Gellért vértanú püspök szentté avatása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem követtük a szónokok zajongásait és áradozásait, akik csak a szavak szépségét hajhásszák, nem pedig a hittitkok erejét.”
(Szent Gellért: Deliberatio)

1083. július 26-án avatták szentté Gellért csanádi püspököt, aki István (ur. 997-1038) uralkodása alatt, velencei földről érkezett hazánkba. A Vata-féle pogánylázadás idején mártírhalált szenvedő férfi szentföldi zarándoklatát megszakítva vállalta a magyarországi egyházszervező munkát, és idegen származása ellenére később egyik legnépszerűbb „nemzeti” szentünk lett.

Szent Gellért eredetileg Giorgio Sagredo néven, egy gazdag kereskedőcsalád gyermekeként született Velence városában. A fiú már öt esztendős korában a San Giorgio Maggiore-szigeten található bencés kolostorba került, miután látszólag gyógyíthatatlan betegségbe esett; szülei megfogadták, hogy ha a barátok imáinak köszönhetően Giorgio életben marad, Isten szolgálatába adják őt. A gyermek utóbb szerencsésen felépült, így a velencei szigeten fekvő Benedek-rendi apátság falai között kezdte meg tanulmányait. Az ifjú szerzetes azután változtatta a nevét Gellértre, miután édesapja – akit szintén így hívtak – 995-ben szentföldi zarándoklatra indult, és nem sokkal a partraszállást követően elesett az arabok elleni harcban. A fiatalember hamarosan édesanyját is elveszítette, és örökségéről lemondva az imádságnak és a tanulásnak szentelte életét: kivételes tudása nyomán 25 éves korában a monostor perjelévé lépett elő, majd tanári állást kapott a bolognai kolostori iskolában. Gellért hét esztendő után, 1012-ben tért vissza a velencei rendházba, ahol elöljárója, Vilmos halála után őt választották meg apátnak. A férfi három évig viselte ezt a tisztséget, ezután azonban feltámadt benne a vágy, hogy édesapja példáját kövesse és a Szentföldön terjessze a keresztény hitet. 1015-ben Gellért lemondott a kolostor vezetéséről, és hajóra szállt, ám az út elején vihar tört ki, így csupán az adriai Szent András-szigetig jutott.

Gellért több hétig rostokolt a sziget bencés rendházában, és ez idő alatt megismerkedett Razina pannonhalmi apáttal, aki igyekezett őt István király udvarába csábítani. A férfi makacsul kitartott úti célja mellett, de Razina rábeszélésére hajlandó volt Magyarországra jönni, hogy a hazánkon áthaladó zarándokútvonalon jusson el a Szentföldre. A legenda szerint Gellért 1015 májusában érkezett meg Mór pécsi püspökhöz, majd – Razina, Mór és Asztrik pécsváradi apát társaságában – onnan Fehérvárra ment tovább. A király és későbbi kiváló püspöke állítólag éppen Nagyboldogasszony ünnepén találkozott először, a velencei férfi aznapi prédikációja pedig arra ösztönözte Istvánt, hogy rábízza fia, Imre nevelését. Gellért egy isteni látomás hatására hajlandó volt lemondani szentföldi terveiről, és végül hét évig maradt a királyi udvarban; minden jel arra utal, hogy a tanult szerzetes ez idő alatt diplomáciai feladatokat is kapott, így például az 1010-20-as évek fordulóján Franciaországban is megfordult. Miután Imre herceg betöltötte 15. életévét, nevelője a Balaton-felvidék erdőségeibe, Bakonybélre vonult vissza, hogy remeteségében az írással foglalkozhasson. Az ottani kolostorban születtek meg Gellértnek a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János első leveléhez szóló magyarázatai, melyek utóbb sajnos nyomtalanul elvesztek.

Az ekkor már köztiszteletben álló szerzetes egészen addig élvezhette Bakonybél nyugalmát, míg István hadvezére, Csanád 1028 körül legyőzte a Maros környékét uraló Ajtonyt. A nemzetségfő halálával a király nem csak államába, de az egyházszervezetbe is igyekezett betagolni ezt a területet, ahol korábban inkább bizánci kulturális hatás érvényesült. István a feladatra Gellértet találta a legalkalmasabbnak, aki 1030 táján hatalmas szervező munkába fogott: mindenekelőtt az új püspökség területét hét esperességre osztotta, majd templomokat építtetett és káptalani iskolát alapított, ahol a legenda szerint a magyarok mellett német, sőt francia diákok is tanultak. Az energikus főpap eközben írói munkásságát sem adta fel, élete fő műve, a Deliberatio – mely a Nabukodonozor által kemencébe dobatott három ifjú megszabadulásának bibliai történetén alapszik – már Marosváron született meg. A legenda szerint Gellért bejárta a püspökség területét, tömegesen térítette meg az ottani magyarokat, hirdette az igét és gyógyításaival számos csodajelet vitt végbe.

A klerikus munkájában mindenkor élvezte István támogatását, miután azonban első királyunk 1038-ban befejezte életét, fokozatosan szembekerült annak örököseivel. Gellért Orseolo Péter (ur. 1038-1041/1044-1046)és Aba Sámuel (ur. 1041-1044) alatt sem rejtette véka alá véleményét: az előbbi királyt azért kritizálta, mert idegenpártoló politikájában veszélyt látott a fiatal magyar egyházra nézve – tudniillik el akarta kerülni, hogy hazánkban a kereszténységet „idegen vallásként” könyveljék el –, István sógorával pedig azután szállt szembe, hogy Aba Csanádon 50 főurat meggyilkoltatott. A püspök 1044 húsvétján megtagadta a koronázást királyától, és megjósolta, hogy a véreskezű uralkodó még abban az évben elveszíti hatalmát. Mint ismeretes, a ménfői csata valóban Aba Sámuel bukását és – az utóbb császári hűbéressé süllyedő – Orseolo Péter visszatérését eredményezte, a következő két év azonban újabb nehézségeket tartogatott Gellért számára. A püspök elkeseredett harcot vívott a fiatal magyar egyházért, amelynek megóvása érdekében 1046-ban, a Vata-féle pogánylázadás kitörése után Fehérvárról Vazul fiai elé indult. Állítólag tisztában volt azzal, hogy sohasem találkozhat a hazatérő hercegekkel. A halála előtti estén, Diósdon megjósolta útitársainak vértanúságát, amit 1046. szeptember 24-én, a mai budapesti Szabadság híd közelében szenvedett el. Ezen a napon Gellért pogány magyarokkal találkozott össze a dunai révnél, akik a kereszténység iránti gyűlöletüktől vezetve egy kordéra kötötték, és a Kelen-hegyről a mélybe taszították a püspököt, majd a Duna partján a fejét is betörték.

A mártírt először a pesti Boldogasszony-templomban – a mai Belvárosi Plébániatemplom helyén – temették el, majd testét Csanádra szállították, ahol rövid időn belül jelentős Gellért-kultusz alakult ki. A velencei származású férfi magyarországi munkássága idején elévülhetetlen érdemeket szerzett a hazai egyházszervezet megerősítésében, Európához fűződő kulturális kapcsolataink kibővítésében, iskolaalapítóként, íróként pedig személyesen is sokat tett azért, hogy a nyugati műveltség önálló gyökeret eresszen a Kárpát-medencében. Gellért Imre nevelőjeként a keresztény államhatalom megszilárdításában is szerepet vállalt, még úgy is, hogy a herceg később nem léphetett édesapja örökébe. E nagyszerű életpályát látva nem is lepődhetünk meg azon, hogy 1083-ban, amikor Szent László király (ur. 1077-1095) közbenjárására Istvánt és Imrét, valamint Zoárd és Benedek nyitrai remetéket is szentté avatták, Gellért is ebben a különleges kegyben részesült. A források szerint a csanádi püspök kanonizációjára körülbelül tíz nappal a Zobor-hegyi szerzetesek felemelése után, július 26-án került sor Csanádon, ahol a 14. század végéig őrizték ereklyéit. A szent földi maradványait később Murano egyik templomába szállították, kultusza azonban továbbra is jelentős maradt Magyarországon: a közvélemény napjainkban is István egyik legtehetségesebb „segítőtársának” tartja őt, az ország fővárosának egyik nevezetes pontja, a Gellért-hegy pedig mindmáig őrzi vértanúságának emlékét.