Ingyenesen olvasható
Charles de Gaulle életútjában az új francia alkotmány elfogadása legalább olyan jelentős esemény, mint amikor 1940. június 18-án bejelentette, hogy Franciaország eleste ellenére is kész folytatni a harcot Hitler ellen. De Gaulle 1958-ban szintén egy államférfi teljesítményét nyújtotta: egy olyan új államberendezkedést hozott létre, amely kisebb változtatások mellett a mai napig is működik. Hogyan jutott el idáig a második világháború után? Miért volt szükség egy új köztársaság kikiáltására? Hogyan függött ez össze de Gaulle politika élvonalba való visszatérésével?
Politikai válság a világháború után
A II. világháború után egyértelműen az amerikai–szovjet tandem kezébe került a világpolitikai irányítás, amelybe kapaszkodni kívántak a régi nagyok, így Nagy-Britannia és Franciaország is. A két államnak egyetlen esélye az lett volna, ha képesek a gyarmataikat megtartani a világégést követően. Azonban éppen az ellenkezője zajlott le: az angolok gyorsabban, a franciák küzdelemmel, nagyobb ellenállással, lassabban vesztették el az Európán kívüli területeiket.
A franciáknál a külpolitikai helyzet meggyengülése mellett a másik probléma – mint szinte mindenhol Európában – a nácikhoz fűződő viszonnyal való szembenézés volt, azaz hogyan bántak el, vagy éppen hogyan nem bántak el a Németországgal kollaboráló Vichy Franciaország vezetőivel. A civil lakosság körében – akik közül sokan elsősorban csak a túlélést tartották a szemük előtt, hiszen nem mindenki lehetett hős, mint a belső Ellenállás (Résistance) tagja – jelentős tisztogatások kezdődtek: legalább 10 000 főt öltek meg. A hatóságok összesen 126 000 embert internáltak, 45 százalékuk állt bíróság elé, 767 kivégzésre került sor. De Gaulle azonban nem akarta, hogy Franciaország a bosszúállás országává váljon, ezért nem engedte a Vichy-rezsim vezetőjének, az ekkora már a 80-as éveinek közepén járó Henri Philippe Pétain marsallnak a kivégzését sem.
Az 1945 utáni időszakban több olyan politikus került vezető szerepbe, akik vagy kollaboráltak vagy pedig időnként szimpatizáltak Pétain rendszerével. Ilyen volt például Lionel Jospin, későbbi francia miniszterelnök (1997–2002) édesapja, Robert Jospin, akit Pierre Laval (Vichy Franciaország miniszterelnöke) nevezett ki Meudon tanácsosának, amiért még a SFIO (a francia szocialista párt) is kizárta. Vagy éppen Maurice Papon, aki Gironde megye prefektusaként aktívan részt vett a deportálásokban, de a háború után de Gaulle híveként Párizs rendőrfőkapitánya lett.
De Gaulle 1944–1946-ban Ideiglenes Kormánya élén az állam működőképességének helyreállítását tűzte ki célul, illetve azt, hogy a III. Köztársaság rendszerének restaurálását elkerülje. Az Ellenállás ihletett időszakában a kommunistáktól a kereszténydemokratákig szinte minden politikai irányzat helyet foglalt az ideiglenes kormányban, de a kommunistákat – illetve de Gaulle-t is, bár más indokkal – kezdettől fogva gyanúval kezelték a többiek.
Forrás: Radio France
A világháború után a francia politikai palettán a royalizmus lényegében megszűnt, a szélsőjobboldal Vichyvel leszerepelt, a szélsőbaloldal megerősödött, ez pedig felborította a korábbi jobb- és baloldali centristák alkotta politikai erőteret. A kommunisták a szovjetek megerősödése, illetve az Ellenállásban elért sikereik miatt reménykedhettek a hatalom megszerzésében, és ha a szovjet csapatok érték volna el Franciaországot, esélyük lett volna egy közép-európai folyamathoz hasonló hatalomátvételre is. De Gaulle esetében a katonai rendszer bevezetése, az autoriter vezetéstől való félelem okozta az elutasítást, így a III. Köztársaság pártjai összefogtak politikai szándékai ellen.
Az 1946-ban létrejövő új rendszerben a Nemzetgyűlés kapta a vezető szerepet, a köztársasági elnök pedig gyenge jogköröket kapott. Az így megalakult IV. Köztársaság valójában az 1940 előtti párturalmi rendszer folytatása lett. A köztársasági elnöknek az 1875-ös alkotmány óta nem volt joga feloszlatni a nemzetgyűlést, ez így maradt a IV. Köztársaság korában is. De Gaulle-t – akinek saját pártja sem volt – az erős elnöki pozíció létrehozásában egyáltalán nem támogatták. Ezt de Gaulle belátta, és 1946. január 20-án lemondott. Kormánya tagjai előtt így indokolta lemondását: „Visszatért a pártok kizárólagos uralma. Én ezt helytelenítem. Megakadályozni viszont nem tudom, hacsak erőszakhoz folyamodva nem létesítenék diktatúrát, amiből nem kérek, s ami kétségkívül rosszul végződnék. Tehát vissza kell vonulnom.”
De Gaulle visszatérése a hatalomba
A IV. Köztársaság kétségtelenül sikereket is elért. A háborús újjáépítés során a Monnet-terv mentén eredményesen indította el a gazdasági fejlődést, ami elsősorban a nehézipar fejlesztésére és az európai integráció elindítására koncentrált. Az ország újjáépítése az 1950-es évekre már az életkörülmények ugrásszerű javulásában is éreztette hatását. 1947-től volt minimálbér, megszületett a társadalombiztosítás (1945–1946), munkanélküli-segély került bevezetésre, a bruttó nemzeti termék pedig 1950 és 1958 között 40%-kal nőtt. A mezőgazdaságban gyorsan ment végbe a gépesítés, a nagyipari központok fellendültek, és még az órabérek is számottevően növekedtek. Az átlagemberek egyre nagyobb számban jutottak hozzá a háztartási gépekhez (hűtő, mosógép, televízió), és az autógyártás eredménye, hogy 1960-ra 5 millió gépkocsi szelte az utakat. Az európai integráció francia forgatókönyvek alapján indult meg. A gazdasági helyzet tehát inkább javult – a költséges gyarmati háborúk ellenben sokat rontottak az összképen. A politikai teljesítmény azonban hagyott kívánni valót maga után: 1946 és 1958 között 23 kormánya volt az országnak. Finoman fogalmazva: a stabilitás hiányzott.
A gyarmati háborúk – külön kiemelve Algériát – és a szuezi válság lényegében tönkretették a költségvetést, így a franciák az IMF, illetve amerikai hitelek segítségével próbáltak úrrá lenni a gazdasági válságon. A kormányok tehetetlenségét Algériában a hadsereg vezetői is kihasználták. Az észak-afrikai országban milliós francia közösség élt, és rájuk támaszkodva Massu és Salan tábornokok Közjóléti Bizottság néven ellenkormányt hoztak létre, hogy biztosítsák az uralmukat, és megakadályozzák a függetlenség kikiáltását. Ez viszont alkotmányos válsághoz és de Gaulle visszatéréséhez vezetett.
De Gaulle 1958-as hatalomátvételét gyakran puccsként emlegetik, amiből annyi feltétlenül igaz, hogy a hadsereg egy része viselkedésével előmozdította az eseményeket. A májusi kormányválság végül azt eredményezte, hogy a Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén megválasztotta de Gaulle-t miniszterelnöknek. De Gaulle kettős játékot játszott. Francia Algériát ugyan nem ígérte meg, de véget kívánt vetni a párturalom korszakának. A puccsistákat sem ítélte el, miközben az állam tekintélyét és cselekvőképességét kívánta helyreállítani. Ehhez a nemzetgyűlés hat hónap rendkívüli hatalommal ruházta fel, amelyet egy új alkotmány elfogadtatására akart felhasználni. De Gaulle már az 1944-es bayeux-i beszédében megjósolta a IV. Köztársaság bukását és olyan megoldást javasolt, amely 1958 májusában az egyedüli lehetséges alternatívának tűnt.
De Gaulle a köztársasági eszme tovább élését hangsúlyozta azzal is, hogy az alkotmánytervezetet szeptember 4-én hozta nyilvánosságra, utalva a III. Köztársaság alapításra. Az V. Köztársaságot megalapító új alkotmányt egy elsöprő támogatást élvező referendummal erősítette meg 1958. szeptember 28-án. Így az algériai válság ismét kiváltotta azt a helyzetet, amelyet 1940-ben már megélt egyszer: de Gaulle személyében akarta megtestesíteni a nemzeti egységet. „Arra törekedtünk, hogy a hatalmat – megőrizve a parlament törvényhozói szerepét – ne a politikai pártok osszák el egymás közt, hanem közvetlenül a néptől eredő hatalomnak a nemzet által választott államfő legyen a forrása és birtokosa.” – magyarázta de Gaulle a választóknak.
Az új alkotmány bemutatása után megkezdődött az új intézmények kiépítése: november 23-án nemzetgyűlési választást tartottak, melyen az október 1-jén megalapított gaulle-ista UNR (Union pour la Nouvelle République, Szövetség az Új Köztársaságért) érte el a legjobb eredményt, miközben az addig jól szereplő baloldali pártok szinte katasztrofális vereséget szenvedtek. A köztársaságielnök-választás 1958. december 2-án zajlott le, melynek során De Gaulle 80 000 elektor szavazatából 62 000-et (78,5%) szerzett meg. Az 1959. január 8-án beiktatott elnök másnap Michel Debrét nevezte ki miniszterelnöknek, akinek vezetésével el is kezdődött az új alkotmány kidolgozása.
Forrás: Canalblog
A fő cél az volt, hogy megerősítsék a köztársasági elnök intézményét, miközben fenn kívánták tartani a parlamentáris rendszer értékeit is. A bonapartizmus jegyében az elnök referendumot írhatott ki, amivel kikerülhette a parlamentet, ugyanakkor teret engedett a klasszikus népszuverenitás érvényesülésének. A Nemzetgyűlés feloszlatási joga is megfelelő nyomásgyakorlás volt. A köztársasági elnöknek jogában állt kinevezni a miniszterelnököt és a minisztereket, hogy a pártokat hatékonyabb, racionálisabb politikára kényszerítse. Tevékenységért nem volt felelős a nemzetgyűlés előtt. Ekkor még elektorok, majd az 1962-es referendum óta közvetlenül választották az elnököt 7 évre, amit 2000-ben 5 évre csökkentettek. Az elnök bizonyos területeket magának tartott fenn: külpolitika, nemzetvédelem, gyarmati ügyek, a közhatalom működésének biztosítása, a nemzeti függetlenség képviselete. Az elnöknek rendkívüli hatalom bevezetésére is van lehetősége az alkotmány értelmében, ha súlyos veszély fenyegeti a Köztársaság intézményeit, rendjét. A közvetlen elnökválasztás is erősítette az elnök hatalmát, mert a néppel való kapcsolat is őt erősítette.
Ismét kétfordulós választási rendszer alakult ki. A pártok az első fordulóban többnyire még önállóan indultak, itt a választók kiselejtezik a gyengébb jelölteket, így itt derül ki, hogy mely pártoknak van tényleges esélye a győzelemre. A második fordulóban általában összefogtak az egymást valamilyen okból támogatni akaró pártok, így a középutas megoldások háttérbe szorultak, újra világosabbá vált a határvonal az ún. bal- és jobboldal között. A rendszer kedvezett a nagyobb pártoknak, illetve a szélsőséges erőket is negatívan befolyásolta.
A rendszer igencsak érdekes, de talán a francia lelket jól megérző alapító elnököt igazolta, hogy még mindig működik a „republikánus monarchia.” A közvetlen demokrácia – referendumok rendszere – a politikai pártok korlátozására nagyon is alkalmas, miként a megerősített elnöki funkció is. A jogállamiságot az Alkotmánytanács felállítása biztosította, az elnöki teljhatalom bevezetésének lehetősége viszont egyértelműen gyengítette a demokratikus rendszert. A referendumokat azonban de Gaulle 1969 kivételével mindig megnyerte, így sikerrel gyorsította fel az eseményeket, hallgattatta el politikájának ellenzőit. Így teremtett meg egy időtálló politikai berendezkedést hazájában.
Milyen katona volt de Gaulle? Mit jelentett a grandeur mint de Gaulle külpolitikájának a vezérfonala? Hogyan értékelhetjük politikai teljesítményét?
Fedezze fel a válaszokat Gazdag Ferenc De Gaulle című tanulmányában!
