Kína döntő csapást mért a tibeti csapatokra

Tibet történelmi múltja dióhéjban

Tibet hatalmas hegységek magas fennsíkjain helyezkedik el. Földrajzi adottságai következtében a hegyi pásztorkodás volt a fő megélhetési forma. A Himalája vidékének hegyi népei – tibetiek, qiangok (tangutok), dzsarungok, yik, nahszik (moszók) – gyakran fosztogatták a területükön áthaladó karavánokat, vagy törtek rá a földműveléssel foglalkozó falvakra. Hiteles történelmi adatokkal alátámasztható egységes államot egy 7. századi uralkodó, Szongcen Gampo hozott létre. Ő tette meg Lhászát Tibet fővárosává. Még napjainkban is áll a Vörös-dombon a dalai lámák palotája (a Potala), amely a 7. századi régi királyi rezidencia helyre épült a 17. században. Az első király nevéhez kötődik a tibeti írás megteremtése és a buddhizmus megerősítése is az országban. Tibet a 7. és 9. század között még Kína egy részére is kiterjesztette hatalmát, azonban a későbbi belviszályok miatt az állam részekre esett szét.

Tibet földrajzi sajátosságain túl vallási sajátosságaival is különleges szerepet töltött be a térségben. A buddhizmus ugyanis abban a formában, ahogy a 8. században Tibetben meghonosodott, meghatározó vallássá vált Kína jelentős részén is. Elterjedését segítette, hogy a kínaiak az ősi taoizmus egyik ágának tartották. A buddhista szerzetesek kolostori életmódja megfelelt a kínai eszményképeknek, amelyek a közéletből kivonuló bölcsekről és a világgal szakító szentekről szóltak. Érdekesség, hogy miután 1252-ben a mongol hódítás elérte Tibetet, a mongolok áttértek a kínai buddhizmustól, mert vallási érdeklődésüknek sokkal jobban megfeleltek a tibeti irányzat mágikus-vallási vonatkozásai, a mágikus körök, vagy a rövid szúrák ismételgetése. A mongolok biztosították a rendet, de elismerték a tibeti kolostorok szellemi és társadalmi vezető szerepét. Így talán nem véletlen, hogy a 16. században Altan kán uralkodása alatt jött létre a dalai lámák intézménye. Szónam Gyaco (1543–1588) a Lhásza melletti Drepung-kolostor vezetője kapta a kántól a tiszteletbeli ta-le (európai nyelveken: dalai) címet. Ez ugyanazt jelenti, mint a tibeti „gyacó”, vagyis „óceán”; valószínűleg a bölcsesség szélességére és mélységére utalva.

A 17. század közepén a kínai Mandzsu-dinasztia elfoglalta Tibetet. Ez azonban a dalai lámák jogköreinek megerősítésével, sőt, bővítésével járt. 1652-ben a dalai lámát hatalmas pompával fogadták Pekingben, ahol az udvar utasítására elkezdték kinyomtatni a tibeti buddhisták műveit mongol és mandzsu nyelveken. A mongolok végleges kiszorítása után Kína a 18. század közepén védnöksége alá helyezte Tibetet, széles körű autonómiát biztosítva a területnek. Ez az állapot lényegében az 1644 óta uralkodó Csing-dinasztia 1912-es bukásáig állandósult, ám ekkor a kínai hatalomváltást követő belháborúk alkalmat kínáltak a kínai katonaság kiűzésére. A britek 1914-ben Tibet középső és nyugati részét is ellenőrzésük alá vonták, mégis a nagy tekintélyű dalai láma, Thubten Gyaco (1895–1933) vezetésével egy de facto független állam alakult ki. Azonban Mao Ce-tung 1949-ben bevonult Pekingbe, és kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, a pekingi rádió pedig bejelentette, hogy Tibet Kína része. Ez lényegében nyílt hadüzenettel ért fel. 

A térség jelentősége kínai szempontból 

A kínai birodalmi gondolkodás nem a féktelen hódításról szólt. A birodalom területének változásaiban egyfajta ciklikusság figyelhető meg: amikor megalakult egy új dinasztia, és stabilizálta uralmát a magterületek, vagyis a hanok által lakott tartományok felett, kifelé fordult, és igyekezett kitolni a közvetlenül uralt területek határait. A természetes határok azonban minden irányban gátat szabtak a terjeszkedésnek: keleten és délen a tenger, északon a Góbi-sivatag, északnyugaton és nyugaton a Takla-Makán sivatag, Tibet és egy sor magashegység, délnyugaton pedig az áthatolhatatlan dzsungel. Így ha a császári csapatok elérték ezeket a vidékeket, jellemzően megálltak.

A Tibeti-fennsík és a környező hegyvidék birtoklásának nagy jelentősége van, mind a vízkészletek, mind az ásványkincsek, mind pedig hadászati szempontból. De ami még talán ennél is fontosabb, Lhásza, a nagy vallási központ birtoklása. Kína mai határait egy idegen nép tagjai, a mandzsuk alakították ki a 17–18. században. Ők az ország területét több mint kétszeresére növelték, például Tibet, Hszincsiang (Kelet-Turkesztán) és Külső-Mongólia elfoglalásával. Kína a mai napig befolyási övezeteként tekint az egykori Csing-dinasztia (1644–1912) idején uralt területekre, amikor Nepál, Burma, Sziám, Vietnám, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Korea is a kínai érdekszférához tartozott. Tibet meglehetősen nagy belső szabadságot élvező protektorátusa volt ennek a soknemzetiségű és hatalmas államnak. 

Kína iható vízkészletének mintegy ötöde található Tibet alatt, illetve itt lelhető fel ásványkincseinek is a negyven százaléka. Különösen a nemesfémekre fáj Kína foga, jelenleg is egy kínai bányacég kezében vannak a nemesfémbányászati jogok. Tibet hagyományosan India és Kína közti ütközőzóna, így fontos Pekingnek, hogy birtokolja azt, ezzel távol tartva a másik ázsiai óriást. Ezeken túl egy Amerika-barát tibeti kormány is rossz előjel lenne, hiszen akkor az Egyesült Államok minden oldalról fenyegethetné Kínát. Így a történelmi, gazdasági és a geopolitikai szempontok számbavétele után Kína kellő indokot találhatott magának Tibet birtoklására. 

„Helyes, hogy támadásra készülnek. A tibetieket be kell hódoltatni.” 

Mao, pekingi bevonulása után, sietett kijelenteni, hogy a kínai néphadsereg be fog vonulni Tibetbe is, hogy felszabadítsa az ott élőket az idegen imperialisták elnyomása alól. Tibet „felszabadítása” Sztálin jóváhagyásával történt meg, a fenti idézet tőle származik. A tibeti vezetés sietett leszögezni, hogy mivel Tibet sosem tartozott Kínához, nem irányítják idegenek, ráadásul Kína eddig csak patrónus volt Tibetben, és meghagyta a dalai lámák önállóságát. Ennek ellenére 1950 októberében megindultak a kínai csapatok. Ez ellen India és Nagy-Britannia is tiltakozott. Azonban nem a tiltakozások, hanem a hadsereg utánpótlását biztosító utak hiánya késztette megállásra a kínai néphadsereget. 

Mao az előzmények tanulságait mérlegelve taktikát váltott: a hozzá látogató tibeti küldöttséget megnyugtató szólamokkal és értékes ajándékokkal vette le a lábáról, mindeközben azonban építette az utat a katonái számára Tibetben, hogy elfoglalhassák az egész országot. A kínai hadsereg 1951-ben masírozott be végül Lhászába, amelyet a XIV. Dalai Láma, Tendzin Gyaco kénytelen volt eltűrni. Mindez az ún. tizenhét pontos egyezmény elfogadása után történt, amelyben a kommunista vezetés garantálta, hogy nem változtatja meg a fennálló politikai és társadalmi viszonyokat, cserébe az egyezmény Tibetet immár a Kínai Népköztársaság részének tekintette. 

A dalai láma 1954-ben fél évet töltött Pekingben Maonál vendégsében, és még a kommunista pártba is belépett volna, csak hogy elnyerje Mao bizalmát. Ezt azonban a kínai vezér elutasította, és inkább a lakosság megnyerésére törekedett: javította az életkörülményeket, fejlesztette az infrastruktúrát. A Kínai Kommunista Párt és a hadsereg támogatását szerinte az „elmaradott” politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok, intézmények átalakítása erősíthette volna. Mao 1956-ban megalapította a Tibeti Autonóm Terület Előkészítő Bizottságát, ugyanakkor megindultak a rekvirálások, a fegyverek elkobzása és a vallási üldözés. Mindez előbb több százezres tüntetésekhez, majd felkeléshez vezetett. A tibetiek saját nyelvvel, vallással és identitással rendelkeztek, ez pedig nagyban megkönnyítette az ellenállás szervezését. A kínai hadsereg légierőt és nehéztüzérséget bevetve próbálta megállítani a felkelőket. A vártnál jóval nagyobb ellenállás miatt Mao átmenetileg felfüggesztette Tibetre vonatkozó terveit. 

1958-ban azonban elindult a nagy ugrás programja, amelynek keretében drasztikusan megemelték a beszolgáltatási kötelezettséget. Éhínség ütötte fel a fejét, és a tibetiek újra fellázadtak a kínai uralom ellen. Mao egy ideig tudatosan „tűrte” a lázadást, hogy minél nagyobb káosz keletkezzen, illetve hogy minél nagyobb területre terjedhessen át. „Tibetben döntő háborúra van szükség, csak úgy tudjuk a problémát véglegesen megoldani” – írta 1959. január 22-én. Valójában csak ürügyet keresett arra, hogy szabályos háborút indíthasson Tibet ellen. 1959. március 10-én elterjedt a híre, hogy a kínaiak el akarták rabolni a dalai lámát. Lhászában hatalmas tömeg vonult az utcákra, hogy éltesse a tibeti vallási vezetőt és tüntessen a kínaiak ellen. Maonak azonban esze ágában sem volt mártírt csinálni a dalai lámából, így hagyta, hogy a főpap előbb elhagyja Lhászát, majd március 31-én az észak-indiai Dharamszalába meneküljön. Eddigre a kínai hadsereg vérbe fojtotta a tibetiek felkelését, sőt, hatalmas propaganda hadjáratot indítottak Tibet ellen, amelyben a barbárok földjeként festették le a Hó Földjének népét.

A maoisták a maradiság legbiztosabb jeleként részletezték a tibeti előkelőréteg által elrendelt különféle véres kínzásokat, ezzel kívánva igazolni Kína hódítását, miközben persze azt elhallgatták, hogy náluk sokkal borzalmasabb dolgok történtek: a tibeti lakosság 15–20 százalékát, tehát a felnőtt férfi lakosság közel felét ugyanis börtönbe vetették, és sokakat agyondolgoztattak. A rokonoknak a nagy gödrökbe bedobált holttestek felett kellett ünnepelniük: „Kiirtottuk a lázadó banditákat […]! Táncolni fogtok a hullagödör fölött.” – közölték a még élőkkel a kínai katonák. A hivatalosan is „Nagy Rombolásnak” nevezett kampány nemcsak az emberéleteket, hanem a kulturális értékeket is meg kívánt semmisíteni. Mao azt a vallást akarta kiirtani, amely a tibetieket tibetiekké tette. Lerombolták a kolostorokat – 1961-re már csak 70 működő kolostor maradt a korábbi 2500-ból –, így a szerzetesek száma 7000-re apadt a korábbi 110 000-ről. Mintegy tízezren külföldre menekültek. Mao rendszere mérhetetlen nyomort hozott Tibetnek.

Pillantás napjainkra

A 6 milliós tibeti népnek csupán körülbelül harmada él a mostani Tibeti Autonóm Tartományban, egy majdnem négy Németországot felölelő területen (1 228 400 km²). A felkelések szinte minden évtizedben megismétlődtek, bár Mao 1976-os halála óta a helyzet javult. A kulturális forradalom befejezése után az új vezető, Teng Hsziao-ping a kultúra és vallás újjáélesztését, a megmaradt kolostorok újranyitását határozta el. Mivel Tibet státuszának javítására irányuló tárgyalások és felkelések nem jártak sikerrel, a dalai láma más eszközhöz nyúlt: emberi jogi kérdésként indított el egy nagy sikerű nemzetközi kampányt, amely számára Nobel-békedíjat eredményezett 1989-ben.

Tibet valódi tragédiáját azonban Kína gazdaságfejlesztő programja okozza, amelynek keretében – az infrastrukturális beruházások révén – Tibetet össze kívánják teljesen kötni Kínával. (2006-ban adták át Csinghaj–Tibet vasútvonalat.) A kommunista nagyberuházások mellett a pekingi vezetés újabban támogatja a tibeti kultúrát, és újranyitják a kolostorokat a turizmus támogatása érdekében is. Mára Tibet gazdasági függősége Kínától megkérdőjelezhetetlen, emellett pedig folyamatos – és államilag támogatott – a kínaiak beköltözése a térségbe, a becslések szerint már háromszor annyian vannak, mint az eredeti lakosok.

Tibetről mint független államról ma már szinte senki sem beszél, mert a gazdasági és katonai óriássá nőtt Kínával senkinek sem áll érdekében ujjat húzni. A két hatalmas ország, Kína és India között fekvő, történelmi határokkal nem rendelkező Tibet számára a függetlenség elnyerése a közeljövőben nem lehet reális cél.

Hogyan vált a buddhizmus államvallássá Tibetben? Melyek a buddhizmus alapvető tanításai? Mely különleges vonásokkal rendelkezik a tibeti buddhizmus? 

Fedezze fel a válaszokat Szathmári Botond A buddhizmus című tanulmányában!