A ménfői csata

Szerző: Tarján M. Tamás

1044. július 5-én vívták Aba Sámuel magyar király (ur. 1041-1044) és III. Henrik német-római császár (ur. 1039-1056) hadai a ménfői ütközetet, melyben az elűzött Orseolo Pétert (ur. 1038-1041/1044-1046) támogató német uralkodó fölényes győzelmet aratott. A csatából elmenekülő Abát hamarosan meggyilkolták, így Henrik pártfogoltja visszakapta trónját, és felajánlotta azt hűbérül a Német-Római Birodalomnak.

Szent István (ur. 1000-1038) után – az uralkodó egyetlen felnőttkort megért fia, Imre herceg halála folytán – Orseolo Péter, Ottó velencei dózse fia, a király unokaöccse örökölte meg a trónt. Péter elődje politikáját folytatta, az országát határoló két birodalom – Bizánc és a nyugati császárság – közötti egyensúlyra, és a keresztény államiság megszilárdítására törekedett. Mindeközben a király azonban kiszorította a hatalomból, majd Veszprém várába záratta az özvegy Gizella királynét, mellőzte az ország főurait, és kegyencével, a német Budóval uralkodott. A Péter kegyéből kiesett főurak 1041-ben fellázadtak a király ellen, és István vejét, Aba Sámuelt hívták meg a trónra, aki segítségükkel elkergette az országból riválisát.

Aba sem bizonyult azonban szerencsés választásnak, a Krónika szavai szerint ugyanis az új király megvetette a köznépből kiemelkedett főurakat, és a Szent István által hozott törvények előtti egyenlő szabadok társadalmának – és ezzel az általános adófizetés – híve volt. Téves ugyanakkor az a közvélekedés, miszerint Aba Sámuel pogány volt: ezt nem csak a halála utáni, szentekéhez hasonló legenda – tudniillik, hogy teste újratemetéséig ép maradt – de az általa alapított abasári kolostor is bizonyítja. Aba zsarnokságának emléke annyiban viszont helytálló, hogy a főurakkal szembeni bizalmatlansága végül vérontáshoz vezetett: 1044 -ben, a Marosváron – Csanádon – tartott tanácskozás során több mint 50, általa összeesküvőnek tartott főurat lekaszaboltatott.

A király uralkodása állandó háborúval telt, mivel III. Henrik felkarolta Orseolo Péter trónigényét, hogy kiterjeszthesse hűbérúri befolyását Magyarországra. Aba Sámuel 1042 és 1043 során eredményesen állította meg a német támadásokat a Felvidéken és a mosoni mocsaraknál, az 1044-es hadjárat idejére azonban befolyásos alattvalói elpártoltak tőle, és ez beteljesítette végzetét.

Henrik 1044 során ismét a Dunától délre fekvő mocsarakon át támadt Magyarországra, és miután ezúttal a Péter mellé pártolt magyarok is segítették őt, hamar átkelhetett a Rábca, majd a Rába folyón is. Aba Sámuel a Rába jobb partján, Ménfő – a mai Ménfőcsanak, Győr közelében – mellett, a császáréval nagyjából azonos sereggel várta a betörő ellenséget, és itt vívta meg aztán a trón szempontjából sorsdöntő ütközetet is. A Képes Krónika szerint a két uralkodó küzdelmét végül Aba népszerűtlensége döntötte el, ugyanis a német és magyar erők összecsapása során az előbbiek nagy része átállt Henrik oldalára, vagy egyszerűen elhagyta a királyt. A ménfői ütközet így Orseolo Péter támogatójának döntő győzelmével ért véget, Sámuel király pedig menekülni kényszerült, majd nemsokára meggyilkolták.

Haláláról ellentmondásos információink vannak: a Krónika szerint a Tiszántúl felé tartott, mikor végeztek vele, ez alapján a gyilkosság helyszínét Füzesabony környékére teszik, mások szerint a csatában, vagy egy közeli faluban végeztek vele. Testét először a feldebrői kolostorban helyezték nyugalomra, majd később Abasáron temették el – e második temetéséhez kapcsolódik a fent említett legenda is, melyből arra következtethetünk, hogy Aba Sámuelnek, a krónikák negatív ábrázolása ellenére, később jó hírneve volt Magyarországon.

III. Henrik császár a ménfői győzelem után pártfogoltjával, Orseolo Péterrel együtt Fehérvárra vonult, ahol az elűzött királyt ismét beiktatta a hatalomba. A német-római uralkodó ezzel elérte célját, Péter ugyanis egy aranyozott lándzsa és koronája képében felajánlotta hűbérül az országot, és alávetettsége jeleként bevezette a német jogot. Orseolo Péter második országlása és Magyarország hűbéri alávetettsége azonban nem bizonyult tartósnak, a visszatért király ellen egyre-másra robbantak ki a lázadások, 1046-ban, Vazul száműzött fiainak hazahívásával pedig új fordulatot vett az Árpád-kori Magyarország története.