország volt, az állandó zűrzavar nyomán azonban ezt a szerepet mindinkább Itália és Franciaország vette át. Az invesztitúraharc következményeként a század végén olasz és francia földön alapították meg az első egyetemeket, amire német földön aztán egészen a 14. századig kellett várni. A sok évtizedes küzdelembe időközben a riválisok is belefáradtak: V. Henrik 1111-es akciója után belátta, hogy nincs a kezében olyan eszköz, amivel a pápai világuralmi törekvéseket letörhetné, ezért az évtized végén tárgyalásokat kezdeményezett II. Callixtusszal, 1122-ben pedig Wormsban megkötötte vele a később nevezetessé vált konkordátumot.

A wormsi katedrálisban közzétett megegyezés értelmében a pápa és a császár feladták addigi ambícióikat, és megosztották egymás között az invesztitúra jogát. Ezentúl az egyházfő adta át a kinevezett püspököknek a gyűrűt és a pásztorbotot – ezek a spirituális hatalom szimbólumai –, a jogarral pedig az uralkodó iktatta be birtokaikba az új elöljárókat. Ez a megegyezés szinte teljes egészében az 1107-es londoni konkordátumra épült, melyben I. Henrik angol király (ur. 1100-1135) hasonló egyezséget kötött II. Paszkállal; a császár és a pápa kompromisszumának ugyanakkor messzemenő politikai következményei voltak, hiszen ez a megállapodás szimbolikus egyensúlyt teremtett az egyházi és világi hatalom között.

A wormsi konkordátum természetesen – a korábbi megegyezésekhez hasonlóan – nem hozott tartós békét, a világuralomért folytatott harc III. Sándor és Barbarossa Frigyes (ur. 1152-1190), illetve III. Ince, IX. Gergely és II. Frigyes (ur. 1212-1250) szembenállása nyomán újra és újra kiújult, és egészen az „avignoni fogság” idejéig elhúzódott, amikor a két hatalmi centrum – Róma és a császárság – egyaránt lehanyatlott. Ennek ellenére a konkordátum aláírását mégis jelentős eseménynek kell értékelnünk; nem csak azért, mert a legfontosabb gyakorlati kérdésekben modus vivendit talált, hanem azért is, mert először vette számba azt a lehetőséget, hogy a világi és egyházi szféra szétválasztható, és alkalmasint szét is választandó.