Azok a régi szép napok

Belvárosi, Bodó, Bucsinszky, Spolarich, Simplon, Pátria, Ostende, Pannonia, Philadelphia, Magyar Világ, Japán, Kairó... és még sokáig folytathatnánk a sort. Ezek a régi pest-budai kávéházi nevek eltűntek az emlékezetből. Az elmúlt évtizedek kávéházellenes akciói, ideológiai hadjáratai sikeresen megsemmisítették a kávéházakat, hogy aztán nevüket és emléküket is kiradírozzák a várostörténetből. Ma már csak mendemondák, foszló emlékezettöredékek, néhány túlélő kávéházi zughírlapíró, vénséges vén tőzsdeügynök, a kabaréban a Gizikék hajára aranyport szóró Bélák agysejtjei őrzik a szagok, ízek és színek összetéveszthetetlen és a mai pesti yuppie-világban feltámaszthatatlannak látszó elegyét, a füsttől homályos főpincért, fényesedő nadrágját, a fogasokra hányt kabátokat és kalapokat, a bambuszkeretekben a világsajtót. Kész, vége. El kell menni Bécsbe, ha az ember igazi kávéházba akar beülni, ha gyors és szolgálatkész pincéreket, kérés nélkül kihozott szódavizet és fecsegő vendégeket akar látni.

A kávé magnetikus ereje szektákat toborzott, elszánt hívei fényes palotákat emeltek a kávéivás szenvedélyének hódolva Párizsban, Bécsben, Berlinben, Prágában és Budapesten. A kávéval szerelmi viszonyba kerül az ember, hiánya égető tud lenni, stimuláló, élénkítő hatása nélkül sokan bágyadtak, szikkadtak és csalódottak lesznek. A kávékészítésnek kultúrtörténete van. A kávéfőzőgépek, különösen az ötvenes-hatvanas évek