A manzikerti csata

Szerző: Tarján M. Tamás

1071. augusztus 26-án vívták IV. Rómanosz bizánci császár (ur. 1068-1072) és Alp Arszlán szeldzsuk szultán (ur. 1064-1072) hadai a manzikerti ütközetet, mely során a törökök győzedelmeskedtek, sőt, még a császárt is foglyul ejtették. A vereséggel tovaszállt a Bizánci Birodalom győzhetetlenségi nimbusza, a szeldzsukok pedig hamarosan mélyen benyomultak Kis-Ázsiába.

A szeldzsuk török törzsek a 11. század közepén jelentek meg a Bizánci Birodalom előterében – Irán és a Kaukázus hegyei között –, és hamarosan elfoglalták a császárság határszélen álló erődítményeit. Időközben, IX. Konstantin (ur. 1042-1055) halálát követően, a „keleti Róma” hanyatlásnak indult, így a szeldzsukok meghódíthatták Örményországot, majd a bizánci fennhatóság alá tartozó Caesareát is. 1068-ban aztán IV. Rómanosz lépett a császárság trónjára, aki komoly reformokba kezdett a közigazgatásban és a hadseregben, közben pedig háborút hirdetett a pogányok ellen. Bizáncnak azonban időre volt szüksége a felkészüléshez, ezért az uralkodó 1068-ban és 1071-ben is békét kötött a szeldzsukokkal; igaz, második alkalommal már az volt a célja, hogy gyanútlan ellenfelétől visszafoglalhassa a keleti erődöket, többek között Manzikertet is. A császár az 1071-es év során – bizánci reguláris egységekből, varég, besenyő, német és francia zsoldosokból – majdnem 50 000 fős haderőt szervezett, és még az év tavaszán megindult kelet felé.

Rómanosz – némileg érthetetlen módon – egyik legkevésbé lojális tábornokát, Dukász Andronikoszt tette meg alvezérének, ennek következtében az út során nem csak a császár mérhetetlen fényűzése, de az állandó belső torzsalkodások is szétzilálták a sereget. Nyár elejére Rómanosz hadai átkeltek a Halüsz folyón, és Theodosziopolisznál táboroztak le; az alvezérek nagy része itt akarta bevárni a törököket, a császár azonban minden ellenvélemény dacára tovább nyomult kelet felé, hogy gyorsan visszavehesse Manzikert és Khilat erődjét. Az uralkodó szentül meg volt győződve arról, hogy Alp Arszlán éppen Egyiptom ellen hadakozik, ezért megosztotta hadait: maga egy 20 000 fős csapattal elindult Manzikert felé, egy másik ugyanekkora seregtestet pedig – Joannész Tarkhaneiotész vezetésével – a másik vár ostromára küldött. Andronikosz feladata a tartalék és az utóvéd irányítása lett.

Rómanosz tévedett, amikor azt hitte, hogy becsapta a szultánt, ugyanis a törökök nagyon is számítottak az érkezésére; Alp Arszlán személyes vezetése alatt mintegy 50 000 török harcos gyülekezett az örmény hegyek mögött, várva, hogy lecsaphasson az elbizakodott bizánciakra. A gyors nomádok átláttak Rómanosz szándékán, és feltehetően a Khilat felé előrenyomuló sereget verték meg először – annak vezére, Tarkhaneiotész ugyanis a birodalom belsejében bukkant fel legközelebb –, majd augusztus 23-án megtámadták a Manzikertet elfoglaló császár előőrsét is. Rómanosz ekkor még mindig nem hitte, hogy komoly haderővel van dolga, ezért csak lovasságát küldte ki, de az gyakorlatilag megsemmisült a szeldzsukok elleni küzdelemben. A császár csak ezután döbbent rá, hogy Alp Arszlán főseregével került szembe, és kétségbeesetten próbált utánpótlást szerezni Tarkhaneiotésztól, de az addigra már messze járt; válságos napok következtek, mivel az uralkodó török zsoldosai dezertáltak, a németeket fosztogatás miatt szétzavarták, a Rómanosz pedig még mindig nem tudta, hogy a környező dombok mögött hol keresse az ellenséget.

Az uralkodó végül augusztus 26-án elhatározta magát, hadrendbe állította seregét, és megindult Arszlán ellen, de a hadmozdulatok során gyakorlatilag végig ki volt szolgáltatva alvezérei engedetlenségének, tehetségtelenségének és a nomádok taktikai fölényének. A támadás során a szeldzsukok folyamatos nyílzáporral ritkították a bizánciak sorait, miközben – félkör alakba rendeződve – egyre mélyebbre csalták az ellenséget a hegyek közé. Rómanosz hadai tehetetlenek voltak, mert az ellenséges lovasság állandóan kitért előle, miközben a legjobb bizánci egységeket megtizedelték a szeldzsuk íjászok. Közben leszállt az este, és a császár visszavonulót fújt, jobbszárnya azonban félreértette a parancsot, és egyenesen nekirontott a törököknek; ekkor már a balszárny és Andronikosz régen megfutottak a csatából, így augusztus 26-a éjszakáján, néhány órás elkeseredett küzdelmet követően, maga a bekerített császár is Alp Arszlán fogságába esett.

Bár a manzikerti vereség végzetes katasztrófaként maradt meg a bizánci – és a görög – emlékezetben, a valóságban a veszteségek enyhék voltak, mivel Rómanoszt vezérei cserben hagyták, hű katonái közül pedig sokan elmenekülhettek az éj sötétjében. A fiaskó inkább lélektani szempontból volt jelentős, mivel a császár az ellenség kezébe került, és a bizánci főseregek komoly kudarcot vallottak. Rómanosz végül szeldzsuk fogságban halt meg, a trónt pedig VII. Mihály (ur. 1071-1078) foglalta el, akinek uralkodása súlyos válságidőszak volt Bizánc számára; az ezeréves Római Birodalom nimbusza valójában csak a csata után veszett el, mivel a nomádok ellenállás nélkül elfoglalhatták Kis-Ázsia nagy részét. Manzikert jelentősége nem csak abban rejlett, hogy az 1095-ben meginduló keresztes háborúk legfőbb előzménye volt, hanem abban is, hogy a török törzsek ezen győzelmük eredményeként telepedhettek le mai hazájukban.