Luxemburgi Zsigmond születése

A Luxemburgi-ház felemelkedése

A Luxemburgi-család eredete egészen a 10. századra nyúlik vissza. Az első ismert őseik a Bidgau grófjai voltak, akik a mai Németország nyugati részén, Trier környékén uralkodtak. A családról az első írásos említés 950-ből származik, amikor Siegfried a német király hűbéreseként Ardennes grófja lett. Őt tekintjük a Luxemburgi-ház alapítójának, sőt vele tűnhetett fel először a Luxemburg elnevezés is, 963-ban ugyanis földterületet cserélt a trieri Szent Maximimus apátsággal. Siegfried Feulen (Ettelbrück mellett) nevű birtokáért cserébe szerzett egy sziklás hegyfokon épült várat, amely az Alzette völgyére nézett. Itt egy kis kastélyt építtetett, és ezzel először tűnt fel a történelemben a Luxemburgi név (Lucilinburhuc). Ez a kastély képezte ugyanis a későbbi város magját. Siegfried még nem viselte családnévként a Luxemburg nevet.

Siegfried leszármazottai a következő évszázadokban jelentős területeket szereztek a Mosel-vidéken, és grófi címet is örököltek. Közülük fontos szerepet játszott Siegfried (1005–1047), aki jelentősen megnövelte a luxemburgi várat, amely a dinasztia központjává vált. A dinasztia alapítójának dédunokáját, I. Konrádot említette először „Luxemburgi gróf” néven egy okmány 1083-ban, amellyel megalapította a münsteri bencés apátságot. Az elkövetkező évszázadokban a család hatalma nőtt, több grófságot megszerezve a térségben. Ezek közül kiemelkedett a 12. században megszerzett Namur grófsága. 

A család ugyanis egyenes ágon kihalt, de III. Konrád császár (1138–1152) az oldalág egyik tagját, Henrik namuri grófot megtette Luxemburg grófjának is. A család erősödése – gazdasági és politikai értelemben egyaránt – folyamatos volt, a csúcsra VII. Henrik (élt: 1225–1313) ért fel, amikor 1308-ban elnyerte a német-római császári címet. Megválasztását bátyjának, Balduin trieri érseknek és Péter mainzi érsek pártfogásának köszönhette, illetve annak, hogy nem gondolták túl befolyásosnak a Luxemburgokat. VII. Henrik lett az első Luxemburg-házi császár, és uralkodása (1308–1313) alatt családja Európa egyik legjelentősebb dinasztiájává vált. Legfőbb érdemének azt lehetett tekinteni, hogy megszerezte az 1306-ban kihalt Přemysl családtól Csehország trónját. Az utolsó Přemysl, III. Vencel nővérét ugyanis VII. Henrik fia, János vette feleségül, így a cseh trón is a családhoz került. A felemelkedés során a középkorban szokásos lehetőségek szerencsés megragadása játszotta a főszerepet: birtokok vásárlása és cseréje, anyagilag előnyös házasságok, olykor a nyers erőszak, és természetesen az uralkodóknak tett szolgálatokért kapott adományok, kiváltságok sora. 

A 14–15. századot tekinthetjük a dinasztia fénykorának, egészen Luxemburgi Zsigmond 1437-es haláláig. VII. Henrik fia, I. János örökölte a cseh királyságot (1310–1346). A bátor királyt azonban a csehek mindvégig külföldinek, kívülállónak tekintették, és ő maga sem rajongott királyságáért. Így háborúkkal múlatta idejét, még azután is, hogy az 1330-as évek közepén – egy kötőhártya-gyulladás következtében – megvakult. A crécyi csatában a franciák oldalán már teljesen vakként harcolt, ezt a csatát nem is élte túl. 

Fia IV. Károly (1346–1378), aki nemcsak a cseh, hanem német-római császári címet is birtokolta. Luxemburgi Zsigmond mellett talán a dinasztia legismertebb tagja, akinek a nevét viseli Prágában a világhírű Károly-híd. Tevékenységéhez kapcsolódott többek között a prágai egyetem megalapítása, vagy éppen a császárválasztást szabályozó Német Aranybulla kiadása is. Apjával ellentétben az uralmi központja már nem Nyugat-Európa, hanem Prága volt, Luxemburgot pedig hercegi rangra emelte.

Zsigmond ifjúsága

Luxemburgi Zsigmond 1368. február 14-én, Nürnbergben született. Egyes források Prágát is említik lehetséges születési helyként, de Nürnberg a valószínűbb. Apja IV. Károly német-római császár, anyja Pomerániai Erzsébet volt. Zsigmond volt apja negyedik feleségének első fiúgyermeke. Nevét apja kedvenc szentjéről Burgundiai Szent Zsigmondról kapta, aki egy 6. században élt mártír volt.

Károly császár négy házassága igen termékenynek bizonyult. Öt leánya és hét fia született, de az utóbbiak közül mindössze hárman érték meg a felnőtt kort: az 1361-ben világra jött Vencel, az 1368-ban született Zsigmond, és a fiatalon elhunyt János, aki 1370-ben látta meg a napvilágot. Vencel örökölte meg apjuk német és cseh királyi címét, ami nagy lehetőségek elé állította őt: e titulusokkal lényegében szabad volt számára az út a német-római császári rang megszerzéséhez. Zsigmond „csak” brandenburgi őrgrófi címet kapott, így bátyja pályafutását segíthette. Zsigmondot 1374-ben, hatéves korában eljegyezték Anjou Máriával, Nagy Lajos magyar és lengyel király lányával, aki akkor még csak hároméves volt. A nevelését Gelnhauseni Albert, német teológus és pedagógus irányította. Prágai tanítói között volt Johannes von Neumarkt, humanista tudós, Konrad von Vechta, teológus és Jodocus von Mähren, jogász. Morvaországi Prokop, cseh nemes Zsigmond katonai képzését felügyelte. Az ifjú herceg nevelésében néhány évig a ferrarai humanista, Niccolò dei Beccari is közreműködött. Tőle tanulta meg a különböző nyelveket a prágai udvarban: beszélt németül és csehül, megtanult latinul, franciául és olaszul, majd később a magyaron kívül feltehetően lengyelül is. Kiválóan tudott kommunikálni és tárgyalni. Jártas volt a politikában, a jogban és a katonai ügyekben. Nyitott volt az új eszmékre és a humanizmusra. A Magyarországon nevelkedő Zsigmond egyre inkább kezdte otthonának tekinteni az országot, amelyhez majd később császárként is ragaszkodott, Buda pedig lényegében birodalma fővárosává vált. 

Az apja tehetségét öröklő Zsigmondra igen nagy hatással volt magyarországi neveltetése. Mindig büszke volt magyar királyi címére, s már igen korán, 1406-ban rendelkezett arról, hogy Váradon helyezzék majd örök nyugalomra. Itt temettette el első feleségét, Anjou Máriát is. E döntését feltehetően nagyban befolyásolta Szent Lászlónak I. (Nagy) Lajos király korában jelentőssé váló kultusza és tisztelete. 

Zsigmond jelentősége 

Luxemburgi Zsigmond korának egyik legjelentősebb uralkodójává vált. Mind az öt uralkodói címéért kemény harcokat kellett folytatnia, semmit nem kapott „alanyi jogon”. 1387-ben koronázták magyar királlyá Székesfehérváron, 1414-ben német királlyá Aachenben, 1420-ban cseh királlyá Prágában, 1431-ben lombard királlyá Milánóban, 1433-ban pedig német-római császárrá Rómában. Zsigmond a lovagkor és a reneszánsz kultúra átmeneti időszakában élt. Öt koronája a keresztény Európa lovagias eszményképét és királyságai szellemi légkörét szimbolizálta.

Uralkodását állandó konfliktusok kísérték. Ennek egyik fő oka talán éppen az lehetett, hogy sokszor nem volt jelen országaiban, nem tudott mindegyikre egyformán odafigyelni. Sőt, ismertek olyan vélemények, hogy a Magyar Királyságot csak ugródeszkának használta hatalomvágya kielégítése érdekében. Ennek ugyanakkor ellentmond, hogy 1403 után sikerült egy viszonylag stabil „modus vivendit” kialakítania Magyarországon. 1387-es koronázásakor jutalmul szét kellett osztogatnia a királyi váruradalmakat és mezővárosokat, ezzel eltűnt a királyi vagyon zöme, ezentúl a király csak egyike volt a nagy földbirtokosoknak. Ugyanakkor erős kézzel uralkodott, és folyamatosan leszámolt az Anjouk híveivel és a trónkövetelőkkel. Túlélte az ellene szőtt összeesküvéseket. Támogatóit a Sárkányrendbe tömörítette (1408), és a lázadások felszámolásával lecserélte azokat, akik a trónra juttatták. Ugyanakkor a külföldi származású bizalmasok egyáltalán nem szorították háttérbe a magyar főurakat, tulajdonképpen a negyven legnagyobb világi birtokos fele már hozzá kötődött, de csak öt volt idegen. Távollétében – 1410 és 1437 között, 16 éven át nem tartózkodott az országban – Zsigmond jól megszervezte az ország kormányzását, rendszeresen kapta a híreket, s ha szükségesnek találta, intézkedett. 

Zsigmond átalakította a magyar külpolitika addigi irányait. Az Árpádok és az Anjouk sokkal inkább a dinasztikus külpolitika útját követték, amely egy dél–északi tengelyen alakult ki a Balkántól Lengyelországig. Az Anjou-ház nemzeti dinasztiává vált, tagjai teljesen asszimilálódtak új hazájukban, és átvették a magyarok hagyományait. Ugyanígy folytatták az Árpádok hagyományos külpolitikáját, azaz a szomszédokkal való baráti kapcsolatokat keresték, erőt csak szükség esetén használtak. A királyság erejét jól mutatta, hogy külső támadástól nem kellett tartania, a térség vezetői tisztelettel fordultak a mindenkori magyar király elé. Az Anjouk kiváló kapcsolatokat ápoltak a lengyelekkel és a csehekkel is, amellyel biztosították a Kárpátok mentén húzódó határokat. A déli szomszédok pedig elfogadták a magyar királyok katonai védelmét. 

Zsigmond azonban Nyugat-Európából jött, dinasztikus kapcsolatai és a császár cím esetleges elnyerésének lehetősége jóval nagyobb hátteret nyújtott az ambiciózus királynak. Zsigmond Magyarországot részévé tette az európai játszmáknak, még az is előfordult, hogy a német birodalmi gyűlést Pozsonyban tartották meg. Uralkodói hatalma a Magyar Királyságon nyugodott. A széttagolt Német-római Császárságban az egymással is acsarkodó fejedelmekkel szemben csak úgy rendelkezett némi tekintéllyel, ha a hátországa erős és egységes volt. Fontos volt, kiket tudott megnyerni magának a fejedelmek és a birodalmi városok közül. 

A magyar lovagok, akik hűséges társai voltak a királynak hosszas utazásai során, értékes tapasztalatokat szereztek ezeken a külföldi utakon. Elkísérték a királyt hivatalos látogatásaira Bécsbe, Prágába, Münchenbe, Konstantinápolyba, Bázelbe, Strasbourgba, Aachenbe, Londonba, Párizsba, Avignonba, Milánóba, Rómába és Krakkóba, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezen kívül Zsigmond számos csatát vívott a Balkán-félszigetről támadó törökökkel a keresztény Európa védelmében. A török veszély felismerése és kezelése mindenképpen fő érdemei közé tartozott, elég csak a végvárrendszer létesítését és a telekkatonaság intézményét említeni. A délről érkező külső támadás és állandóvá váló fenyegetettség szintén egy új – korábban ismeretlen – körülmény volt. 

Zsigmond sok korabeli krónikába, emlékiratba bekerült, a későbbi II. Pius pápa is szentelt neki egy fejezetet a fejedelmi jellemrajzgyűjteményében. Legalább két gyengéje biztos, hogy volt: nem tudott igazán jól bánni a pénzzel, illetve a vonzó külsejű férfi nagy népszerűségnek örvendett a nők körében, és ez a rajongás kölcsönösnek volt mondható. Zsigmond állandó pénzhiánnyal küzdött. A magyar korona megszerzéséért és a Luxemburg-örökség megtartásáért keményen küzdő, folyton utazó, megszállottan építkező, kockázatos katonai akciókba is belemenő király a legmegbízhatatlanabb adósok közé tartozott. Hiába volt két felesége is, csak a másodiktól, Cillei Borbálától született egy lánya, Erzsébet, így a dinasztia törvényes fiúutód hiányában kihalt, és még Luxemburg is a burgundiai hercegek birtokába került.

Zsigmond választott székhelye Buda lett. Egész életében építkezett. Befejezte apósa visegrádi és a diósgyőri építkezéseit. Új palotanegyedről álmodott Budán, ez lett a gótikus Friss-palota. Élete utolsó harmadában pedig gyakran Pozsonyban tartózkodott, így ott is átfogó építkezéseket indított. Zsigmond uralkodása alatt Magyarország a nemzetközi diplomácia egyik legfontosabb színterévé vált. A királyt humanisták és művészek vették körül, akik hozzájárultak a reneszánsz eszmék terjesztéséhez Magyarországon. 

Összegezve, Zsigmond egy művelt, udvarias, pompakedvelő, de céltudatos ember volt. Szórta a pénzt – szinte sosem volt neki –, olykor erkölcstelen életet élt, a hadiszerencséje is gyakran elhagyta, ugyanakkor képes volt nehéz diplomáciai manőverek sikeres kivitelezésére, amelynek legjobb példája a konstanzi zsinat volt. Ötven éves uralkodása pedig eredményesnek mondható: megvédte az országot a töröktől, közben pedig Buda vált az európai politika szívévé. 

Hogyan építette ki a török elleni védekezést Zsigmond? Miként vált német királlyá? Miként tudta tető alá hozni konstanzi zsinatot és mennyiben alakította politikája a korabeli Európát? 

Fedezze fel a válaszokat Szende László A Magyar Királyság geopolitikai helyzete Luxemburgi Zsigmond korában című tanulmányában.