I. Béla magyar király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Békességgel országolt, ellenség nem zaklatta, nemzetének javát kereste. Egyebek közt okosságának adta bizonyságát abban, hogy pénzt veretett, nagy érméket színtiszta ezüstből, és az eladó portékák árát szabott mérték szerint a bölcsen intézkedő elme igaz méltányosságával állapította meg. Nem tűrte, hogy a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől.”
(A Képes Krónika jellemzése I. Béláról)

1063. szeptember 11-én hunyt el I. Béla király (ur. 1060-1063), a Szent István (ur. 997-1038) által megvakíttatott Vazul gyermeke, aki fivére, I. András (ur. 1046-1060) legyőzése után három évig ült Magyarország trónján.

Az uralkodó a krónikák szerint Géza nagyfejedelem (ur. 973-997) testvérének, Mihálynak az ágából származott, akinek fia, Vazul három gyermeket nemzett: Andrást, Bélát és Leventét. A középkori szerzők által alkalmazott sorrend alapján később az a vélemény terjedt el a történészek körében, hogy a három fiú közül Béla volt a második, ám egyes utalások arra engednek következtetni, hogy valójában Levente született először, és csak korai halála – tehát viszonylagos „jelentéktelensége” – okán szorult az utolsó helyre. A három herceg fiatalkoráról kevés információval rendelkezünk: a krónikák Vazul megcsonkításának bemutatásakor már serdülőkorban lévő fiatalemberekről beszélnek, akiket az apjukat sújtó szörnyű ítélet után István az ország határain kívülre száműzött. Ennek alapján a kutatók 1015–20 közé teszik Béla születését.

A hercegek a források szerint előbb Csehországban, majd II. Mieszko lengyel fejedelem (ur. 1025-1031/1032-1034) udvarában kerestek menedéket, ahonnan András és Levente hamarosan áttelepült a Kijevi Nagyfejedelemség területére, a harmadik testvér azonban az uralkodó szolgálatába szegődött. Feltételezéseink szerint Béla Lengyelországban vette fel a kereszténységet, majd több háborút vívott a fejedelmek oldalán, és érdemei elismeréséül később Mieszko leányának, Richeza hercegnőnek a kezét is elnyerte. A férfi egészen 1048-ig a lengyel udvarban tartózkodott, ekkor azonban a két évvel korábban királlyá koronázott I. András hazahívta fivérét, hogy segítőtársául legyen az ország konszolidálásában.

Az uralkodó a hazatérő Bélára bízta a királyság területének egyharmadát, melyet az öcs egészen 1057-ig, I. András idősebbik fiának, Salamonnak (ur. 1063-1074) a koronázásáig békességben kormányzott. A két testvér ekkor kiéleződő konfliktusát a krónikaírók később azzal magyarázták, hogy a király a hatalom megosztásán túl állítólag az öröklésre is ígéretet tett Bélának, melyet aztán a fent említett aktussal egyszerűen semmibe vett. A kutatók úgy vélik, hogy András hosszú gyermektelensége miatt a herceg joggal remélhette, hogy a korona egyszer az ő fejére száll majd, a király állítólagos ígéretét azonban már a kútfők kitalációjának tartják; ez a betoldás vélhetően azután került bele a gesztába, miután a hatalom az Árpád-házon belül Béla ágára szállt, és a regnáló uralkodók legitimitása érdekében el akarták leplezni a trón erőszakos megszerzésének tényét.

Akármi is legyen az igazság, annyi bizonyos, hogy 1057-től fogva a két testvér viszonya fokozatosan megromlott, a mélyben lappangó ellentétet pedig kiválóan megmutatja a krónikákban megörökített – és erőteljesen kiszínezett – híres várkonyi találkozó, ahol András állítólag arra utasította öccsét, hogy válasszon a korona és a hercegi hatalmat szimbolizáló kard között. Béla ugyan – egy jó szándékú főember tanácsára – az utóbbi jelvény mellett döntött, ám hatalmi ambícióit ezután sem adta fel. 1060-ban fegyveres harc tört ki, mely során az ifjabbik testvér győzedelmeskedett; a Német-Római Birodalom felé igyekvő András öccse fogságába esett, és őrzői gondatlansága nyomán hamarosan életét vesztette.

Miután Salamon, a kijelölt örökös apja halálát követően német földre menekült, Béla akadálytalanul megszerezhette a koronát, melyet 1060. december 6-án helyeztek a fejére. A meglehetősen csekély legitimitással bíró uralkodó végül csupán három esztendőt töltött a trónon, államférfiúi erényei nyomán azonban utóbb jó királyként vonult be a történelembe. Béla erélyes fellépésének köszönhetően gyorsan leverte a Vata fia János által vezetett 1061. évi pogánylázadást, ezenkívül pedig a szekszárdi bencés monostor megalapításával is igyekezett erősíteni az egyház magyarországi pozícióit. Az uralkodó értékálló pénzt veretett, és más intézkedéseivel is sokat tett a gazdaság fellendítéséért, országlását azonban állandó jelleggel beárnyékolta a német földön élő Salamont támogató IV. Henrik császár (ur. 1056-1106) fenyegetése. Béla követei útján igyekezett békés viszonyt fenntartani a Német-Római Birodalommal, ám erőfeszítései kudarcot vallottak, és 1063-ban Henrik seregei megindultak Magyarország ellen.

A király a védelem megszervezése érdekében országgyűlést hívott össze Dömösre, a tanácskozások során azonban a trón összeomlott alatta, és kis híján halálra zúzta őt. A közhiedelemmel ellentétben Béla túlélte a szörnyű balesetet, uralkodói emelvényének szétesése viszont sok szempontból már a jövőt vetítette előre. A súlyos állapotban lévő királyt az országgyűlés után lóra ültették, és a határon táborozó magyar csapatokhoz szállították, 1063. szeptember 11-én, Dévény közelében azonban belehalt sérüléseibe. I. Béla elhunytával a Magyarországra törő német csapatok könnyűszerrel megszerezték a koronát Salamon számára, ám a későbbi évek trónharcainak eredményeként utóbb a király két fia, Géza (ur. 1074-1077) és László (ur. 1077-1095) is hatalomra került.