Pálinkás Antal halála

A Pallavicini-család és Pálinkás Antal ifjúsága

A Pallavicinik története és Olaszország története összefonódik egymással. Tagjaik közül kiváló hadvezérek, államférfiak, diplomaták, kormányzók és helytartók (Lombardiában és Korzikában), sőt bíborosok, illetve genovai városvezetők sora került ki. A család idővel Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon is honosságot nyert. Hazánkban a családot a genovai ághoz lehet visszavezetni. Magyarország kapcsán a család egyik tagja, Pallavicini Sforza az 1540-es erdélyi hadjárat során közreműködött Fráter György meggyilkolásában. Életvitelszerűen a 18. században, III. Károly (1711–1740) korában tűntek fel Magyarországon a török elleni harcok kapcsán. Mária Terézia (1740 –1780) uralkodása alatt tovább emelkedett a család csillaga, Csongrád megyében jelentős birtokokat kaptak. 1827-ben Pallavicini Edvárd őrgróf részesült a honfiúsításban. 

Dédunokája volt Pallavicini Antal, aki 1922. július 30-án született Budapesten, Pallavicini György, nagybirtokos, legitimista politikus és Andrássy Borbála – a „vörös grófnő” Andrássy Katinka nővére – gyermekeként. Anyai nagyapja Andrássy Tivadar gróf volt, aki Andrássy Gyulának, az Osztrák–Magyar Monarchia első miniszterelnökének fia. A szülők politikai nézeteit édesanyja egyik visszaemlékezéséből pontosan rekonstruálhatjuk: „a királyság mellett, a fasizmus ellen, a magyar szuverenitás mellett, örökös ellenzékben.” Az ebben a légkörben felnövő gyermekeik közül Antal az elemi iskolát a gazdasági világválságig a Somogy megyei Mosdóson végezte, ahol több ezer holdas birtokuk volt. Ezt a válság éveiben eladták. Az iskolát Sopronban folytatta és Budapesten fejezte be, a II. kerületi egyetemi gimnáziumban érettségizett 1940-ben. Az ekkor már cserkész Pallavicini elment a csepeli Weiss Manfréd gyárba dolgozni.

1949-es önéletrajza szerint: „nem rászorultságból, hanem kizárólag érdeklődésből vállaltam a munkát, mert a katonapályán páncélos akartam lenni és a szükséges ismereteket itt tudtam elsajátítani.” Az önéletrajz keletkezésekor az őrgróf már valószínűleg idomulni próbált az új urakhoz, a kommunista hatalomhoz, jól jött neki a munkásmúlt felmutatása. Ugyanakkor a műszaki érdeklődés, a páncélosok utáni szenvedély igaz lehetett, hiszen önkéntesként bevonult a hadseregbe. 1941-ben a dorogi tartalékos tiszti iskolán tanult, majd a Ludovikára járt, és 1943-ban páncélos hadnaggyá avatták. Egy olyan fegyvernem iránt rajongott, amely a magyar hadsereg egyik leggyengébb pontja volt. Kis túlzással az olaszoktól vásárolt Ansaldo kisharckocsikat, valamint a hazai gyártású Toldi és Turán páncélosokat gyalogsági fegyverekkel is meg lehetett állítani. A legismertebb esemény, amiben részt vett alakulatával a világháborúban, az ún. csendőrpuccs leverése volt 1944. július 6-án. Azaz a Koszorús Ferenc vezette páncélos alakulatok tagjaként részt vett a budapesti zsidóság deportálásának megakadályozásában. 

Németellenes tevékenysége

Apja és testvére ifj. Pallavicini György a Hitler-ellenesek legitimista szárnyához tartozott. Ez azt is jelentette, hogy a Horthy-rendszert is kritizálták, sőt az ifjabbik György egyenesen egy szociális és demokratikus királyságot képzelt el Habsburg Ottó vezetésével. Ráadásul nemcsak zsidók mentésében vett részt, hanem Szapáry Erzsébettel és Károlyi Józsefnével együtt a lengyel menekültek megsegítésében, náciellenes röplapok terjesztésében is. György 1944 nyarán, több hónapnyi bujkálás után elhatározta magát, hogy pap lesz, amihez Apor püspök és Mindszenty püspök voltak az ajánlói. Mindszenty és a Pallavicinik sorsa ekkor ért össze először. 

Így nem csoda, hogy március 19-e után Pallavicini Antal is részt vett a németellenes szervezkedésben egy hónapon át. Ekkor letartóztatták, a fogságban beismerő vallomást tett, azonban a katonai ügyészség Beleznay István vezérkari őrnagy közbenjárására szabadon engedte. A román átállás után (1944. augusztus 23.) ismét élénkebben vett részt a Magyar Front (náciellenes szövetkezés) tevékenységében, amely 1944 májusában Remete utcai Pallavicini-villában alakult meg. 1944 szeptemberében megsebesült a front aradi szakaszán, és ezután a nyilas hatalomátvételig a tiszti kórházban lábadozott Budapesten. 1945. október 15-én viszont meglépett a kórházból, és testvérével, Györggyel együtt támogatták Horthy kiugrási kísérletét. A kiugrás kudarcának felismerésekor Szakasits Árpád azon levelét akarták eljuttatni a Budai Várba, amely a nyilasokkal szembeni ellenállást országos sztrájk formájában hirdetné meg. A küldöttséget – amelynek tagja volt még Pálffy József is – végül a katonaság nyilasokhoz átállt tagjai letartóztatták. Pálffy azonban, mint országgyűlési képviselő kiszabadult, miként a frontszolgálati érdemeire való tekintettel Pallavicini Antal is. Testvére György azonban először Sopronkőhidára került börtönbe, majd Dachauba koncentrációs táborba. Ott élte meg a háború befejezését. 

Antal azonban Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenállási mozgalmának katonai szárnyához csatlakozott, összekötő tisztként tevékenykedett Nagy Jenő mellett. Miután a nyilasok felszámolták az összeesküvést, Pallavicininek sikerült Mosdósra menekülnie. A bujkálásnak azzal vetett véget, hogy decemberben átszökött a szovjetekhez. Itt nem hittek neki, így nemsokára a temesvári rabtáborban találta magát. 1945 tavaszán Nyikolajevbe szállították a rabokat, de 1946 februárjában Szakasits közbenjárására elengedték. Pallavicini Antal ezt azzal magyarázta önéletrajzában, hogy: „1944 őszén Szakasits Árpád pár napig az én szobámba volt elbújva a nyilasok és németek elől, és ezt viszonozta.”  

Kommunista fordulat?

Egyértelmű, hogy hazatérése és szabadulása után látványos fordulat állt be Pallavicini Antal életében, míg bátyja, György kitartott legitimista álláspontja mellett. Sőt, György kétszer is találkozott külföldön egykori évfolyamtársával, Habsburg Ottóval, hogy előkészítse „a király” hazatérését. A fogságból szabadult Pallavicini Antalt az ellenállási mozgalom egykori alezredese Almásy Pál, – 1946-ban már vezérőrnagy – igazolta, mint ellenállót. A családi hátterét valószínűleg terhesnek érezte, ezzel próbálta elkerülni az osztályellenség sorsát. Feltételezhető, hogy fogsága az NKVD ügynöke próbálták átnevelni, győzködni, kommunistává tenni. Ennek sikerességét nem tudjuk pontosan megítélni, az 1949-ben írt önéletrajza azonban inkább azt támasztja alá, hogy valódi kommunista lett. Mindenesetre testvérei emigráltak, édesanyját az 1950-es években kitelepítették, bátyja pedig egy szovjet lágerben meghalt. 

Antal azonban az antifasiszta ellenállás idejéről maradt kapcsolatainak köszönhetően szépen haladt előre a katonai pályán. Beleznay segédtisztje lett. A háború alatti tevékenysége elismeréseként 1948-ban megkapta a Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozatát. Azt a 130 hold földet, amit juttattatásként kiutaltak számára, a magyar államnak ajánlotta fel. 1950-ben Szakasits és Beleznay letartóztatása után kinevezték a hatvani páncélosezred parancsnokának. 1951-ben Aszódra vezényelték, itt változtatta meg a nevét Pálinkásra. Ezeket az éveket sokkal inkább értékelhetjük a megfelelési kényszertől sújtott egykori arisztokrata próbálkozásának, hogy befogadja őt az új rendszer. „Baráti köröm nincs. A régit elhagytam az újat nem találtam meg. Ebből az állóhelyzetből ki fogok tudni bújni, és ha közeledésem elfogadják, lesznek ismét ismerőseim és igazi jó barátaim” - írta még 1949-ben. Majd beszervezte az állambiztonság, jelentéseket írt, de osztályidegen származása miatt egy bizonyos szint fölé nem emelkedhetett. A válóperes ügyvédje így emlékezett vissza Pálinkás önmagáról alkotott képére az 1950-es években: „Nemcsak játszom a népi tisztet, de az is vagyok... Átalakultam, mert át kellett alakulnom... […] Miért nem élek valahol külföldön, előkelő rokonságom közelében... Hát mindezt nem tettem, kérem. Én kicseréltem magam, elfelejtettem mindazt, ami a múlt­ hoz kötött... csak egyetlenegyet nem ... a hazám... Ami itt van a Duna-Tisza táján több mint ezer esztendeje s amelyet nem lehet újjávarázsolni sem Bécsben, sem Münchenben…” 

A katonai pályája azonban nem volt töretlen, 1954 nyarán lefokozták őrnagynak egy lőgyakorlattal kapcsolatos ügy miatt. 1955-ben Rétságra került, ahol páncélos tiszthelyettesek kiképzésével foglalkozó intézmény működött. 1956-ig talán ez volt élete legnyugalmasabb időszaka. 

A Pálinkás-per

Mindszenty bíboros felsőpetényi kiszabadulásának története közismert, így most csak ennek a legfontosabb momentumait foglaljuk össze. 1956. október 30-án a prímást őrzői egész egyszerűen hátra hagyták, akit a rétsági páncélosezred katonái kísértek át este a saját laktanyájukba. Itt találkozott először Mindszenty és Pálinkás, aki nem volt a bíborost ténylegesen kiszabadító katonák között. Az mindenesetre tény, hogy Mindszenty és a neki Pallaviciniként bemutatkozó őrnagy között hamar bizalmi viszony állt be. Ennek oka a Pallavicini név lehetett, mert az érsek jól ismerte az édesapját és a bátyját, akik Habsburg-hű legitimisták, náciellenesek, és hívő katolikusok voltak. Az érsek Pálinkás Antal előéletéről valószínűleg semmit sem tudott. Másnap a bíborost Pálinkás vezetésével szállították páncélosok kíséretében Budapestre. Miután a Budai Várba megérkeztek, Pálinkás őrnagy azonnal jelentést tett a Parlamentben Tildynek a sikeres akcióról. Valószínűleg itt találkozott Maléter Pál honvédelmi miniszterrel is. Az Úri utcába visszatérő Pálinkás a Parlamentben kapott utasításoknak megfelelően felállította Mindszenty testőrségét, és gondoskodott a prímási palota védelméről is. Még aznap délben visszatért Rétságra, és soha többet nem találkozott Mindszentyvel.

1956. november 4-én a rétsági ezred lényegében felbomlott, alig maradtak a kötelékben. Pálinkás azonban maradt. A Mindszenty-kérdés viszont remek támadási felületet biztosított katonaságon belüli ellenlábasainak, – például saját ezredparancsnokának, Garami Lajosnak is – illetve a nagypolitikának is, hogy célkeresztbe kerüljön a megtorlás időszakában. November 25-én a Népszabadság már „leleplező” cikket közölt Pálinkás-Pallaviciniről, aki Mindszentyt Budapestre hozta. Innentől kezdve minden vele kapcsolatos írás hangsúlyozta apja ellenforradalmi múltját, Pálinkás arisztokrata származását. Pálinkás a cikk után kérte az ügy kivizsgálását, tisztában volt az „ellenforradalmi” vád súlyosságával. Az ügyész ennek ellenére két vádat fogalmazott meg: november 4-én Budapesten, az I. kerületben átvette az egyik felkelő csoport parancsnokságát és fegyveres ellenállást szervezett a szovjetekkel szemben, illetve önként vett részt Mindszenty Budapestre szállításában. December 10-én Garamival együtt Gödölőre rendelték, ahol letartóztatták mindkettőjüket.  

A vizsgálati fogság ekkor Pálinkás szabadon engedésével zárult, aki 1957 elején leszerelt a seregből, remélve, hogy ezzel véget vet az ellene zajló áskálódásoknak. Ezután a Mohács utcai szállítási vállalatánál helyezkedett el, mint garázsmester. A vizsgálat azonban folytatódott ellene, és februárban ismét letartóztatták. Kádáréknak szükségük volt ugyanis egy olyan koncepciós perre, amelyben azt akarták bizonyítani, hogy az „ellenforradalmat” a régi uralkodó osztály tagjai robbantották ki. Így vált igazán fontossá Pálinkás Pallavicini múltja. „Bűne” a forradalmi katonai tanácsban való részvétel volt, ami nagyobb súlyt nyomot a halálos ítélet kimondásában, mint a részvétel Mindszenty Budapestre kísérésében. A Mindszenty-szál sokkal inkább propagandafogás volt. Pálinkás ideális alany volt egy ilyen perhez, mert rá lehetett húzni, hogy az ellenforradalmi szervek vezetőihez, osztályidegen tagjaihoz és fegyveres alakulataik irányítóihoz tartozott, mint arisztokrata, horthysta katonatiszt. Azaz Pálinkás sem tudott elmenekülni a múltja elől, ami jelentősen meghatározta a sorsát a kommunista diktatúrában. 

Az elsőfokú ítélet még csak életfogytiglanra, az 1957. november 11-én hozott másodfokú ítélet már halálra ítélte Pálinkás őrnagyot. A kegyelmi kérvény elutasítása után a kivégzése előtti napon még elköszönhetett feleségétől, majd másnap december 10-én a Budapesti Országos Börtön udvarán hajtották végre az ítéletet. 

Miért nem menekült el Pálinkás Antal az 1956-os forradalom végén? Mit jelentett a perében az osztályszemlélet? Miért csak őt ítélték halálra a perében? 

Fedezze fel a válaszokat Tyevicska Árpád: Szegény Pallavicini! című tanulmányában!