Charles de Gaulle ünnepi felvonulása a felszabadított Párizsban

De Gaulle és riválisai

De Gaulle tábornokot szokás június 18-a emberének is tartani, hiszen 1940-ben – a náci Németországtól elszenvedett katonai vereséget követően – e napon hangzott el legendás szónoklata a londoni BBC rádióban, ahol felszólította a franciákat arra, hogy folytassák a háborút.

De Gaulle soha nem ismerte el Vichyt, és az általa alapított Szabad Franciaország jogfolytonosságot képviselt a német megszállás előtti francia köztársasággal. Vichy Franciaország (1940. július 10. – 1944. augusztus 9.) a németek előtt kapituláló Philippe Pétain marsall által vezetett francia állam (État français) közös neve. Hivatalosan független, de a náci Németországgal való együttműködés politikáját követte. Franciaország déli részén, a megszállás nélküli „szabad zónában” (zone libre) jött létre. Fővárosának demarkációs vonalhoz közel található, Párizs felé közvetlen út- és vasúti összeköttetéssel rendelkező, kellemes üdülővárost, Vichyt választották.

De Gaulle, az egykori jezsuita diák kitartóan ment az útján: elítélte mind a náci, mind a kommunista ideológiát, melyek helyett a kereszténység erejét kínálta. „A kereszténység tüzéből árad szét a szeretet és a testvériség fénye az emberi szenvedés völgyében.” Így lehetett meg a hite, s a hitéből fakadó ereje, hogy a történelem viharaiban kitartson az élet értékei és Franciaország nemzeti útja mellett. Megteremtette a Szabad Franciaországot mint Vichy alternatíváját.

Ugyanakkor tény, hogy az ország egyharmadát a kollaboráns Vichy államnak átengedő németek jól döntöttek az első világháborús hős, Pétain tábornok kiválasztásával. De Gaulle maga is sokat köszönhetett a marsallnak. Kapcsolatuk 1912-ig nyúlt vissza, hiszen a katonai iskolát főhadnagyként befejező de Gaulle első állomáshelye Arras városa lett, ahol Pétain volt a parancsnoka. Pétain hamar felfigyelt az intelligens fiatalemberre, akivel mentori, atyai viszonya sokáig megmaradt. De Gaulle csodálatát pedig növelték Pétain verduni hőstettei 1916-ban. Amikor megszületett de Gaulle első fia 1921-ben, a Philippe nevet Pétain iránti tiszteletből adta neki. Ez a személyes kapcsolat mindvégig meghatározó maradt kettejük között. 

Pétaint egész Franciaország tisztelte. A marsall és a Vichy-kormányzat hallgatólagos támogatottsága 1940-ben 90% felett volt. 1942 végétől ez már nem volt igaz, hiszen ekkorra a németek a déli kollaboráns területeket is elfoglalták, így már többen kezdték el támogatni az Ellenállást, mint Vichyt. Amikor 1944 júniusában a szövetségesek partra szálltak, a helyzet már egyértelmű volt. A lakosság alig pár százaléka fogadta el Vichyt, míg de Gaulle és az Ellenállás támogatottsága általánossá vált. De hogyan jutottunk el ideáig?

De Gaulle tábornok és követői tehát 1940-ben, a németektől elszenvedett vereség után Londonba menekültek, ahol létrehozták az Ellenállást. A francia ellenállási mozgalmat nevezték így – nagybetűvel –, amely irreguláris módon, partizán módszerekkel vette fel a harcot az országot megszálló német hadsereg ellen. De Gaulle aktívan és mítoszt építve tevékenykedett, a legitim emigráns kormány vezetőjeként kívánta elismertetni magát, miközben valószínűleg Pétain szerepének fontosságát is felismerte. De Gaulle tekintetbe vehette Pétain szerepét oly módon, ahogy azt az Ellenállás ismert alakja, Rémy ezredes (eredeti nevén Gilbert Renault) fogalmazta meg szemléletesen a pajzsról és a kardról. E szerint a marsall volt a pajzs, a tábornok pedig a kard a németekkel szemben. Így nem csoda, hogy a szövetségesek tényleges elismerésére lényegében Jaltáig várnia kellett. 

Az elismerést akadályozták más tényezők is. A franciák a megmaradt gyarmatbirodalmukra építve tudtak csak gyakorlati ellenállást kifejteni a nácikkal szemben, így a szövetségesek számára az afrikai hadszíntéren voltak értékesek. Az ott megszervezett francia egységek olykor már értékelhető katonai sikereket is fel tudtak mutatni, például 1942 júniusában Bir Hakeimnél sikerrel tartóztattak fel egy nagyobb német egységet. Az amerikaiak azonban mindezek ellenére kezdettől fogva nem szimpatizáltak de Gaulle mozgalmával. Ennek az egyik oka az lehetett, hogy találtak helyette egy másik személyt, akiről úgy gondolták, hogy könnyebben lehet vele együttműködni. Amikor 1942 novemberében megérkeztek az amerikai csapatok a Maghreb térségébe, Algériában ott találták a vichy rezsim egyik magas rangú tisztjét, François Darlan tengernagyot, aki éppen a fiát látogatta meg. A hivatalos, azaz a Vichy Franciaország részéről így ő írta alá a fegyverszüneti egyezményt, sőt az Egyesült Államok őt bízta meg Algéria kormányzásával. December 24-én azonban egy algériai franciákból álló diákcsoport merényletének áldozata lett.

Az amerikaiak ennek ellenére továbbra sem kívánták de Gaulle elismerését. Darlan halála után pártfogoltjuk az az Henri Giraud tábornok lett, aki de Gaulle katonai, majd politikai riválisa volt. Már a két háború között is éles nézeteltérés volt közöttük a fegyverkezési stratégiával kapcsolatban. De Gaulle a modern páncélosokra épülő, mozgékony hadviselést szorgalmazta már 1934-ben megjelent Vers l'armée de métier (A hivatásos hadsereg felé) című művében. Ezzel szemben Giraud tábornok elfogadta a Maginot-vonalra épülő védekezési taktikát. Amikor de Gaulle-t 1937-ben kinevezték az 507. harckocsizó ezred parancsnokának Metzbe, ott Giraud így „bíztatta”: „Amíg én élek kis de Gaulle-om, sosem fogja alkalmazni elképzeléseit”. Amikor Churchill és Roosevelt találkoztak 1943 januárjában Casablancában, arról győzködték de Gaulle-t, hogy egyesítse a Szabad Franciaországot Giraud algériai kormányzó amerikaiak által támogatott észak-afrikai mozgalmával. Ez a döntés de Gaulle alárendelését is jelentette volna. Az amerikaiak szemében két érdeme is volt Giraud-nak: magasabb volt a rangja, mint de Gaulle-é és a politika nem érdekelte. Giraud a szövetségesek titkos kapcsolata volt Észak-Afrikában, aki mint főbiztos támogatta Pétaint, de nem működött együtt a németekkel, hisz éppen tőlük szökött meg. Fordulatot ismét a világháború katonai eseményei hoztak. 1940-ben Churchillnek még szüksége volt de Gaulle-ra, 1942-ben Rooseveltnek nem. Giraud ráadásul sokkal irányíthatóbb figura volt. Észak-Afrika teljes megtisztítása a tengelyhatalmaktól, illetve Vichy német felszámolása azonban új helyzetet teremtett.

De Gaulle az Ellenállás élén

A tábornok Algériába érkezése után – 1943. május 27-én – megállapodott a belső ellenállást vezető kommunistákkal. Ezt a lépését az alábbi módon indokolta: „Én voltam a Francia Ellenállás. Nem felejthetjük el, hogy mindenkit befogadtam. Ha nem tettem volna, a száműzött rész feje lettem volna”. A megszállt Franciaországban létrejött a Conseil Natoinal de Résistance (CNR: Ellenállás Nemzeti Tanácsa) a gaullista Jean Moulin, majd később Georges Bidault vezetésével, De Gaulle pedig megalapította a Comité Français de la Libération Nationale-t (CFLN: Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság) 1943 júniusában. Így jött létre az Ellenállás kettős szervezete, ahol „az egyik belülről a megszállók akaratát befolyásolhatná, másik kívülről a szövetségesekkel működik együtt” – fogalmazta meg az egyik katonai vezető, Juin marsall. De Gaulle a riválisát, Giraud tábornokot katonai vezetőnek tette meg és társelnöki posztot ajánlott neki. Azonban hamarosan személyes ellentétek miatt már nem működtek együtt, és Giraud ott is hagyta a mozgalmat. 

1944. június 2-án Algírban alapította meg az Ideiglenes Kormányt a CFLN-ből, és a háború utánra gondolva új adminisztrációt hozott létre a 18 regionális köztársasági megbízott kinevezésével, akik feladata az elkövetkező felszabadulás után a politikai átmenet biztosítása volt. Emellett 1943 őszétől egy új Tanácskozó Gyűlést hívott össze az Ellenállás valamennyi résztvevőjével. Kiemelendő, hogy ez a parlamentnek megfeleltethető szerv már 1944 tavaszán megadta a nőknek a választójogot, továbbá a gyarmatoknak is kifejezte háláját támogatásukért. A tábornok 1944. január 30-án Kongóban, a brazzeville-i konferencián az alábbiakat mondta: „Kijelentem: Franciaország elhatározta, hogy új idők felé vivő útra vezeti azt a 60 millió embert, akik társai lettek saját 40 millió gyermekének.” Miért? „Elsősorban azért, mert Franciaország – Franciaország… Továbbá azért, mert tengerentúli területeinek hűsége nyújtott menedéket és kezdeti segítséget a felszabaduláshoz.” Terve egy Francia Unió kialakítása volt a Birodalom helyett, de ez egy másik történet.

Franciaország felszabadítása

A szövetségesek 1944. június 6-án szálltak partra Normandiában, azonban De Gaulle-t továbbra sem avatták be az eseményekbe. Ugyanakkor a tábornok fontos célja volt, hogy hatékony támogatást nyújtson a szövetséges csapatoknak Franciaország felszabadításában. Ekkor már kb. 400 000 katonája volt, amihez a maquis-k (ellenállók) ereje hozzáadódott. A francia tábornoknak nehéz feladata volt: egyszerre kellett a francia állam folytonosságát Vichy helyett a Szabad Franciaországra alapozni, illetve az ellenállási mozgalmat kézben tartani, és így egy újabb Kommün, vagy forradalom kirobbanását elkerülni. 

A szövetségesek tudta nélkül (1940 óta először) 1944. június 14-én lépett újra francia földre Bayeux-ben, amely helyszín szimbolikus választás volt. Egyrészt itt őrizték azt a 11. századi kárpitot, amely Anglia normann meghódítását ábrázolja, másrészt ez volt az első németektől visszafoglalt francia település. A tábornok így emlékezett vissza az eseményekre: „Gyalog járjuk végig az utcákat. De Gaulle tábornok láttára valósággal meghökken a lakosság, aztán rögtön éljenzésbe vagy könnyekben enged fel. A város népe a házakból kitódulva, leírhatatlanul meghatott jelenetek közepette özönlik nyomomban. A gyermekek körülvesznek. A nők mosolyognak és zokognak. A férfiak kezüket nyújtják felém.” Ennél fontosabb volt, hogy a helyi közigazgatás vezetőit szinte azonnal mindenhol lecserélték az Ellenállás embereire, amit az amerikaiak is tudomásul vettek, így sikerült megelőzni az amerikai katonai közigazgatás kiépítését. 

Párizs azonban még német kézen volt, és de Gaulle el kívánta érni, hogy „a főváros felszabadítása francia katonai és nemzeti tett legyen”. Az Ellenállás augusztus 19-én felkelést robbantott ki Párizsban, Marseilles-ben és még néhány más helyen. Több napig tartó kemény harc után Leclerc tábornok páncélosai elfoglalták Párizst augusztus 24-én. Másnap de Gaulle arra utasította Leclercet, hogy von Choltitz-cal, Párizs német parancsnokával aláírandó kapitulációs okmány szövegéből ki kell hagyni Rol-Tanguyt (párizsi Ellenállás kommunista vezetőjét), mert „számunkra elfogadhatatlan irányzattól ered.” Ez már jelezte, hogy de Gaulle a jövőben a kommunisták „társadalmi reformjaira” sem vevő. A Városházán tőle várták a köztársaság kikiáltását, azonban kijelentette a CNR és Párizsi Felszabadítási Bizottság előtt: „A Köztársaság soha nem szűnt meg létezni. A Szabad Franciaország, a Harcoló Franciaország, a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság szentesítették meg egymás után. Vichy a múltban is, most is érvénytelen és meg nem történtnek tekintendő. Jómagam a Köztársaság kormányának elnöke vagyok. Miért kellene kihirdetnem a Köztársaságot?”

Augusztus 26-án a Diadalív–Champs-Elysée–Notre-Dame útvonalon óriási tömeg ünnepelte de Gaulle-t, aki magányosan haladt a menet élén. A CNR vezetői csak utána vonulhattak. A Notre-Dame-ban tartott ünnepi misén a hívő katolikus de Gaulle az egyháznak is odaszúrt: az ünnepi szertartást nem a vezethette a kollaboráns Suhard érsek de Gaulle jelenlétében.

Az Ellenállás rejtett formái lehetővé tették Franciaország számára, hogy a második világháború után győztesként és ne megvert nemzetként tekintsenek rá. Az Ellenállásban volt egy kényszerű együttműködés a kommunistákkal – így a Szovjetunióval is –, mégis de Gaulle egy más berendezkedést képzelt el.  

De Gaulle visszavonulása

Önmagát tartotta a nemzeti egység szimbólumának, miközben szervezett politikai erő, párt nem volt mögötte, mert csak a közös ellenség legyőzéséig tartott a különböző szervezetek egysége. Célja egy olyan Franciaország létrehozása volt, amely képes a nemzetet egyesíteni, mozgósítani nagy célok elérésére érdekében, és stabilizálni a belpolitikát. 1944 októberében a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormánya elnökének a szövetségesek is elismerték, ennek ellenére sem Jaltára, sem Potsdamba nem hívták meg.

Intézkedései során egységkormányt hozott létre, a félkatonai alakulatokat regularizálta, próbálta kordában tartani a kollaboránsok elleni tisztogatásokat és új választásokat írt ki, amelyen a baloldal győzött. A nemzetgyűlés ideiglenes kormányfőnek választotta, azonban 1946 elején vereséget szenvedett a parlamentben az alkotmányról szóló vitában. De Gaulle a mindenkori köztársasági elnöknek szándékozott volna szélesebb jogköröket juttatni, amivel az 1958-ban általa életbe léptett alkotmány következtében ma is rendelkeznek a francia elnökök. Helyette azonban politikai szereplők a köztársasági elnöknek csak reprezentatív szerepet szántak, a miniszterelnök hatásköre pedig a nemzetgyűléstől függne. Nem sokkal lemondása előtt, 1946 január 20-án ezt mondta a kormány tagjainak: „Visszatért a pártok kizárólagos uralma. Én ezt helytelenítem. Megakadályozni viszont nem tudom, ha csak erőszakhoz folyamodva nem létesítenék diktatúrát, amiből nem kérek, s ami kétségkívül rosszul végződnék. Tehát vissza kell vonulnom.” De Gaulle visszatért családi birtokára Colombey-les-Deux-Églises-be, de Franciaország mégis nyert. Tevékenységének hála, Franciaország végül csak ott lehetett a győztesek asztalánál, némileg helyrehozva azt a szégyenfoltot, amelyet az országa szerzett az 1940-es katonai vereség következtében.

Miért fontos egy új politikai rendszernek az előző rendszer elszámoltatása? Pétain és Vichy hogyan lépett fel a III. köztársaság vezetői ellen? Mi történt Pétain marsallal a háború utáni perében? 

Fedezze fel a válaszokat Boros Zsuzsanna Pétain két pere című tanulmányában!