rubicon
back-button Vissza
1054. július 16.

Egyházszakadás a katolikusok és ortodoxok között

Szerző: Tarján M. Tamás

1054. július 16-án közösítette ki IX. Leó pápa küldöttsége Kerulariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget és a nyugati zsinatok határozatait. Mivel Mihály maga mögött tudhatta Bizánc támogatását, még ezen a napon ő is exkommunikálta a pápai követeket, így a kereszténység egy nyugati katolikus és egy keleti ortodox részre szakadt.

Bár 1054 előtt az egyház egy és oszthatatlan testnek számított, a valóságban az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom megtérése óta a mélyben rejtőztek. A császárok korában Kelet és Nyugat eltérő arculata szükségszerűen megjelent az egyházszervezetben is, vagyis a városiasodott, hellenisztikus szellemű keleti rész mindig is eltért a Róma által civilizált, „romanizált” nyugatitól, nem is beszélve arról, hogy 395-ben, Theodosius (ur. 379-395) halála után az impérium két különálló részre szakadt. A Bizánci Birodalomban a népes nagyvárosok pátriárkái a világi hatalomnak alárendelve, közel azonos ranggal vezették az egyházat – utóbbit hívták később autokefáliának – és egészen 1204-ig, a negyedik keresztes hadjáratig megmaradtak ebben a rendszerben.

Nyugat története azonban másként alakult: Szent Péter, az első püspök hagyománya nyomán Róma már a 4. században kinyilatkoztatta főségét a többi vezetővel szemben – bár a közhiedelemmel ellentétben ezt a niceai zsinat nem erősítette meg –, és ennek megvalósításában kezére játszottak a történelem eseményei is. A gyenge főhatalommal rendelkező Nyugatrómai Birodalom bukása után a születő középkori Európa fő támasza az egyház lett, mely fejlett közigazgatási hálózatával az új királyságok alapját képezte. A megtérő barbár uralkodók rászorultak a pápa és a püspökök támogatására – még az olyan nagy királyok esetében is így volt ez, mint a 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly (ur. 768-814).

Kelet és Nyugat kapcsolatai természetesen 395 után nem szűntek meg, a 476-tól egyedül maradó (kelet)római császár és a pápa viszonya azonban sohasem tisztázódott: miután I. Gelasius pápa az 5. század végén sikertelenül próbálta elismertetni Róma egyházi ügyekben való főségét, a tekintélybeli kérdést egyik fél sem feszegette. Közben a két egyházban eltérő tendenciák alakultak ki, melyek évszázadok után főleg a liturgia gyakorlatában és az egyház szervezetében mutatkoztak meg: a későbbi ortodoxia és a nyugati

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.