Az Elysée-szerződés francia szemmel

A gaulle-izmus

A 20. századi francia politika legismertebb és legtöbbet értelmezett kifejezése, amely alapítójának – Charles de Gaulle tábornoknak – a nevét viseli. Bár maga De Gaulle ezt a kifejezést mindig visszautasította, maximum a gaullien, azaz de Gaulle-i jelzőre adta áldását. A gaulle-izmus lényegében egyet jelentett De Gaulle politikai ideológiájával, amely mind a bel-, mind a külpolitikai törekvéseit lefedte. A francia politikai közéletben még mindig divatos a politikusoknak a gaulle-izmushoz képest meghatározni önmagukat. Azaz 1958 óta ez a kifejezés – nem a sokféleképpen értelmezett tartalma – a közmegegyezés részévé vált, és valamiféle pozitív hatásokat kiváltó misztikum lengi be. 

A gaulle-izmus külpolitikai koncepcióját ma már jól meg tudjuk érteni, ismerve De Gaulle 1958 és 1970 közötti elnöki politikáját. A legfontosabb célja országa szuverenitásának biztosítása volt, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hidegháború idején biztosítsa országa védelmét, a katonai függetlenséget. Ezért szorgalmazta – sikerrel – a francia atomfegyver kifejlesztését. Erre építve lazítani kívánta kapcsolatait az Egyesült Államokkal, és egyenrangú féllé válni a világpolitikában a szuperhatalmakkal. Ennek látványos belső ellentmondása az lett, hogy a Szovjetunió és a keleti blokk országai felé gesztusokat tett úgy, hogy közben bírálta a diktatúra minden formáját. Azaz fel akarta használni a kommunista táborral való kapcsolatainak javulását az Egyesült Államokkal szemben, közben mégis szerette volna megőrizni szövetségét az amerikaiakkal. Ez a politikai kísérlet ebből a feloldhatatlan belső ellentmondásból fakadóan nem lehetett sikeres: De Gaulle-lal is szembe jött a valóság 1968-ban a francia diákmozgalmak és a prágai tavasz képében.

Mindezek ellenére számos olyan eleme maradt a gaulle-ista külpolitikának, amelyek a francia törekvéseket hűen tükrözik. Meg kell szabadulni a gyarmatoktól, a konfliktusoktól és egy francia dominanciájú Európát kell teremteni, amely megfelelő ellensúlyt képez a szuperhatalmak között. Ezekhez illeszkedett a „nemzetek Európája” koncepció, amelynek alapját képezte az Elysée-szerződés az NSZK-val, illetve a keleti nyitás politikája. Ezt az „Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa” koncepciója fejezte ki, amelyben akár egy Moszkva–Párizs által vezetett egyesült Európa álma is felmerülhetne. Az „európai Európa” ennél kisebb, realistább megközelítése a szovjetek és az amerikaiak nélküli új, egyesült Európának. Az önállóság megőrzésében fontos szerepet szánt a francia intézmények megerősítésének, és természetesen teljes külpolitikáját a nemzeti céloknak rendelte alá. A fő irányelve nemzetállamok együttműködésére alapozódó kétoldalú kapcsolatok fejlesztése a multilaterális diplomácia helyett. Az új Európának a történelmi fejlődés hagyományai alapján az együttműködés révén kell kibontakoznia a nemzeti érdekek mentén. De Gaulle meg volt győződve arról, hogy egy több pólusú világ egyenlőbb, mint a bipoláris, így természetesen biztonságosabb is.

A német kérdés De Gaulle külpolitikájában

A francia külpolitika hagyományosan németellenes volt, amelyet a két világháború eseménysora tovább mélyített. A szuperhatalmak árnyékában kibontakozó kétpólusú világrend Európát is két részre bontotta, a hagyományos európai nagyhatalmak hanyatlása megállíthatatlannak tűnt. A brit politika az amerikai kapcsolatok kiteljesítésével próbálta gyógyítani sebeit, a kettéosztott és megszállt Németország pedig elvesztette nagyhatalmi státuszát. A második világháborúban katonailag legyőzött Franciaország ugyan végül a győztesek asztalához lavírozta magát, de minden téren – katonai, gazdasági, politikai – kiszolgáltatott volt a valódi győzteseknek. A németek mindig is féltek a francia–orosz együttműködéstől, miként az oroszoknak is hasonló félelmeik voltak egy francia–német együttműködés láttán. Ez a geopolitikai tér nem változott meg 1945 után sem.

De Gaulle elnök 1963 folyamán számos nyilvános politikai és diplomáciai lépést tett, hogy egyértelművé tegye azon szándékát, hogy Franciaország saját politikai útját kívánja járni. A brit belépés megvétózása a Közös Piacba, vagy éppen a moszkvai atomsorompó-egyezmény (1963. augusztus 3–9.) elutasítása is ezt jelezte. De Gaulle fő célja egyértelműen a francia pozíciók megerősítése volt, amelyhez szüksége volt európai partnerekre. Tevékenysége azonban óhatatlanul megosztotta az európai államokat is, hiszen azok nem csak a Szovjetuniótól, hanem egy esetleges francia dominanciától is hideglelést kaptak, és így De Gaulle-nak azzal a paradox helyzettel kellett szembenéznie, hogy önmagát is elszigetelheti. 

Az „európai Európa” koncepció erősítése és a pillanatnyilag kedvező politikai körülmények vezettek a szerződés megkötéséhez. Mindez természetesen nem volt előzmény nélküli. A De Gaulle-nál 15 évvel idősebb Adenauer személyisége és a francia elnök személyisége között sok hasonlóság mutatkozott. Mindketten a kereszténységet tekintették világképük alapjának, és képesek voltak a nemzet érdekeinek képviseletére. De Gaulle-t a németek fanatikus németgyűlölőnek és nacionalistának tartották, ugyanakkor ő volt az is, aki felmentette a németeket Franciaország lerohanása és megszállása miatti vétkük alól. Ebből a bizalmatlan légkörből indult a két politikus közeledése 1958-ban, miután De Gaulle köztársasági elnök lett. 1958 őszén Adenauer lett az első és utolsó hivatalban lévő külföldi politikus, akit De Gaulle családi körbe, saját birtokára, Colombey-be hívott meg. 1962-ben ez a fajta bensőséges találkozás megismétlődött a Rajna-vidéki Rhöndorffban, Adenauer családi fészkében. Az talán kijelenthető, hogy a két államférfi között elmélyült személyes kapcsolatok segítették a két ország közeledését. 

Különösen jót tett a kétoldalú kapcsolatoknak az 1961-es berlini válság idején tanúsított francia magatartás, amely határozottabban utasította vissza a szovjet zsarolási kísérleteket, mint az amerikaiak, akik kialakították a „rugalmas reagálás” védelmi politikáját. Ebben a hagyományos fegyverekkel történő védekezéssel számoltak, az atomfegyverek alkalmazását a pillanatnyi helyzettől tették függővé. Korábban az amerikaiak bármely szovjet támadás esetén az atomfegyverek bevetésével fenyegetettek. Az NSZK úgy érezte, hogy jelentősen nőtt egy szovjet támadás kockázata, így a szomszédaival történő kapcsolatok erősítése jelentősen javítja az ország biztonságát. De Gaulle is felismerte ezt a helyzetet, amelyet igyekezett is a saját javára fordítani.

Ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódott az atomfegyverek ügye. A franciák 1961-től rendelkeztek csak atomfegyverrel, de a fejlesztés az ütőerő növelése érdekében létfontosságú volt. Így rendkívül rosszul esett De Gaulle-nak az az amerikai törekvés, hogy egy multilaterális atomerő (MLF) jöjjön létre, mert ez a francia atomfegyverek amerikai irányítás alá kerülését jelentette volna. Sőt, akár lehetőséget teremthetett volna az NSZK-nak is, hogy atomfegyverhez jusson. Az MLF kapcsán Adenauert az bőszítette igazán, hogy fülébe jutott a szuperhatalmak alkuja: a németek sohasem juthatnak nukleáris arzenálhoz. A francia elnök már 1962 szeptemberében javasolt egy olyan memorandumot, amely az együttműködés formáját keretek közé foglalná. Adenauer erre válaszul a kölcsönös konzultációk bővítésére tett javaslatot. Így szépen lassan kibontakozott egy német–francia szerződés lehetősége. 

Ebbe a folyamatba a németek számára arculcsapásként jelentkezett, hogy De Gaulle senkivel sem egyeztetve 1963. január 14-én sajtókonferenciát tartott, ahol bejelentette a francia vétót a brit közös piaci belépéssel szemben. Ezzel De Gaulle nyilvánvalóvá tette, hogy Európa az európaiaké, nem kívánja kiszolgáltatni az egyesült Európát az atlantista érdekeknek, illetve Európa nem lehet az amerikaiak előretolt bázisa. A döntés – ennek okaira itt most nincs terünk kitérni – a németek számára sokkoló volt. Az MLF szerződés (amelyet különben a németek támogattak volna) reménye, valamint a brit belépés német támogatása szövetségesei, az amerikaiak és a franciák közti választásra kényszerítette a német kancellárt. Ez rögtön magyarázza azt, hogy a szerződés megkötése ellenére a gyakorlatban a németek miért álltak úgy az egyezséghez, hogy az ne kényszerítse őket az amerikaiakkal való szembefordulásra. Így a párizsi tárgyalások 1963. január 21–22-én egy ratifikációra szoruló ünnepélyes szerződés irányába tolódtak el. 

A szerződés tartalma

A megbékélés szellemében születő barátsági szerződés előírta a kapcsolatok intézményesülését. Az állam- és kormányfők évente legalább kétszer, míg a külüggyel, hadüggyel, az oktatási és ifjúság ügyeivel foglalkozó miniszterek rendszeresen (általában három, ifjúsági ügyekkel foglalkozók két havonta) találkozzanak egymással. A szerződés a külpolitika területén részletezte, mely kérdésekben, illetve milyen fontos közös ügyekről szóló döntések előtt konzultálnak egymással. Ilyen volt az európai integráció és az európai közösség sorsa, a NATO, az ENSZ, a gazdasági szervezetekben felmerülő közös ügyek témája és a fejlődő országoknak nyújtandó segítség kérdése. Elhatározták közös védelmi terv(ek) kidolgozását és ennek érdekében közös német–francia tudományos intézetek létrehozását, valamint a haderők személyi állománya közötti cserekapcsolatok erősítését is. 

A későbbiekben a szerződés legsikeresebb részévé az oktatási és ifjúsági ügyek témája vált. Már 1963 nyarán megalapították a Német–Francia Ifjúsági Tanácsot. A francia és a német nyelv oktatására tett kísérletek mérsékelt eredményeket hoztak, de a tudományos életben és az egyetemi programokon keresztül zajló együttműködés kétségtelenül fokozódott. A csereprogramokban 2010-ig nyolcmillió fiatal vett részt. 

A szerződést mindkét ország parlamentje 1963 nyarán ratifikálta, a németek azonban csak egy általuk hozzátett preambulummal tették meg ezt. Adenauer a szerződés ratifikálásáért cserébe kénytelen volt ezt elfogadni, különben a szerződés elbukott volna a Bundestagban. A preambulum az NSZK atlantista politikáját megerősítette, úgy mint az Egyesült Államokkal való szövetséget, a NATO elköteleződést, Nagy-Britannia közös piaci tagságának támogatását, valamint a liberális külkereskedelem melletti német elkötelezettséget. Ez a felsorolás máris megmutatta, hogy De Gaulle azon reménye, hogy a németekkel közösen képezhetnek majd ellenpólust az angolszász nagyhatalmi törekvéseknek, esélytelen.

A szerződés jelentősége

A szerződés megítélése a maga korában még sokkal inkább függött a politikai érdekektől, mint napjainkban, amikor az európai béke és biztonság zálogát látják benne. Az angolok, az amerikaiak és a szovjetek inkább félelmeiknek, mintsem az örömüknek adtak hangot. Az angolszászok a franciákkal való együttműködés erősítése miatt bírálták Bonnt, Moszkva pedig történelmi távlatból táplált ellenszenvet egy francia–német együttműködéssel szemben.

A két állam Nyugat-Európa legbefolyásosabb tényezője lett. Szövetséget kötöttek az atlanti szövetségen belül. De Gaulle az Elysée-szerződéstől azt várta, hogy eltávolítsa az NSZK-t az Egyesült Államoktól, megelőzze az önálló német Ostpolitik kialakulását. Az NSZK-t hosszú távon intézmények hálózatán keresztül kívánta beilleszteni az európai politikai rendszerbe, amivel magatartását kiszámíthatóbbá és ellenőrizhetőbbé teheti. A preambulum elfogadása azonban a gaulle-ista politika céljaival ellentétes elveket fogadott el. Azaz a németek az Egyesült Államokat választották a franciák helyett, amelyet az NSZK soha nem tekintett valódi alternatívának. A német politika útja egyértelmű: amerikai védelem és barátság a franciákkal. Ha ez a barátság francia dominanciát jelent és Washington-ellenes, akkor viszont a németek inkább az atlanti kapcsolataikat erősítik. De Gaulle éppen ezért volt megértőbb a németekkel szemben – miközben a fennálló katonai helyzet miatt nem kellett tartania tőlük –, és a nézetkülönbségek tompítására azért törekedett, hogy a Közös Piac létét ne veszélyeztessék. 

A szerződés védelmi és gazdaságpolitika összehangolásáról szóló részei soha nem valósultak meg. De Gaulle 1963 után folytatott NATO-kritikus politikája inkább erősítette az NSZK atlantista elkötelezettségét, cserébe a francia vezető bizalma megrendült a németekben. Az intézményi keretek megteremtésének jelentősége azonban itt köszönt vissza, azóta is működik – még a politikai ellentétekkel terheltebb időszakokban is – a francia elnökök és a német kancellárok rendszeres csúcstalálkozója. Az Elysée-megállapodás ugyanis kimondta, hogy a kétoldalú kapcsolatokat függetlenné kell tenni a politikai konjunktúra mindenkori alakulásától. A politikai vezetők pedig jó érzékkel és tudatosan ápolták, szimbolikával bővítették az elmúlt évtizedekben ezeket a találkozókat, biztosítva ezzel a közös Európa álmának lehetőségét. 

Mit jelent az aszimmetrikus kapcsolat kifejezés a francia–német együttműködés kapcsán? Miért lehetett sikeres a hidegháború idején a francia nukleáris és a német pénzügyi szuverenitás egyensúlya? Miként függ össze az európai integráció bővítése és az intézmények működése a német és a francia törekvésekkel? 

Fedezze fel a válaszokat Kiss J. László A francia–német tandem című tanulmányában!