A szrebrenicai mészárlás kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1995. július 11-én foglalta el a Ratko Mladić vezette Szerb Köztársasági Hadsereg a kelet-boszniai Szrebrenica városát, a szerb többségű területeken fekvő bosnyák etnikai tömb központját. A holland ENSZ-békefenntartók helyére bevonuló csapatok a következő 11 napban szörnyű vérengzést rendeztek; ez volt a legtöbb áldozatot követelő genocídium a második világháború óta.

A második világháborút követően helyreállt Jugoszlávián belül Josip Broz Tito 1980 május 4-én bekövetkezett halála után hamar megjelentek az első repedések, miután nem akadt olyan vezető, aki képes lett volna integrálni a hagyományosan széthúzó délszláv népeket és tartományokat. A szerb Szlobodan Milosevics, a horvát Franjo Tudjman és a bosnyák Alija Izetbegović egyaránt nacionalista jelszavakkal építették fel támogatói bázisukat. Így aztán Belgrád, a jugoszláv főváros már inkább a nagyszerb elgondolásokat, mint a délszláv egységet képviselte, amit Milosevics átszervezési kísérletei is megmutattak, az 1990-es évek fordulóján.

Általában Szlovénia 1991. június 25-i függetlenségi deklarációjával szokás megjelölni Jugoszlávia széthullásának kezdőpontját, mely folyamat aztán négy évig húzódott, és a 20. század harmadik legvéresebb európai konfliktusát eredményezte. Kezdetben a – belgrádi vezetésű – Jugoszláv Néphadsereg lépett fel a függetlenedő tagállamokkal szemben, majd ennek kudarca után véres polgárháború tört ki, ami egészen 1995-ig – de következményeiben napjainkig – destabilizálta a térséget. A délszláv háborút Jugoszlávia etnikai, vallási viszonyai és  regionális fejlettségi különbségei okozták. A történelmi folyamatok eredményeként a jugoszláv államszövetség tartományainak egy része – főként Horvátország és Bosznia – egyszerre foglalt magába pravoszláv szerb, katolikus horvát, vagy muzulmán bosnyák többségű területeket. 

Ezen nemzetek között – még ha nyelvükben viszonylag csekélyek voltak is az eltérések – különböző vallásukból, történeti fejlődésükből és gazdasági színvonalukból adódóan jelentős különbségek és komoly konfliktusok léteztek nemzeti identitásukban. A Tito halálát követő években mindez a nacionalista propaganda hatására tovább fokozódott. Bosznia esetében ráadásul mindhárom etnikum együtt élt. Nem volt békésebb a horvátországi Krajina sem, ahonnan 1993 során űzték ki a szerb lakosságot. A kaotikus etnikai viszonyok Boszniában különösen azt követően éleződtek ki, hogy az 1992. március 1-jén megtartott tartományi népszavazáson kétharmados részvétel mellett 99,7%-os támogatással a Jugoszláviából való kiválás mellett döntöttek. Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina elnökségének elnöke, 1992. március 3-án kiáltotta ki a függetlenséget, a szarajevói parlament pedig ratifikálta azt.  Egy hónappal később, 1992. április 6-án az új állam függetlenségét az Európai Közösség, majd az Egyesült Államok is elismerte, április 7-én a szerb nemzetgyűlés kikiáltotta a Boszniai Szerb Köztársaságot, míg a horvát nacionalisták kihirdették a Hercegboszniai Horvát Közösség létrejöttét. Ezt követően a szerbek és a boszniai kormányerők között heves harcok törtek ki. Az új ország szerb és horvát közösségeinek vezetői – Szerbia és Horvátország támogatásával – fegyveres harcot indítottak egymás és a bosnyákok ellen. A háború záró szakasza már a bosnyák–horvát föderáció és a szerbek között zajlott.

A zömmel Bosznia északi és keleti felén élő szerbek viszont már 1991-ben kinyilvánították akaratukat, miszerint továbbra is a jugoszláv államhoz akarnak tartozni, és ennek érdekében 1992 januárjában – Banja Luka székhellyel, Radovan Karadžić vezetésével – kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot. Az új állam északkeleti részén, a Drina folyó középsõ folyásának kanyarulatában, a Szerb Köztársasággal határos területen fekvő Szrebrenica úgy került az események középpontjába, hogy a város és környéke jelentős bosnyák népességet tömörített, ami akadályozta a Karadžić elnöksége alatt létrehozott köztársaság integritását. A szerb erők éppen ezért már 1992 elején megszállták a várost, a Naser Orić vezette bosnyák csapatok azonban május hónapban visszavették Szrebrenicát, 

A délszláv küzdelembe beavatkozó ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. áprilisi döntésével „biztonsági övezetté” nyilvánította a mintegy 40 ezer fős bosnyák szigetet, és „kéksisakos” békefenntartókat küldött a térségbe. A 450 fős holland zászlóalj – Karremans alezredes vezetésével – aztán a Szrebrenicától 6 kilométerre fekvő Potočariban építette ki bázisát. A Ratko Mladić vezette szerb erőket azonban nem feszélyezte az ENSZ-erők jelenléte: 1995 tavaszától fokozták a Naser Orić által védett Szrebrenicára gyakorolt nyomást, és pokollá tették a körülzárt bosnyákok életét. A várost az ostrom hónapjai alatt módszeresen kiéheztették: július elejére már humanitárius katasztrófa fenyegette a helyi civil lakosságot és a békefenntartókat is.

A szerb támadók – túszaik révén – előnyös helyzetben tárgyaltak az ENSZ-erőkkel, Bernard Janvier főparancsnok ugyanis a korábban fogságba ejtett ENSZ-katonák révén zsarolható pozícióban volt. Arra tehát semmi esély nem maradt, hogy a békefenntartók fegyverrel védjék meg a szrebrenicai bosnyákokat, annak ellenére sem, hogy ismertek voltak Karadžić és Mladić népirtó tervei. Máig számon kérik az ott állomásozó holland ENSZ erőkön a beavatkozás elmulasztását, de jogos a kérdés, hogy a Karremans vezette zászlóalj milyen esélyekkel szállt volna szembe a szerb köztársasági hadsereggel, melyet a Skorpió nevű paramilitáris szerb szervezet, és a görög neonáci önkéntesek légiója is segített.

A július 7-én meginduló offenzíva során a hollandok fokozatosan átengedték Szrebrenicát a támadó szerb erőknek, mígnem július 11-én – Potočariban – maguk is Mladićék kezére kerültek. Az ötnapos harc után a szerb köztársasági csapatok bevonultak az ostromlott Szrebrenicába, felgyújtották, és lerombolták a házak jelentős részét, majd a helyben maradt és Potočariba menekült bosnyákok között etnikai tisztogatást hajtottak végre. Oldalak ezreit teszik ki azok a tanúvallomások, melyek felsorolják a bevonuló szerbek véres és erőszakos tetteit – ezek egy része ráadásul a tehetetlen holland ENSZ-békefenntartók előtt zajlott. Becslések szerint a július 11-ével kezdődő 11 napon a szrebrenicai mészárlások mintegy 8300 – más források szerint 11 000 – áldozatot követeltek, akiknek java része fegyverképes férfi volt, de a gyilkosok olykor asszonyokat, gyermekeket és csecsemőket is kivégeztek, önkéntesen válogatva a foglyul ejtett tömegből.

A városból menekülő családokat szintén érintette a vérengzés: a Vinko Pandurović őrnagy vezette Zvornik-hadtest ugyanis hamarosan hajtóvadászatot indított a bosnyák területek felé induló szrebrenicaiak ellen. Már július 22 után amerikai kémrepülőgépek megpróbálták – a tömegsírokról készített légifelvételek alapján – megbecsülni a vérengzés méreteit. A háború után pedig az ENSZ megbízásából többéves vizsgálatot folytattak az ügyben. A világszervezet – háborús bűnök vádjával – 1995 novemberében perbe fogta a szrebrenicai mészárlás két fő felelősét, Karadzićot és Mladićot, de előbbi 2008 júliusáig, utóbbi 2011 májusáig elkerülte a felelősségre vonást.

A szrebrenicai etnikai tisztogatás – ezzel együtt az ENSZ-erők kudarca és tekintélyvesztése – volt az egyik legfőbb kiváltója az 1995 augusztusában megindult NATO-légicsapásoknak. Ezek pedig a daytoni békeszerződés megkötésére kényszerítették a háborúzó jugoszláv utódállamokat. Az 1995. november 21-én az Egyesült Államokban, az ohiói Daytonban  megszületett egyezmény értelmében Bosznia föderális államként alakult újjá. Hivatalosan 1995. december 14-én Párizsban írták alá az egyezményt, amely lezárta a három és fél éves boszniai háborút és kialakította a politikai rendezés kereteit. A harcoló felek megállapodtak a szuverén Bosznia-Hercegovinai Köztársaság létrejöttében, amely két részből áll: a többségében szerbek által lakott boszniai Szerb Köztársaságból, valamint a horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-hercegovinai Föderációból. Ez utóbbi öt bosnyák, három horvát és két vegyes kantonra oszlik.

A szrebreniciai mészárlás – mint az ENSZ-békefenntartók egyik legsúlyosabb kudarca – azóta is kísérti a nyugati világot. Ezt jól jelzi, hogy a misszióban részt vevő államok – különösen Hollandia – bíróságai máig napirenden tartják Szrebrenica ügyét. Az ENSZ már 1995-ben népirtásnak minősítette a történteket, és a mészárlás elkövetőit háborús bűnökért ítélték el. Az Európai Parlament 2009 januárjában nyilvánította július 11-ét a szrebrenicai népirtás európai emléknapjává. A megemlékezések célja a tragédia áldozatainak emléke előtt tisztelegni, és fellépni a bűnösök dicsőítése és a népirtás tényének tagadása ellen.A tömeggyilkosság 2002-ben a holland kormány bukását eredményezte, miután előkerült egy felvétel, amelyen Karremans alezredes a szerb hadsereg főparancsnokaival koccintott. A szrebrenicai mészárlás a délszláv háború legsötétebb mozzanata volt – felelőseinek kilétéről máig sok vita zajlik. A Nemzetközi Büntetőbíróság több mint húsz ember ellen emelt vádat a többi között népirtásért és emberiesség elleni bűncselekményekért. A két fővádlottat életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték: Radovan Karadžić és Ratko Mladić soha többé nem szabadulhat a börtönből. A népirtás tényét 2007-ben elismerte Boris Tadić,  akkori szerb elnök.