Szabad nép, szabad művészet

A második világháború utáni koalíciós időszak szellemi életét az jellemezte, hogy az éledező csoportok, irányzatok jó része a korábban kialakult keretek közt próbálta folytatni tevékenységét, míg mások, akik a konzervatív értékeket valló Horhty-korszakban háttérbe szorultak, remélték, hogy az új gondolkodás, új esztétikai szemlélet valójában egy igazabb világ lehetőségét sejteti. A harmincas években aktivizálódó Szocialista Képzőművészek Csoportjának életben maradt tagjai jogosan számí-tottak arra, hogy a megszenvedett élet, az átbeszélgetett-vitatkozott éjszakák, tétova keresgélések valamiféle szocialisa stílusért – tényleg kiérlelik azt a fajta művészetet, mely a szellem nyitottságának nem szab határt. Csatlakozásuk az Ámos Imre–Vajda Lajos örökségét folytatni akaró, legprogresszívebbnek számító Európai Iskola csoporthoz ezt az irányulást fejezte ki. Hamarosan be kellett látniuk, hogy a politika pragmatizmusa maga alá gyűri az önálló törekvéseket, s a művészet sem tehet egyebet, mint hogy az erősebb akarat engedelmes szolgája legyen.

A szellemi élet eltorlaszolását hamar felismerő művészek külső és belső emigrációba vonultak, vállalva ezzel, hogy kiérdemelhetik az