Nagy-Britannia belép a krími háborúba

Szerző: Tarján M. Tamás

1854. március 27-én Nagy-Britannia hadat üzent Oroszországnak, belépve az előző évben kirobbant krími háborúba, a Török Birodalom szövetségeseként.

A háborút megelőzően I. Miklós cár (ur. 1821-1855) alatt az orosz nagyhatalom fénykorát élte: a porosz állammal úgy őrizte meg jó viszonyát, hogy sikerült megakadályoznia a német állam egyesítését, az Osztrák Császárságot pedig lekötelezte a magyar szabadságharc leverésében nyújtott segítséggel. Miklós cár ezért úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy megvalósítsa balkáni törekvéseit, és megszerezze a törököktől a mediterrán tengerszorosokat. 1853 májusában az orosz csapatok megszállták a román fejedelemségeket, hogy háborút provokáljanak ki a Portával, a török fél pedig a várt módon reagált.

A cári hadak számára a harcok kedvezően indultak, az orosz flotta elsüllyesztette a törököt Sinopénál, a szárazföldi csapatok benyomultak a Balkánra és a Kaukázusba. Oroszország diplomatái azonban elszámították magukat, mert minden ajánlat ellenére a britek háborúba léptek az orosz térnyerés megakadályozására, III. Napóleon (ur. 1851-1870) Franciaországa pedig a szentföldi orosz védnökség kinyilvánításának ürügyén küldött hadüzenetet a cárnak, egy nappal Nagy-Britannia után. I. Miklós hiába bízott Ferenc József császár (ur. 1849-1916) hálájában is, mert az gyengébb volt az orosz terjeszkedéstől való félelemnél, ezért Ausztria még semlegessége kinyilvánítására sem volt hajlandó, de hadat üzent Szárd-Piemont is, amely éppen az osztrákok ellen akarta ily módon elnyerni III. Napóleon támogatását.

A háború nagyhatalmi konfliktussá vált, a fő hadszíntér áttevődött a Balkánról a Fekete-tenger északi partvidékére és a Krím-félszigetre. A két évig tartó, rendkívül véres küzdelmet sokan az első modern háborúként tartják számon, ahol a technikai arzenálban megjelent már a távíró és az utánpótlást biztosító vasút. A háborút is elsősorban a nyugati hatalmak jobb utánpótlása döntötte el, 1855 elején bevették a Krím-félsziget kulcsát, Szevasztopol erődjét, közben a cár állama az államcsőd szélére sodródott.

I. Miklós halála után az új uralkodó, II. Sándor (ur. 1855-1881) hajlott a békére, mely Oroszország visszaszorulását eredményezte: a román fejedelemségek (Moldva, Havasalföld) ütközőállamként elnyerték függetlenségüket, a cár le kellett mondjon a Duna torkolatáról, a Fekete-tengert pedig demilitarizálták. Az 1856-os párizsi békével záruló háború olyan súlyos terheket rótt II. Sándor birodalmára, hogy a cár hamarosan Alaszka eladására kényszerült.