Nagy-Britannia belép a krími háborúba

Szerző: Hahner Péter

A lassan, de határozottan növekvő városok, a kereskedelmi és ipari fejlődés lehetővé tette, hogy az Orosz Birodalom kiterjessze hatalmát a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Vereséget tudott mérni (1828—29) a Török Birodalomra is, megszerezve a Duna-deltáját. A nyugati hatalmakkal azonban nem vetélkedhetett – ez a krími háború (1853—1856) során derült ki.

I. Miklós orosz cár (uralk. 1825—1855) úgy próbálta befolyása alá vonni az Oszmán Birodalmat, hogy azt követelte: ismerje el őt a szultán birodalma görögkeleti vallású lakosai védnökének. Követelése elutasítása után megszállta a román fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet. Abban bízott, hogy a brit és francia diplomácia nem fog együttműködni ellen, Ferenc József pedig lekötelezettje az 1849-ben nyújtott katonai segítség miatt. 

Csakhogy az osztrák diplomácia tiltakozott, III. Napóleon francia császár pedig együttműködési ajánlatot tett a brit kormánynak. A szultán 1853 őszén hadat üzent a cárnak. Flottáját Szinopé mellett az orosz flotta megsemmisítette, de 1854 márciusában Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent Oroszországnak.

Mivel az oroszok kivonták csapataikat a román fejedelemségekből, a szövetségesek a krími Szevasztopolt vették ostrom alá, mert itt volt a Fekete-tenger legnagyobb flottabázisa és erődje. Az ostrom sokáig elhúzódott, s ezalatt más államok is beavatkoztak. A Habsburg Monarchia mozgósított, a háború idejére megszállta a román fejedelemségeket, orosz seregeket kötött le, s egyetértett a szövetségesek békefeltételeivel. A Szárd Királyság is hadba lépett a szövetségesek oldalán, abban a reményben, hogy támogatni fogják az olasz nemzeti egység létrehozását.

1855 tavaszán meghalt I. Miklós cár, ősszel pedig 349 napig tartó ostrom után elfoglalták Szevasztopolt. Mivel az osztrák diplomácia attól tartott, hogy a szövetségesek túlságosan is nagy támogatásban részesíthetik Itáliában a Szárd Királyságot, ultimátumot küldött az új cárnak. II. Sándor cár (uralk. 1855—1881) elismerte, hogy ellenfelei minden téren fölényben vannak, és elfogadta a békeajánlatot. 

A krími háborút a párizsi békekongresszus (1856. február 25.—április 16.) zárta le. Francia, török, brit, szárd, orosz, osztrák és porosz diplomaták vettek részt rajta. A párizsi békében (márc. 30.) a nagyhatalmak ígéretet tettek az Oszmán Birodalom területi épségének megőrzésére, a szultán pedig reformok bevezetésére. Kimondták, hogy a Fekete-tengeren egyetlen nagyhatalom sem tarthat fenn jelentősebb haderőt, szorosain békeidőben hadihajó nem kelhet át, csak a törökök szövetségeseinek könnyű hadihajói. Az elfoglalt területeket visszaszolgáltatták, Besszarábia déli részét Moldvához csatolták. Moldva és Havasalföld belső autonómiát kapott. Rendelkeztek a dunai hajózás szabadságáról, és intézkedéseket hoztak a kalózkodás ellen is. Ezzel sikerült kiszorítani Oroszországot egy időre a török területekről és a Balkánról. A francia császár eljátszhatta a békeközvetítő szerepét, a szárd politikusok pedig nyíltan felvetették az itáliai kérdést. II. Sándor cár beismerte, hogy állama saját területén sem volt képes szembeszállni a támadókkal. Ipara nem tudta modern fegyverekkel ellátni a hadsereget, Moszkvától délre nem tudta vasúton szállítani a katonákat, s az állam pénzügyileg is gyorsan kimerült. Hozzálátott hát az ország történetének legnagyobb reformjainak bevezetéséhez.