Az MTA állásfoglalást adott ki a Bős-nagymarosi dunai vízlépcső építésének kockázatairól

Szerző: Szarka László

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának megbízása alapján a Magyar Tudományos Akadémia 1981-1983 között elkészítette a bős-nagymarosi dunai vízlépcső-beruházás komplex vizsgálatát. Ennek alapján az Akadémia elnöksége 1983. december 20-i állásfoglalásában – az érintett Duna-szakaszon várható környezeti és gazdasági károk miatt –az építkezés több éves időbeli elhalasztását javasolta, s ezzel együtt megfontolandónak tartotta az építkezés teljes leállítását. 

A dunai vízlépcsőrendszer magyarországi létesítményeinek története – néhány 1918 előtti elképzelés és tervezetet követően az 1930-as években kezdődött, amikor a Duna-menti országok kormányai foglalkozni kezdtek a folyó hajózhatóságának javításával és azzal, hogy a szabályozás egyúttal az energia termelésére is lehetőséget biztosítana. A Pozsony és Visegrád közti Duna-szakasz hasznosítására tehát már korábban is többször gondoltak a mérnökök. Az elsődleges cél egyértelműen a kereskedelmi és ipari szempontokat szem előtt tartó hajóforgalom biztosítása, azaz a Duna megfelelő hajózhatóságának kialakítása volt. A második világháborút követően a nyugati államokban és a Szovjetunióban is elkezdődött a folyami erőművek és vízlépcsők építése. Ez az 1950-es években arra ösztönözte a magyar pártállam vezetését, hogy a Duna magyarországi szakaszán szintén épüljön erőmű, mely a hazai energiahálózatra kapcsolva segíteni tudná a magyar energiaszükségletek kielégítését. Nem mellesleg Moszkva el is várta, hogy Csehszlovákia és Magyarország – „a két szovjet baráti állam” – kormányközi tárgyalásokon egyezzen meg a vízlépcsőrendszerre építendő vízerőműről. 

A Vízenergiai Hivatal élén álló Mosonyi Emilt kérték meg, hogy végezzen felméréseket a témában. Mosonyi a vízerőkészlet vizsgálata során, a Dunán három lehetséges helyet emelt ki, ahol a későbbi erőmű megépülhetne. A Duna Nagymarosnál, Paksnál, illetve Fajsznál mutatkozott megfelelőnek. A három alternatíva közül végül Nagymaros lett kiválasztva. Indoklásként elsősorban a kemény sziklatalaj került megemlítésre.  Az igazi tervezés végül 1951-ben kezdődhetett meg, mely nem kevés nemzetközi egyeztetést igényelt magyar és csehszlovák részről. Mivel a Dunamenti országok kormányait is érintette a Duna hajózhatóságának javítása s a szabályozás következtében megváltozó vízjárás, így az erőmű terve túllépett a két ország tárgyalóasztalán, és a Duna Bizottság egyetértése is szükségessé vált. 1952-ben megszületett a magyar kormányhatározat a nagymarosi vízlépcső beruházásának előkészítéséről. Ezt követően megkezdődtek a tárgyalások a csehszlovák féllel. Az 1952 júniusában megkezdett egyeztetések a Duna–Morva torkolat és Nagymaros közötti folyószakaszra vonatkoztak. 

1956. április 30-án a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa határozatot hozott a Duna Pozsonytól a Fekete-tengerig tartó szakaszának „komplex hasznosításáról”, amelyben már szerepeltek az energetikai célú vízlépcsők is. 1958-tól megkezdődtek a közös magyar és csehszlovák tervezői munkálatai. A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezése 1952 és 1963 között zajlott, szovjet szakértők bevonásával. 1963. április 20-án a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánybizottságai megállapodást kötöttek arról, hogy közösen beruházási programot dolgoznak ki a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésére. A beruházás célkitűzései között az áramtermelés, a hajózóút mélységének növelése és az árvízvédelem fejlesztése kapott prioritást, a megállapodás szerint Pozsony alatt, Dunakilitinél gát és egy 60 négyzetkilométer nagyságú tározótó létesül, innen csehszlovák területen kiágazik egy újonnan építendő 30 kilométer hosszú mesterséges üzemvíz-csatorna.

 Ez az elképzelés már tartalmazta, hogy a mesterséges csatorna végén, Bősnél csúcserőmű épül, amelyen keresztül naponta két alkalommal átengedik a vizet áramtermelés céljából. A létrejövő árhullám csillapítására pedig 120 km-rel lejjebb, Nagymarosnál egy másik duzzasztótó létesül, és az ott elhelyezett erőmű szintén képes lesz áramtermelésre. Az így kialakuló erőműrendszer a két ország energiaigényének 2-3%-át fedezte volna. 1967-re a tervek elkészültek, de a korabeli magyar gazdasági tervekbe nem nagyon illeszkedtek, s ezért megvalósítását nem sürgették. A Varsói Szerződés öt tagállamának 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulása pedig tovább késleltette a tervek megvalósítását. Végül 1976. május 6-án bilaterális kormányközi egyezményben fogadták el a közös építési tervet.

A vízlépcső legtöbbet emlegetett pozitív hozadéka az árvízvédelem volt, hiszen az 1954-es árvíz idején Ásványrárónál, 1965-ben pedig Kulcsod és Csicsó között, azaz éppen az érintett Duna-szakaszon történt gátszakadás. Utóbbi során Alsó-Csallóköz nagy része víz alá került, 53 ezer embert kellett kitelepíteni, számos ház megrongálódott vagy összedőlt.

A közös építkezés tervének kedvezett az 1973-ban bekövetkezett első olajrobbanás is, ami egyértelművé tette, hogy a két ország igen alacsony energiatartalékokkal rendelkezett. 1977. szeptember 16-án született meg a végleges megállapodás a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítéséről. A szerződést Kádár János és Gustav Husák előzetes egyeztetése után Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnökök írtak alá. Ez a kétoldalú szerződés végül a magyar országgyűlés az 1978. évi 17. törvényerejű rendelettel jogrendjébe iktatta. A szerződés rögzítette a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között a Gabčíkovo (Bős)–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítását és annak későbbi üzemeltetését. A két ország kötelezettséget vállalt arra, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986 és 1990 között üzembe helyezi. Az építmények 62 %-a Csehszlovákiában, 38%-a Magyarországon valósult volna meg 50-50%-os tulajdonrészesedéssel. A megtermelt villamos energia fele a magyar, fele pedig a csehszlovák fél tulajdonába került volna. Az építési, beruházási költségek ugyanilyen módon oszlottak volna meg a két ország között.

Miután az építkezés nem kezdődött el a mindkét országban jelentkező gazdasági nehézségek miatt, ezért a felek 1981. szeptember 21-én tárgyalásba kezdtek a beruházás csúsztatásáról. A magyar fél részéről ezeken a tárgyalásokon merült fel először a környezeti hatások tudományos igényű vizsgálatának szükségessége. A két ország az 1977-es államközi szerződésben rögzített határidők módosításában állapodott meg.  Időközben a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága felkérte a Magyar Tudományos Akadémiát a beruházás környezetvédelmi hatástanulmányának elkészítésére. Az Akadémia 1983. december 20-án állásfoglalásában a várható környezeti és gazdasági károk miatt az építkezés jelentős időbeli elhalasztását javasolta, de komoly megfontolásra javasolta az építkezés leállítását is. Az akadémiai állásfoglalás összefoglalta az erőmű lehetséges következményeit: az ivóvízkészlet elszennyeződését, a szennyezett iszap elhelyezésének negatív hatását, az élővilág károsodását, a Dunakanyar esztétikai-tájképi romlását. “A vízlépcsők a folyó természetes életének teljes átalakítását jelentik, alapvető változásokat hoznak a fizikai adottságokban (vízsebesség, hordalék- szállítás, átlátszóság, hőmérséklet, jégviszonyok stb.) és ezek révén a kémiai, biológiai folyamatokban is (oxigénellátottság: redoxpotenciál, nitrogén- és foszfát- forgalom, biokémiai lebomlás, fito- és zooplankton-viszonyok stb.) A duzzasztás következményei a tározókban (felvíz): a) a víz áramlási sebességének csökkenése; b) az üledék- lerakódás fokozódása; c) talajvízszint- emelkedés az Öreg-Duna elhagyott medrében és a Szigetközben. Csallóközben a vízpótlás-csökkenés következtében A) az árterek nedvességének csökkenése; B) talajvízszint-csökkenés. A beszivárgó víz az iható vizet tározó felszín alatti víztartó réteg vizét elszennyezését okozná.” 

A tervezett tározó vize 3-5 millió m3/év üledék részben ipari, mezőgazdasági és kommunális eredetű szennyezőanyagokat (vírus- és baktériumszennyezettséget, toxikus szerves anyagokat, nehézfémeket) halmozhat fel, ami a vízminőség jelentős romlásához, a partmenti területeken pedig a talajvíz szintjének csökkenéséhez, ezáltal pedig az érintett térségek ökológiai, termelési viszonyainak veszélyeztetéséhez vezethet.

Az akadémiai szakvéleményt nem hozták nyilvánosságra, de a magyarországi társadalmi nyilvánosságban végbement változásoknak köszönhetően kiszivárogtak az erőművel kapcsolatos félelmek és kételyek. Ezek azután komoly támogatást biztosítottak az alulról szerveződő zöldmozgalmaknak. 1984. augusztus 1-jén megalakult a Duna Kör civil szervezet, amely a vízlépcsőrendszer ellen küzdött szamizdat hírlevelekben, nyilvános vitákban, tiltakozó akciókkal, céljuk az emberek felvilágosítása volt a fenyegető környezeti károkról. 1985 decemberében a szervezet alternatív Nobel-díjat kapott tevékenységéért. 1985-ben a magyar "környezetvédő szervezetek" követelésére és gazdasági nehézségekre hivatkozva a nagymarosi építkezést átmenetileg felfüggesztették, a beruházó a Vízügyi Tudományos Kutatóintézettel elkészíttette a vízlépcsőrendszer hatástanulmányát.

Az építkezés ellen tiltakozó akciók jöttek létre, 1988. április 24-én a környezetvédők tiltakozó felvonulást tartottak a Duna-parton (Visegrád és Esztergom között). 1988. szeptember 12-én Budapesten 20-25 ezren vettek részt a dunai vízlépcsőrendszer megépítése elleni tüntetésen. A Parlamentben Grósz Károlynak és Straub F. Brúnónak címzett petíciót adnak át, hangsúlyozva a vita demokratikus rendezését. 1988. október 6–7. között több civil szervezet tiltakozása ellenére az Országgyűlés 317 igen szavazattal úgy döntött, hogy az építkezést folytatni kell, sőt 1989. február 6-án a kölcsönös segítségnyújtásról szóló megállapodást is módosították Budapesten: az építési munkák befejezésének határidejét 1994-re módosították.

A sorozatos tiltakozások és népszavazási kezdeményezések eredményeként 1989. május 13-án Németh Miklós miniszterelnök az országgyűlés tudomásával felfüggesztette a nagymarosi erőmű építését. Kiélezett államközi, szakértői viták után 1989. július 20-án Németh Miklós bejelentette a dunakiliti építkezés leállítását. A csehszlovák fél 1989 október 26-án a miniszterelnöki találkozón kéri a magyar építkezés folytatását, ellenkező esetben kilátásba helyezte a csehszlovák területre korlátozódó „C variáns” építésének elkezdését. 1989. október 31-én az Országgyűlés úgy döntött, hogy Magyarország véglegesen felhagy a nagymarosi duzzasztó és erőmű építésével, a dunakiliti építkezés folytatását pedig új államközi szerződéshez kötötte. 

A másik oldalon viszont folytatódtak a munkálatok az úgynevezett C-variáns megvalósítására.  A csehszlovák pártállam megszűnése után, 1990. május 21-én a prágai csehszlovák szövetségi kormány átengedte a pozsonyi szlovák kormánynak a vízlépcső ügyében való tárgyalás és döntés jogát. Miután a magyar kormány 1992. május 25-én felmondta az 1977-es államközi szerződést, a csehszlovák oldalon tovább folyt a „C variáns” építése, ami azt jelentette, hogy a már megépült dunakiliti duzzasztóművet kiváltva az új műtárgyat a Dunakiliti feletti szakaszon – az 1945-ben Csehszlovákiához került pozsonyi hídfő területén –építették fel. Végül a Duna elterelése 1992. október 24-én történt meg: a csehszlovák fél Dunacsúnynál, az 1851,75 folyamkilométerénél, a Duna vizét – a régi medernek mintegy 40 kilométer hosszúságban történő elzárásával –a csehszlovák területen épült üzemvíz csatornába terelték. A csehszlovák lépésre adott magyar válasz ugyanezen a napon megtörtént: az Antall-kormány keresetlevelet nyújtott be a hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna várható egyoldalú elterelése miatt. Mivel a két ország nem tudott megegyezni a vitás kérdésekben, 1993. június 23-án kezdetét vette a hágai per. A pereskedés négy éven keresztül zajlott, mindeközben Magyarország 1995-re elbontotta a nagymarosi körgátat.

Forrás: https://xforest.hu/bos-nagymarosi-vizlepcso/