A francia diplomácia és a Dawes-terv

A Dawes-terv előzményei

„A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy Németország jövedelemforrásai, tekintettel e jövedelemforrásoknak a jelen Szerződés egyéb rendelkezéseiből folyó állandó jellegű csökkenésére, nem elegendők arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák. A Szövetséges és Társult Kormányok mégis megkövetelik és Németország kötelezi magát, hogy jóváteszi mindazokat a károkat, amelyeket […] támadása okozott.” Így rendelkezett a versailles-i békeszerződés a német jóvátételről, amelynek pontos összegét ez még nem határozta meg. Ezt majd az 1921-ben létrehozott Jóvátételi Bizottság határozta meg, de ez már nem ment annyira diktátum szerűen, mint a békeszerződés esetén. Az átmeneti időszakban a németek „aranyban, árukban, hajókban, értékpapírokban vagy egyéb módon” fizethettek 20 milliárd márkát.

J. M. Keynes A béke gazdasági következményei (1920) című esszéjében azt állította, ha a jóvátételek összege meghaladja Németország visszafizetési képességét, és ha kényszerítik az országot a fizetésre, az éhínséghez, káoszhoz és a militarizmus újjáéledéséhez vezethet. A politikusok nem követték Keynes tanácsait, bár igyekeztek a jóvátételi intézkedéseket úgy kidolgozni, hogy legalább részben megfeleljenek Keynes elvárásainak. 

A németekre végül a Jóvátételi Bizottság 1921-ben 132 milliárd aranymárka fizetési kötelezettséget rótt ki. A jóvátételek összege Németország 1913-as bruttó nemzeti termékének (GNP) majdnem 300 százalékát tette ki. A jóvátétel három elemből állt: A, B és C kötvényekből. Az A kötvények (kb. 10 milliárd aranymárka) a közvetlen háborús károk megtérítésére szolgáltak. A B kötvények (42 milliárd aranymárka) fedezték Nagy-Britannia és Franciaország Egyesült Államok felé fennálló háborús adósságát. A C kötvények (80 milliárd aranymárka) hipotetikus jellegűek voltak, és elsősorban a győztes államok közvéleményének kielégítése érdekében kényszerítették rá Németországra.

A francia diplomácia céljai

A francia politikát két részre lehet osztani a korszakban. 1924-ig, a baloldali koalíció hatalomra kerüléséig a jobboldali kormányok Németország megbüntetését és a békeszerződés szigorú betartatását tartották szem előtt. A franciáknál különösen erős volt az a meggyőződés, hogy a német jóvátételek problémája nem annyira a fizetésképtelenségből, mint inkább a fizetési hajlandóság hiányából fakadt. Ez utóbbit pedig a gazdasági tényezők mellett politikai hatások is befolyásolták. Azt viszont a szövetségesek is tudták, hogy korlátozott képességeik voltak a jóvátételek behajtására. Lényegében ezen törésvonal mentén alakult a francia diplomácia tevékenysége is, amely 1924-ig inkább a fizetés kikényszerítésére és az európai dominancia megerősítésére irányult. Utána viszont a jóvátétel kifizetését az erőpolitika elengedésével kívánták elősegíteni.

Az 1920-as évek elején a franciák nem elégedtek meg Németország jóvátételeken keresztül történt gazdasági korlátozásával, hiszen a szomszéd megerősödését akár katonai eszközökkel is meg kívánták akadályozni. A győztes nagyhatalmak közül a franciák voltak a legrosszabb gazdasági helyzetben – infláció, hatalmas adósságok –, így a német fizetés akadozására ők reagáltak a legélesebben. A költségvetési hiányt a jobboldali kormányok az adóterhek növelésével – például 1920-ban bevezetett forgalmi adó révén – kívánták orvosolni.1913 és 1925 között az adóterhek nagyjából megduplázódtak, az ezzel járó társadalmi elégedetlenséget így a német jóvátételek kifizettetésének felmutatásával akarták ellensúlyozni. Franciaországnak kétségtelenül érdeke volt egy erős valuta, hogy megfelelő muníciója legyen a nemzetközi tárgyalásokon, azonban annak a gyengülése elősegítette az exportot. Ezért a valutapolitika kulcsfontosságú eleme volt a háború utáni gazdasági küzdelmeknek.

Az amerikaiak és a britek megelégedtek volna a szimplán gazdasági és pénzügyi kényszerítő eszközök alkalmazását Németországgal szemben, azonban a britek a franciákhoz hasonlóan nem engedhették meg maguknak, hogy elengedjék a német jóvátétel egy részét, hiszen ők is tartoztak az Egyesült Államoknak, így politikai mozgásterük korlátozott volt. A franciák azonban nemcsak az adósságaik visszafizetését, saját gazdaságuk helyreállítását várták a német jóvátételtől, hanem közben az európai dominanciájuk megerősítését is. Ez magyarázta a franciák erőteljes támogatásával megszülető – a vesztes államokból kialakított – új közép-európai államok létrejöttét is.

A jóvátétel fizetése azonban akadozott, hiszen a német gazdaság romokban hevert, a német márka a súlyos infláció következtében elértéktelenedett. Az 1922-es genovai konferencia kudarca folytán a németek novemberben 3–4 éves moratóriumot kértek a jóvátételek fizetésére. 

Elsőként francia részről merült fel egy önálló rajnai jegybank és valuta felállítása. Az angolok azonban ezt elutasították, mert nem akartak asszisztálni e területnek Németországtól való gazdasági és politikai elszakadásához. Az ötlet azonban anyagi okokból bukott el: angol segítség nélkül a franciák képtelenek lettek volna elegendő tőkét biztosítani az önálló bank felállításához. A franciák ezután erővel próbálták megoldani a dolgot. A németek moratóriumra vonatkozó kérését a Népszövetség szándékos mulasztásnak minősítette, s ezzel lehetővé tette, hogy az érintettek „behajtsák” Németország tartozását. A franciák és a belgák végül úgy döntöttek, hogy a fa- és szénszállítások elmaradására hivatkozva 1923. január 11-én megszállták a Ruhr-vidéket. A németek válaszként felfüggesztették a franciák és a belgák számára fizetett jóvátételt, amivel kikényszerítették a tárgyalásokat. Ezzel egyúttal a franciák európai hegemóniáról szőtt álmai is megbuktak.

A lotaringiai származású francia miniszterelnök, Poincaré nem léphetett fel „kolduló” pozícióban. Valójában a miniszterelnök tudta, hogy a szövetségesi adósságok miatt Franciaország nem találhat egyedül megoldást a jóvátételek rendezésére. Ezenkívül négy évvel a háború után a francia közvélemény egyre türelmetlenebb lett a jóvátételek késedelmes kifizetése miatt. Poincaré javaslata egy nemzetközi szakértői bizottság felállítására a francia erőpolitika kudarcát jelezte, mivel innentől kezdve a pénzügyi megoldásokat támogató brit–amerikai álláspont vált irányadóvá. Poincaré bele is bukott a jóvátétel kérdése miatt kialakult vitába.

Az 1924-ben hatalomra kerülő Baloldali Blokk Édouard Herriot miniszterelnökkel és Aristide Briand külügyminiszterrel változtatott a francia külpolitika irányán. A baloldal a Nagy-Britanniával való szövetség újjáépítésére, a Németországgal való tárgyalásokra és a biztonsági probléma nemzetközi megoldására törekedett, nagyobb szerepet adva a Nemzetek Szövetségének és a választott bíróságnak. Miközben a német jóvátételre továbbra is igényt tartottak. 

A Dawes-terv

1923 novemberében Charles Dawes amerikai ügyvéd és pénzügyi szakember vezetésével bizottságot állítottak fel a jóvátétel ügyének rendezésére. Az 1924. április 9-én előterjesztett szakértői jelentés célja a német márka stabilizálása, a költségvetési egyensúly helyreállítása, illetve a jóvátétel fizetésének újraindítása volt. A német gazdaság helyreállítását összekötötték a szovjet piacok meghódításának vágyával, illetve az antant országok hitelvisszafizetésének serkentésével az Egyesült Államok felé. Tehát a német fizetőképesség helyreállítása egyszerre oldja meg a győztesek által követelt jóvátétel behajtását, és az európai háborús adósságok visszafizetését az Egyesült Államoknak. A terv nem határozta meg a német jóvátétel pontos összegét, de 1929-ig felállított egy olyan ütemtervet, amelynek első évei az újrakezdést segítették elő. Kezdetben az évi részletek egyötödét kellett csak saját forrásból fedezni, a többit a nemzetközi kölcsön terhére írták. Így az egész rendezés alapja egy újabb amerikai kölcsön lett – immár Németország számára: 800 millió aranymárka érkezett a gazdaság újraindítására. 

1924 júliusában MacDonald brit miniszterelnök és Herriot francia kormányfő Londonban összehívta a szövetséges hatalmak konferenciáját, amelyen Anglia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Görögország, Románia és Jugoszlávia képviselői vettek részt, illetve Hughes amerikai külügyminiszter. A konferencia során Herriot miniszterelnököt számos engedményre kényszerítették, mind a saját személyisége, mind a következetes pénzügyi program hiánya miatt. Így például a franciák hiába követeltek kevesebb hitelt szigorúbb feltételekkel a németek számára, az angolszász országok kihasználták gazdasági erőfölényüket és elutasították a francia törekvéseket. Kikötötték, hogy a Ruhr-vidékihez hasonló annexió nem fordulhat elő a hitelek teljes visszafizetéséig. Aki ezt megszegi, az az ország válik felelőssé a hitelek visszatérítéséért.

A terv következtében megszüntették a német pénzügyi és gazdasági törvénykezés korlátozását, és visszaadták a korábban kisajátított ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi vállalatokat. A franciák kivonultak a Ruhr-vidékről, de nemzetközi ellenőrzés alá vonták a birodalmi vasutat és a birodalmi bankot is. 

A Dawes-terv hatásai

A Dawes-terv ötéves időszakában a fizetési hajlandóság fenntartása érdekében viszonylag kis összegeket kellett a németeknek fizetniük, de olyan mértékű tőkebeáramlás mellett, hogy tulajdonképpen a jóvátételeket kizárólag hitelből fizették. A terv ugyanis nemcsak stabilizálta a márkát, hanem megvédte a német devizatartalékokat a jóvátétel-fizetés negatív hatásaitól. A tőkebeáramlás ösztönzése úgy történt, hogy a német jegybank csak akkor bocsáthat ki devizát a jóvátételek kifizetésére, ha az összes kereskedelmi követelést kielégítették. Ennek értelmében devizahiány esetén a kereskedelmi követelések előnyt élveztek a jóvátételekkel szemben.

A korabeli német vezetők tökéletesen megértették ezt az ösztönzőt. A Külügyminisztérium egy belső feljegyzése így fogalmazott: „Minél többet hitelezünk külföldről, annál kevesebbet kell jóvátételként fizetnünk.” A tőkebeáramlás biztosítása érdekében az állam adókedvezményeket adott a külföldi hitelekre, és a kormányzat szisztematikusan megakadályozta a német jegybank azon kísérleteit, hogy korlátozza a tartományok és a települések külföldi hitelfelvételét. Összességében Németország a kapott hiteleknek mintegy a felét fizette vissza, míg a maradékból sikerült (nehéz)iparát fejlesztenie.

Franciaország Henry Kissinger szavaival élve arra kényszerült, hogy válasszon „egy gyenge Németország és egy, a jóvátételeket fizetni képes Németország között, az utóbbi mellett döntött, s azután végig kellett néznie, amint a jóvátételek segítették Németországot gazdasági s végeredményben katonai talpra állásában.” A francia érdek végül leginkább ott érvényesült, hogy a német jóvátétel kifizetése kiszámítható módon beindult. A francia kormány támogatta a tervben szereplő nemzetközi ellenőrzési mechanizmust is, amelynek célja a német gazdaság és a jóvátételi fizetések felügyelete volt. A Dawes-terv rövid távon javította a francia–német kapcsolatokat. A német gazdaság stabilizálódása és a jóvátételi fizetések megkezdése enyhítette a két ország közötti feszültségeket. 

Az 1923–1924-es eseményeket egyre több történész tartja a két világháború közötti időszak nagy történelmi vízválasztójának 1929 vagy éppen 1933 helyett. Kérdés azonban az, hogy valóban a jóvátétel körüli viták okozták a francia dominancia végét Európában, vagy sokkal inkább a háborús adósságok és a jóvátételek elkerülhetetlen összekapcsolása vezetett ehhez. Ha ugyanis az egész nemzetközi politikai rendszer beszűkülő mozgástere a háborús adósságokon alapult, akkor nyilvánvalóan az első világháború okozta mindezt, amelyért Franciaországot nem lehet egyedül felelőssé tenni. Mindenesetre ez a két év kiderítette, hogy „a király meztelen”, és Európa önmagában képtelen saját problémáinak megoldására.

Miként támogatta a két – később békepárti– politikus a saját nemzetük nacionalista törekvéseit az első világháború idején? Hogyan járult hozzá a ruhr-vidéki válság és a Dawes-terv a közös érdekek felismeréséhez? Miért kaptak együtt Nobel-békedíjat 1926-ban?

Fedezze fel a válaszokat Diószegi István Briand és Stresemann című tanulmányában!